Carter
Már január második hetét tapostuk, és meglepő módon 2 szabadnapunk is volt. A hét első napját Oscarral töltöttem kettesben, de kora reggel sajnos mennie kellett. Várt rá néhány kötelezettség, és szponzori feladatok. Nem kérdeztem, ő pedig nem részletezte.
Elhatároztam, hogy edzés előtt bevásárolok, mert szó szerint semmi étel nem volt itthon. Már a kabátomat vettem fel, amikor Jay hazaesett. Mindketten meglepődtünk.
- Jó reggelt! – köszöntött. – Hova rohansz?
- Vásárolni, még a nagy tömeg előtt – adtam meg a választ. A slusszkulcsomért nyúltam. – Van friss kávé.
- Ha hazaértél, beszélünk? – szólt utánam, de csak egy bólintást kapott válaszul. – Akkor később – csukta be utánam az ajtót.
Nem voltam sokáig távol, de az a 2 óra is örökké valóságnak tűnt. Nem értettem soha, hogy az emberek miért élvezik a vásárlást. Engem abszolút nem kapcsolt ki, sőt inkább csak stresszessé tett...
- Segítsek? – tette fel a kérdést Jay, miután letettem a táskákat a konyhaasztalra. Igyekeztem mindent a helyére tenni, miközben a férfi minden mozdulatomat leste.
- Nem szükséges – ráztam a fejemet. – Inkább azt áruld el, hogy miről kellene beszélnünk.
Elmosolyodott a szavaim után.
- Deanről szeretnék beszélni veled – kezdett bele komolyan. Azonnal leraktam a kezemből a gyümölcsöket. Felsóhajtottam.
- Ha megint ócsárolni akarod, akkor itt hagylak – szögeztem le egyből. Nincs szükségem a gyerekes hisztire. Megint.
- Nem fogom ócsárolni – jelentette ki, de egy kicsit elhamarkodottnak éreztem. Felhúztam a szemöldökömet, így folytatta. – Bízol bennem?
- Tudod, hogy igen – suttogtam.
- Akkor csak hallgasd meg, amit mondani akarok neked! – érintette meg az ujjaival az asztal szélébe markoló kezemet. Annyira szorítottam a bútorlapot, hogy az ujjaim már elfehéredtek.
- Legyen – foglaltam helyet mellette. Felé fordultam, és türelmesen vártam azt a néhány pillanatot, amíg összeszedte a gondolatait.
- Dean Cross Hopkins embere, Kedvesem – kezdte a legfontosabb információval. A torkomba akadt minden szó. Csak a fejemet ráztam, hogy ez nem lehetséges.
- Az nem lehet…
- Pedig igen. Ő Hopkins jobb keze, sőt megkockáztatom, néha veszélyesebb, mint a főnöke – magyarázta türelmesen. Mintha készült volna már erre a beszélgetésre. – Már akkor Hopkins embere volt, amikor én odakerültem.
- És Cami? Ő is Hopkinsnak dolgozik, nem? – próbáltam összerakni a képet, de még nem igazán értettem. Nem tudtam elhinni azt Deanről, hogy átvert. – Dean azt mondta, hogy táncol.
- Cami nem veszélyes – védte meg egyből a nőt, de mielőtt szólhattam volna, folytatta. – Hopkinsnak dolgozik, mert nem volt olyan szerencsés, mint én vagy Carol. Cami fél, ezért maradt. Ez a legbiztonságosabb neki, egyelőre.
- Dean mit csinál pontosan? – érdeklődtem. Szerettem volna tudni.
- Azt, amit én tettem.
- Sose részletezted, hogy mi volt pontosan a munkád – ráztam meg a fejemet. Sosem mondta konkrétan mi volt a feladata. Néhány tettét mesélte el, amire nem volt büszke.
- Tudod, hogy miért – mormogta. Láttam, hogy kellemetlen számára a téma, de erre most szükség volt. – Mindent megtettem, amit Hopkins kért. Szó nélkül. Dean pont ugyanezt csinálja, csak ő minden piszkos ügyletbe be van avatva. Nincs jó szó erre a munkára…
- Annyira hihetetlen az egész – túrtam a hajamba. Próbáltam őket elképzelni akció közben, de egyszerűen nem ment.
- Nem véletlenül találkoztatok, és férkőzött a bizalmadba. Kérlek, légy nagyon óvatos! Ő egy pszichopata! – fogta meg a kezemet. Még ez sem zavart most. Jól esett az érintése ebben a bizonytalan helyzetben.
- Kiszemelt magának? Miért? – tettem fel egy egyszerű kérdést, amire Jay elhúzta a száját. Tudta a választ, csak nem akarta megosztani velem.
- Miattam – suttogta.
- Ezt hogy érted?
- Bosszút akar állni rajtam. Bosszút, mert összetörtem Cami szívét, amikor szó nélkül leléptem. Dean nem az a megbocsátós fajta – mormogta.
- De miért én? – folytattam a kérdezősködést.
- Mert tudja, hogy fontos vagy nekem – vallotta be. Elmerengett néhány pillanatra. – Nagyon jó kapcsolatunk volt, Kedvesem. Ő volt a legjobb barátom, már-már a testvérem. Túl jól ismerjük egymást. Túl sok mindent tud.
- A szüleikről mit tudsz? – tettem fel újabb kérdést. Tudni akartam egyező sztorit hallok-e, vagy sem.
- Nincsenek szüleik. Mármint kitagadták őket, amikor úgy döntöttek, hogy rossz útra térnek. Sose beszélnek róluk. Nem tudom azt, hogy kik ők, vagy hogy élnek-e még – esett gondolkodóba Jay. Aztán megeredt a nyelve. Elmesélt olyan akciókat, amiken együtt vettek részt Deannel. Kicsit megrémített az, amit hallottam, de így sem tudtam elhinni mindent. Én annyira más embert, embereket ismertem meg bennük. Jay sem az már, aki akkor volt, mi van, ha Dean sem?
Ezután több szó nem esett köztünk. Mindketten elgondolkodtunk, és végül én hagytam magára Őt, hogy az érintettel tisztázhassam a helyzetet. Egyszerűen nem hagyott nyugodni az ügy. Válaszokat kellett kapnom.
Az ismerős parkolóban állítottam le az autó motorját. Idegesen zártam be, és indultam el az ütött-kopott ajtó felé. A jól ismert sportkocsi a szokott helyén parkolt, így tudtam, hogy megkapom a kérdéseimre a választ. Legalábbis ebben reménykedtem.
Amikor beléptem, megcsapott az izzadtság és a cigaretta szaga. Hangos nevetések, dübörgő zene és az ütések hangja töltötte be a termet. Néhány srác ütögetett, és amikor észrevettek, abba maradt a beszélgetés. Helyette kaján vigyorokat kaptam, és füttyszót. Utóbbira jelent meg Dean.
A férfi csodálkozva pillantott rám. Egy törölközővel törölte meg a homlokát, és a felsőtestét. Egy pillanatra elkalandozott a tekintetem, aztán eszembe jutott, hogy miért is jöttem.
- Cicám, korai vagy! – mosolyodott el, és intett, hogy kövessem. A kiéhezett férfiak továbbra is kifejezték véleményüket. – Nektek nincs jobb dolgotok? – morrant a haverjaira, akik azonnal folytatták előző tevékenységüket.
- Nem edzésre jöttem – fontam össze a karjaimat, amint becsukta mögöttünk az ajtót. Valamiféle pihenő szobába terelt, ezt azonnal meg is állapítottam.
- Baj van? – vált ő is komorrá az arcomat látva. Nem voltam jó kedvemben.
- Meddig akartál nekem hazudni? – bukott ki belőlem az első kérdés.
- Miről beszélsz? – lepődött meg. – Nem hazudtam neked – bizonygatta.
- Mikor akartad közölni, hogy nem vagy ártatlan bárány? Hogy Hopkins embere vagy? – emeltem fel indulatosan a hangomat. A harag kezdett eluralkodni rajtam. – Jay mindent elmondott rólad.
- Mindent? – vonta fel a szemöldökét. Nem ijesztette meg a kiborulásom, ami még inkább kihozott a sodromból.
- Bíztam benned – suttogtam szomorúan. – Megbíztam benned, és te visszaéltél vele. Azt hittem őszinte vagy velem. De úgy látszik, megint benéztem.
- Én mindig őszinte vagyok veled. Megígérem, hogy bízhatsz benned – lépett közelebb hozzám. Egy aprócska tetőablakon áradt be a fény, ami lehetővé tette, hogy lássuk a másik arcát. – Csak engedd meg, hogy elmagyarázzam!
- Ajánlom, hogy hihető legyen – sóhajtottam fel. Helyet foglaltam, de a távolságot nem szüntettem meg kettőnk között. Néhány perces csend után belekezdett.
- Sosem mondtam neked, hogy ártatlan bárány lennék – utalt vissza a pár perccel ezelőtti vádaskodásomra. – Te Dean Crosst ismerted meg, nem Patrick Hopkins emberét. Hogy állhattam volna eléd azzal, hogy ki vagyok?
- Nem ítélkezem senki felett, ezt tudhatnád – szóltam közbe, amin elmosolyodott.
- Tudom. De amikor közelebb kerültünk egymáshoz, akkor jobbnak láttam, ha nem mondom el. Te sem részletezted a magánakcióitokat, én pedig tudatlanságot színleltem – kerülte a tekintetemet.
- Tehát neki dolgozol? – szűrtem le a szavainak a lényegét.
- Igen – válaszolta, és továbbra is a földet bámulta.
- Menj a fenébe! – ugrottam fel indulatosan, de nem zavarta. Folytatta tovább a gondolatmenetét.
- Nem olyan egyszerű, mint gondolnád. Mindenki nem olyan szerencsés, mint Porter… Szerinted véletlen, hogy Őt elengedte? Bárki, aki megpróbált szembemenni Patrickkal, egy golyót kapott az agyába – magyarázta már idegesebben. – Leszarom, ha velem történik valami, de a húgom… csak ő maradt nekem. Vigyáznom kell rá.
- Miatta dolgozol Neki? – kérdeztem már kissé nyugodtabban. – De hát…
- Nincs olyan, hogy de… Porter arról nem beszélt, hogy mindennek ára van, ha ő a főnököd, ugye? – vonta fel a szemöldökét. – A család. Mindent miatta csinálunk. Te, Porter, és én is. Utálhatsz, igen, de mindannyian egyformák vagyunk.
- Szörnyűségeket mesélt, rólad.
- Tettem dolgokat, amire nem vagyok büszke – bólintott. Ahogy tanulmányoztam az arcát, kezdtem meginogni. Egy szava sem tűnt hazugságnak. Sőt, az ismertségünk alatt sosem volt még ennyire őszinte.
- Hogy kerültél te Hopkins mellé? – tettem fel a következő kérdésem.
- Fiatalok voltunk, és pénzre volt szükségünk. Az utcán éltünk, és visszautasíthatatlan ajánlatot kaptunk. Csak az ára mindig egyre nagyobb lett. Kérdezd meg erről Portert is. Hasonló választ fogsz kapni.
- Miért utáljátok így egymást? – bukott ki belőlem, remélve, hogy választ is kapok. – Nem kellene rá haragudnod, hiszen boldoggá teszi a húgodat, nem?
- Ezt mondta neked? Hogy a húgom miatt vagyok mérges? – mosolyodott el gúnyosan. – Hát akkor hazudott. Ennél azért többről van szó. Átvert, ennyi. De nem akarom részletezni.
- Miért?
- Mert csalódnál benne – adott egy újabb elgondolkodó választ. – Ha meg akarod tudni, kérdezd meg Őt!
- Hallottam történeteket arról, hogy milyen vagy…– akadt el a szavam. A bizalmam kicsit megingott Jay történetei alapján. – …voltál.
- Mániákus pszichopata? – kérdezett vissza mosolyogva. Mintha valami vicceset mondtam volna. – Ez az igazság.
- Ezért töltesz itt annyi időt? – érdeklődtem. Próbáltam megérteni Őt.
- Részben. Az edzés mindig kikapcsol. A másik ok, hogy itt a magam ura vagyok… – mutatott körbe a teremre utalva. Aztán hosszú másodpercek után újra a szemembe nézve mondta ki a szavakat. - … akárcsak veled.
Hosszú percekig emésztettem a hallottakat. Hirtelen elfelejtettem minden kérdést, ami még foglalkoztatott, vagy a fejemben volt, indulás előtt. Így is rengeteg új információt kaptam. Rengeteg újabb kérdést, és még több rejtélyt.
Abban viszont biztos voltam, hogy a férfi nem hazudott. Azt nem tudnám megmondani honnan tudtam, egyszerűen éreztem. Őszinte volt minden szava, még ha nehezére is esett.
- Tehát ezért nem mondtad soha, hogy mi a munkád? Nehogy lebuktasd magad? – tettem fel kérdést, de inkább kijelentésnek tűnt.
- Megígértem, hogy bízhatsz bennem, bebizonyítom – köszörülte meg a torkát. A széken heverő pólójáért nyúlt, és belebújt. Az asztalon heverő tárcát és kulcsokat zsebre rakta, és az ajtó felé terelt.
Negyed órával később már egy kis utcában parkolt le, ahol az egyedüli zajforrás a bárból jött. Ismeretlen környék volt a számomra, és nem tűnt túl biztonságosnak.
- Az időm egy részét itt töltöm. Az enyém a bár…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése