Karen
Három nap telt el azóta, hogy Fernandot bemutatták az Atletico Madridnál. Azóta nem is csináltam sok mindent, csak a lakásomban tevékenykedtem. Pakolásztam, és azon gondolkoztam, hogy mit kellene tennem… Mit kellene tennem, hogy minden jól alakuljon? De a választ nem tudtam kitalálni. Nem egyszerű az életem, és ezen egyedül nem tudok változtatni, hiába akarnék.
A csapatom, és jelenleg nem a habfehér címeres ruhás csapatomra gondolok, hanem a szedett-vetett volt katonákból, testőrökből, volt csalókból álló, testileg és lelkileg rokkant csapatomra gondolok. Irónikus, nem? Így akarjuk legyőzni a rosszat. A számunkra leggonoszabb embert, az apámat.
Jelenleg fogalmunk sincs, hogy hol van… De tudjuk azt, hogy előbb-utóbb előkerül. Minden patkány előkerül egyszer.
Carter bejelentette, hogy visszatér és természetesen ezzel nagy örömöt szerzett az apjának és Marconak. Azt hiszik, hogy így majd irányítani tudják a lányt, pedig tisztában lehetnének azzal, hogy Cartert már nem lehet irányítani. Azaz időszak már elmúlt. Hiszen az a Carter már nem létezik. Az a Carter akkor meghalt, amikor elrabolták. Amikor a kínzásokkal megtörték…
Kora reggel volt még, de én már elkészültem. Miután halkan bezártam magam mögött az ajtót, végig sétáltam a folyosón, le a kocsimhoz. Beszélnem kellett valakivel, akit eddig kevés dologból hagytam ki az életem során, de még is minden egyes ballépésemet megtudta. Tudtam, hogy korai látogatás ez, és próbáltam normális életet biztosítani neki mióta barátnője van. De túlságosan zsongott a fejem ahhoz, hogy most otthon maradjak.
Talán 45 perc után érkeztem meg Madrid egy másik csendes negyedébe, ami tökéletesen megfelelt egy családnak.
Kiszálltam a fekete Audimból, és megnéztem nyitva van-e a kapu. Mivel bejutottam az udvarra, kopogtam a bejárati ajtón. Igazából volt kulcsom, de még sem akarok betörni. Nem illik.
Szinte azonnal kinyílt az ajtó, és a meglepett James pislogott rám.
- Karen – csodálkozott el.
- Szia, James! Zavarok? Egyedül vagy? – tettem fel a kérdéseimet. Megegyeztünk, hogy a barátnőjét megpróbáljuk kihagyni ebből az életből. Előtte nem beszéltünk az ügyeinkről, és a bajokról. Ennek talán az volt a legjobb módja, ha nem találkozom vele, mert a legtöbb baj forrása személy szerint én voltam.
- Alanna alszik még, de amúgy egyedül vagyok – tárta ki az ajtót előttem. – Gyere be, hideg van!
- Köszönöm – pusziltam meg az arcát. Ahogy beléptem az ajtón, először levettem magamról a kabátomat, amit James elvett tőlem és a fogasra helyezett. Addig én kibújtam a csizmámból. James rám mosolygott, és átkarolta a vállamat. Így sétáltunk a nappaliba, és a kanapéhoz vezetett. Leültem rá, és a barátom szembe foglalt helyet.
- Minden rendben, Karen?
- Persze – kulcsoltam össze az ujjaimat.
- Kora reggel van. Ilyenkor futni szoktál. De Fernando Madridba költözött. Azt hittem ki se mozdultok az ágyból – vigyorodott el perverzen. Egyszerűen felnevettem.
- Beszélni szeretnék veled.
- Karen. Fura vagy – állapította meg.
- Fontos dologról van szó. Pár napja derült ki, és egyre biztosabb vagyok benne. Egyre biztosabb vagyok mindenben, csak szeretném, hogy mellettem álljatok – sóhajtottam fel. Ez már a kezdetek kezdetén megbukott, hiszen Jay röhögő görcsöt kapott, illetve elég nyersen közölte a véleményét.
- Karen, elég jól ki tudok rajtad igazodni, de most nem értelek – rázta meg a fejét a volt katonatársam.
- Babát várok – fakadtam ki. Tudtam, hogy nem így kellett volna közölnöm, de a kesze-kusza gondolatmenetembe saját magam is bele bonyolódtam. Ezért döntöttem az egyszerűség mellett.
James torkán akadt a szó. Pár pillanatra nyitva felejtette a száját, majd becsukta. Láttam, ahogy a homlokát ráncolja, és nem voltam biztos abban, hogy felfogta azt, amit mondtam.
- James… – szólaltam meg csendesen, de ő csak felemelte a kezét, jelezve, hogy még nincs itt az ideje annak, hogy megszólaljak.
- Babát vársz – jelentette ki, és rám nézett végre. – Babát vársz, és…
- És Fernando az apa – fejeztem be a mondatot helyette, de nem voltam biztos benne, hogy erre gondolt. Átfutott az arcán egy halvány mosoly.
- Jelen pillanatban valahogy ezt nem vontam kétségbe. Csak a nyáron voltál idióta.
- Tudom, hogy idiótaság volt lefeküdni a testvérekkel – vigyorogtam magam elé.
- Babát vársz – állapította meg újra. Apró mosollyal az arcomon csúsztattam a kezemet a még mindig lapos hasamra. Ajkaimba harapva bólogattam, és szinte a mai napig hihetetlen számomra, hogy egy picike élet növekszik bennem.
- Igen. Babát várok.
- Karen… – ült le mellém James, és megfogta a kezemet.
- Igen? – csodálkoztam el.
- Nem lesz semmi baj.
- Tudod jól, hogy nem igaz. Apám, és Vanessa…
- Karen… – érintette meg az arcomat. – Carolt is megvédjük, téged is megfogunk. Az égvilágon semmi baj nem fog történni veled, és a pocaklakóval – tette a kezét a hasamra. Elmosolyodtam csak rajta, és James is hasonlóan tett. Pedig mind a ketten tisztába voltunk az életünkkel. Nem olyan egyszerű, és sose lesz az.
- Tudom – motyogtam magam elé.
- Torres tudja már?
- Igen – bólintottam.
- És? Kiakadt?
- Nem – ráztam meg a fejemet. – Azt hittem ki fog borulni, de nem.
- Akarod?
- Mindennél jobban – mosolyodtam el. Alanna tévedt ki kicsikét kócosan és álmosan a szobájából. Először láttam rajta, hogy ledöbbent azon, hogy engem is itt talál.
- Szia, Csillagom! – mosolyogtam rá. Meglepetésemre először hozzám mászott fel a kanapéra, és ölelt át. Megpusziltam a homlokát, és öleltem én is magamhoz. James csendesen simogatta meg a lánya arcát, és mosolygott rá. Annyira látszik, hogy imádja a lányát, és bármit megtenne érte.
- Itt maradsz velünk, Karen?
- Apának dolgoznia kell – pusziltam meg a homlokát.
- Neked is?
- Nekem nem – csóváltam a fejemet. Pedig ez most hazugság volt, de nem tudtam nemet mondani jelen pillanatban.
- De jó! – szaladt mosolyra a szája. – Veled tölthetem a napot, Karen?
- Szeretnéd?
- Szeretném – bólogatott nagy bőszen.
Jamest szerencsére nem kellett sokáig győzködni, hogy elengedje velem Alannat. Hirtelen ötlött fel bennem, hogy hova is kellene mennünk így kettesben. Vásárolni, játszóházba és a cukrászdába… Egyszerű csajos napot akartam neki, hogy jól érezze magát. Hiszen Alanna se buta, és nagyon jól tudta, hogy valami történik körülötte…
Késő délután volt. Mosolyogva figyeltem a padon ücsörögve Alannat, akihez egy kisfiú szaladt oda, és már a homlokomat ráncolva figyeltem, hiszen ismerősnek tűnt. Felpattantam a padról, és meglepetésemre Fernando közeledett felém zsebre dugott kézzel.
- Hát te? – bukott ki belőlem egyszerűen, amivel egy féloldalas mosolyt csaltam a barátom arcára.
- Meglepetés – ölelt meg egy rövid időre, aztán elengedett. – James árulta el, hogy itt lehettek.
- Csak tippelt, mi? – nevettem fel.
- Szerintem igen. De elég magabiztosnak tűnt így is – felelte lazán. Mind a ketten a gyerekekre figyeltünk. Azt hiszem Alanna és Leo megtalálta a közös hangot, hiszen valamit nagyon magyaráztak egymásnak.
- A fiad hódít – vigyorogtam. Nando egy pillanatra rám nézett, majd harsányan felnevetett.
- Apja fia – kacsintott rám.
- Ezt úgy mondod, mint ha a fél világot meghódítottad volna már.
- Elég volt téged meghódítan.
- Hízelegsz – vigyorodtam el, és megpaskoltam az arcát. Fernando arcán megjelent egy apró kis mosoly.
- Nora? – érdeklődtem a nagyobbik gyermekéről.
- Különórán van. Így a mai nap... Hogy is mondjam...? Apa-fia nap.
Leo és Alanna éppen a mászókán voltak, és tényleg megértik egymást. Szó nélkül figyeltük őket. Csak mosolyogni tudtam. Olyan kellemes… Olyan csendes minden. És nagyon… Nagyon hétköznapi.
Megöleltem volna a spanyolt, de tudtam, hogy ez nem lehetséges. Itt és most nem lehetett. A kisfia előtt sem, és a lesi fotósok is bármelyik pillanatban megjelenhetnek.
Hatalmasat sóhajtottam.
- Minden rendben, Életem? – ráncolta a homlokát.
- Olyan igazságtalan – dünnyögtem.
- Mi? – kérdezte.
- Igazságtalan az élet – rántottam meg a vállamat.
- Kialakul, Karen. Emlékszel? Mindig kialakul minden.
- Feleséged, és családod van. A szeretőd terhes, akinek több ellensége van, mint egy maffiafőnöknek – hadartam el, aztán felnevetett.
- Tudod, hogy most megcsókolnálak.
- Tudom, de különböző okok miatt ez nem lehetséges – nyögtem fel. – De lásd be, hogy igazam van!
- Csak kicsit bírd még ki.
- A kicsi is hosszú idő – sóhajtottam fel. Fernando felnevetett. Félre biccentett fejjel figyeltem őt.
- Emlékszel, hogy mit kértél tőlem? Az egy év hamarosan lejár. A ti dolgaitoknak is hamarosan vége – sorolta vigasztalásként.
- Jó is lenne – motyogtam.
- Ha bízol benne, akkor jobb lesz minden. Boldog életünk lesz hamarosan. Te, én, a picink…
- És Leo, és Nora – szóltam közbe.
- És Alanna… Meg mindenki más – fejezte be helyettem. – Jó azért Portert annyira nem akarom, hogy a közelünkbe legyen – vallotta be őszintén.
- Melyik? – bukott ki belőlem spontán a kérdés. Fernando szeme egy pillanatra elkerekedett, és én az ajkaimat rágcsálva jöttem rá, hogy most esett le neki a kérdésem lényege.
- Arra a Porterre gondolok, aki totál beléd van zúgva, és általában seggfej velem – írta körül Danielt.
- Nando – nyögtem fel. – Engem csak te érdekelsz, és már tisztáztam a dolgaimat vele…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése