65. fejezet

Carter

Szilveszter óta nem találkoztam Deannel. Az edzéseinket apró kifogások miatt lemondta, a hívásaimra, és az üzeneteimre pedig nem válaszolt. Bezzeg a húga már mindennapi vendég volt a lakásomban. Pár nap után szó szerint menekültem otthonról. 

Megfogadtam a férfi tanácsát, és visszaálltam dolgozni. Sokat rágódtam rajta, és beláttam, hogy igaza volt. Mindenkinek igaza volt. A legjobb mód arra, hogy lekössem a gondolataimat, és hogy ne essek ki a ritmusból. 

A hírtől apa a fellegekben járt Marcoval egyetemben. Minden szavamra ugrottak, pedig nem kértem semmit. Nem akartam kivételezést. Csak vissza akartam rázódni a mindennapokba.

Oscar nem igazán díjazta az ötletet. Amikor megjelentem az első edzésemen, szó szerint letámadott. Feleslegesnek és gyorsnak tartotta. Sikerült összekapnunk ezen is, ezért faképnél hagytam, és úti célnak a jól ismert edzőtermet vettem célul. Megkönnyebbültem, amikor láttam, hogy Dean autója a szokott helyen állt. Beszélni akartam vele, tisztázni a helyzetet.

Arra jutottam, hogy kint megvárom. Bent nem mindenki látott szívesen. Az autójának dőltem, és csak reméltem, hogy nem riaszt be. Nem tudom pontosan mennyit várhattam, de a lábam már zsibbadt, és unatkoztam. Próbáltam összeszedni a gondolataimat.

- Értem. Rendben… mindjárt – hallottam meg a jól ismert hangot percekkel később, aki engem látva kinyomta köszönés nélkül. 

- Hello, Dean! – intettem neki kislányosan. Mellette hirtelen elszállt a bátorságom. 

- Carter… – lépdelt közelebb. – Mit keresel itt? – kérdezte meglepett hangon. 

- Téged – adtam egy olyan választ, amin mindketten megdöbbentünk, ezért gyorsan, zavaromban javítottam magamat. – Hozzád jöttem. Nem írsz, nem hívsz…

- Én… elfoglalt voltam – próbált valami hazugságot kitalálni, de átláttam rajta. Közelebb léptem hozzá, és megfogtam a kezét, amivel újra megleptem. 

- Hazudsz – mosolyogtam rá. – Kerülsz engem. – Csókolóztunk, aztán nem beszéltünk róla. Eljött a másnap, hazament, és azután nem hallottam felőle. Ez pedig nem tetszett. Felnőttek vagyunk, nem kell, hogy kínos legyen. Meg kell beszélnünk. Megtörtént, ennyi.

- Cicám, csak túl bonyolult – sóhajtott fel. Próbálta lefejteni a kezemet magáról, de nem hagytam. Nem hagyhatom, hogy csak így lerázzon. – Boldogulni fogsz egyedül. Tovább edzel, és ha betartod az eddig tanultakat, akkor sikerülni fog a bosszúd. 

- Ez nem magyarázat. Ennyivel nem rázol le, Dean Cross! – csóváltam a fejemet. Még közelebb léptem hozzá, erre ő inkább hátrált. – Nem harapok.

- Ebben nem mindig vagyok biztos – jegyezte meg, ami mindkettőnket mosolygásra késztetett.

- Komolyan… Mi a baj, Dean? – simítottam végig az arcán. Magamon is meglepődtem, de mindkettőnknek szüksége volt erre.

- Nem találkozhatunk többet – bökte ki, és reakcióként elkerekedett szemeket kapott.

- Miért? Kizársz azért, mert csókolóztunk? – hadartam egy szuszra, de csak komolyan megrázta a fejét. Hátralépett tőlem. Egyik lábáról a másikra helyezte a súlyt.

- Nem. Egyszerűen nem láthatlak többet – ismételte magát, egy kis szomorúsággal a hangjában. Ha nem akarja ezt tenni, akkor mégis miért mondd ilyeneket? Mi ez a baromság, hogy nem találkozhatunk többet? Olyan lehetőséget nem akartam elfogadni. Szükségem volt rá. – Akárhányszor a közelemben vagy, meg akarlak csókolni – vallotta be. Nem tudtam mit mondani. Mit mondhattam volna? A csókjáig eszembe sem volt, hogy többet akarhat. Hogy neki nem csak egy barát, egy ismerős vagyok, akinek segít. – És még az sem probléma, hogy barátod van. A probléma az, hogy nem érdekel.

Pár másodpercig szótlanul bámultam, amiért láttam, hogy kelletlenül érzi magát. Nem akarta velem ezt megosztani, de mégis megtörtént. Őszinte volt, amit a legjobban értékeltem. Annyi hazugság vette körbe az Életemet, hogy szükségem volt erre. Szükségem volt az őszinteségére. 

Nem tudom, hogy mi vezérelt a tettemben. Én nem éreztem iránta többet, mint barátság, de szükségem volt rá, magam mellett. Talán ezért is csókoltam meg. Hogy bebiztosítsam, hogy maradjon. Egy dög voltam vele, de önző akartam lenni. Az életem darabjaiban, és szükségem volt egy biztos pontra. 

Talán bolondság volt. Hiszen ott volt nekem Oscar, de ahogy a dolgok álltak, nem tudom, hogy meddig. Nem tudom, hogy akarom-e őt és azt, hogy ő akar-e engem. De ezzel nem akartam foglalkozni. Élveztem, ahogy Dean karjai a derekam köré fonódtak, és úgy csókolt, mint aki sosem akar elengedni.

Mosolyogva váltam el tőle. Zavart tekintetét látva, csak megpusziltam. Összekulcsoltam a kezeinket, és élveztem a pillanatot, ami körbevett kettőnket. Talán, ha máshogy találkoztunk volna… Más időben.

- Nem ígérhetek semmit, Dean – sóhajtottam fel. Megszakítottam a kellemes pillanatokat, de nekem is őszintének kellett lennem Vele. Ennyit megérdemelt. 

- Kedves… – simított végi az arcomon. Szerintem pontosan tudta, hogy mit akarok mondani és meg akart kímélni. – Nem kellett ezt tenned.

- De én akartam – adtam egy puszit a szájára. Magához ölelt és így álltunk az ócska parkoló közepén. Az ölelésébe bújtam, és összeszedtem minden bátorságomat. – Nem ígérhetek semmit. Ott van nekem a párom, és bárhogy is állunk most, nem tudom, hogy mit hoz a jövő. Talán, ha máshogy találkozunk… de soha ne mondd, hogy soha! Ezt megtanultam.

- Nem is várok el semmit. Ezt sem akartam elmondani, de számíthattam volna, hogy nem tudlak egyszerűen csak lerázni – simított ki egy tincset az arcomból. – Makacs vagy.

- Megszoksz vagy megszöksz – mosolyogtam rá. 

- Ezen még gondolkodom – kacsintott rám. Ezzel a beszélgetéssel valami megváltozott kettőnk között. Közelebb kerültünk egymáshoz.

- Rendben vagyunk? – tettem fel csendesen a kérdést. Nem mertem megkérdezni, hogy lehetünk-e barátok. Nem tudtam, hogyan reagálna.

- Rendben leszünk – mosolyodott el. Azzal a mosollyal biztosított arról, hogy bármi is lesz, ott lesz nekem. Mellettem lesz, és számíthatok rá. Ez pedig mindennél többet ért nekem.

*

A visszatérésem második reggelén korábban elindultam, mint szoktam. Útközben felvettem Johnt, és egy kávézóba ültünk be reggelizni. Vagyis ő evett, én csak a sokadik kávémat kortyolgattam. 

- Sokkal jobban nézel ki, mint… – nem fejezte be a mondatot, csak elhallgatott. Tapintatos volt, mint mindig. Elmosolyodtam. Nem vagyok egy virágszál, akit mindentől óvni kell.

- Nem a legjobb formámban látogattál meg – bólintottam egyetértően. Jobban is éreztem magamat. – Sok mindenen mentem keresztül.

- Sajnálom. Nem tudom, hogy mit is mondhatnék – tette le a villáját zavartan.

- Nem kell semmit mondanod – ráztam a fejemet. – Sőt, nem is kell beszélnünk róla. Elmúlt… Inkább te mesélj, hogy miről maradtam le. 

Mesélni kezdett csapattársi csínytevésekről, viccekről és mindenről, ami eszébe jutott. Megtudtam, hogy őt sem kímélték, és egyszer papucsba kellett hazamennie, mert varázslatos módon eltűnt a kedvenc cipője.

- Másnap természetesen ott volt a szekrényemben – forgatta a szemeit. Jót nevettem. 

- Akkor senki nem komolyodott meg – kortyoltam ki az utolsó csepp kávémat is.

- Senki – csóválta a fejét. – Csak Jay. Tudom, hogy nem akarsz arról beszélni, ami történt, de a tény az tény. Nem sokat láttam mosolyogni. Gondterhelt volt és morcos. 

- Kemény hónapok vannak mögöttünk – bólintottam. Tisztában voltam azzal, hogy a társam is megszenvedte a történéseket. Mindannyian szenvedtünk Hopkins bandája miatt. 

- Minden kialakul, Carter – mormogta. Ezt már annyit hajtogattuk, hogy lassan értékét veszti. – Minden változik.

- Ezt hogy érted? – értetlenkedtem. Kicsit elvesztettem a fonalat.

- Változol te, én, mindenki. Történnek jó és rossz dolgok. Átalakul a csapat – sorolta, ami eszébe jutott, és teljesen igaza volt. 

- Igen, hallottam, hogy Fernando Milánóba költözött – bólogattam. 

- André meg hazamegy, szóval… – kezdett bele, de az arckifejezésemet látva elhallgatott. – Nem mondta el?

- Nem – ráztam a fejemet csalódottan. – Nem sokat beszéltünk az elmúlt időszakban. 

- Akkor ideje volna – tanácsolta. – Pár nap múlva utazik.

Döbbenten néztem vissza a barátomra. Szomorú voltam, hogy ilyen fontos információt tőle kellett megtudnom, és nem a legjobb barátomtól. Tudtam, hogy pocsék barát voltam az elmúlt hónapokban, de ezt nem vártam volna. Kicsit csalódtam.

Reggeli után azonnal az edzésre mentünk, hiszen mindkettőnkre hosszú nap várt. A parkolóban találkoztam a társammal, majd együtt léptünk be az épületbe. Nem sok szó esett köztünk. Ő a telefonját bújta, én pedig a szememmel a németet kerestem. 

Feszült voltam az edzés alatt, és igazából nem is emlékszem arra, hogy mi történt alatta. Lefoglaltak a hírek, amikkel a csapatkapitány terhelt. 

- Nem itt jársz – jelentette ki Jay, mikor leült mellém. A pályára meredtem.

- Tényleg nem – csóváltam a fejemet. Nem tudtam, hogy kibökjem-e azt, ami bánt. – Csalódtam, ennyi.

- Kiben? – tette fel a kérdést óvatosan. Mintha még mindig a karenes történetre gondolna. Mintha megint a baba témáról volna szó.

- Nem rád gondoltam – mosolyodtam el. – Bár nem értettem veled egyet, de most nem erről van szó. André elmegy, és nem szólt. John mondta el.

- Én azt hittem, hogy tudod – árulta el azt, hogy ő is tisztában volt mindennel. Hogyne lett volna, hisz ő volt itt a fiúkkal, s ha nem is érdekli a dolog, akarva-akaratlanul mindent hall.

- Hát nem – ráztam a fejemet. Ekkor tűnt fel, hogy a tréning véget ért, hiszen a játékosok szétszéledtek. – Beszélnem kell vele, ha nem gond, hogy itt hagylak.

- Dehogy, menj csak! – intett, aztán már újra a telefonját bújta. Nem is foglalkoztam vele már túlzottan. Az ő dolga.

Néhányan lemaradva a többiektől még beszélgettek, és levezető gyakorlatokat tettek. Csak intettem nekik, de mentem az épület felé. Andrét egyedül találtam az öltözőben. Hallottam a mosdóból a víz csobogását, így elhívtam magammal, hogy tudjunk beszélgetni. Az ifik öltözőjébe terelt, és becsukta mögöttünk az ajtót.

- Miről szerettél volna beszélni? – kérdezte a szokásos vigyorával. Ezzel most nem tudott jókedvre deríteni.

- Nem akarsz nekem elmondani valamit? – tettem fel a kérdést, megadva az esélyt arra, hogy beszéljen. Hogy elmondhassa azt, amit egy embernek meg kellene osztania a legjobb barátjával.

- Mi ez az egész? – húzta fel a szemöldökét értetlenül. – Megijesztesz Carter.

- Mikor akartad közölni velem, hogy elmész? – tettem csípőre a kezemet. Nem bírtam tovább, egyszerűen csak kibukott belőlem. – Mástól kellett megtudnom.

- Carter, én el akartam mondani… – kezdett a magyarázkodásba, de csak felnevettem kínomban. 

- Nem úgy tűnt az előbb – ráztam a fejemet.

- Nem itt akartam volna, hogy megtudd. Elmondtam volna, hogy miért döntöttünk úgy Montival, hogy hazamegyünk – kezdett bele, de mivel csak intettem, hogy folytassa, kénytelen volt. – Haza akarunk költözni. Monti se boldog már itt, és ettől mindketten feszültek lettünk. Dolgozni akarok a kapcsolatunkon, és játszani. A Wolfsburg pedig hajlandó biztosítani a játéklehetőséget.

- Nem ezzel van a baj, André. Értelek, és remélem, hogy bejönnek a számításaid. Sok sikert kívánok az új csapatodhoz, de remélem, hogy azért felnyílik a szemed. Rájössz, hogy velem együtt te is változtál. Csak egy a baj: rossz irányba…