Karen
Pár óra múlva jelenésem lenne, de még mindig a Real Madrid edzőközpontjában voltam. Pontosabban a parkolóban ücsörögtem, egy bögre kakaóval a kezemben. Lassan indulnom kell dolgozni, de nem tudtam, hogy mennyire volt jó ötlet elvállalni ezt a munkát, hiszen Olalla is ott lesz. Én pedig terhes vagyok a férjétől.
- Hoztam neked reggelit – nyújtotta felém Ramos a pékséges zacskót.
- Mi van benne? – húztam el a számat.
- A kedvenced. Fahéjas süti – kaptam meg a gyors választ. Túlságosan jól ismer már a sevillai.
- Remek – nyitottam ki nagy vehemenciával a zacskót. Be kellett vallanom, hogy tényleg éhes voltam. Ezzel eltereltem a gondolataimat arról, hogy hova is készültem.
- Minden rendben Karen? – kérdezte aggódva a férfi.
- Hmm? – csodálkoztam el.
- Falsz, és olyan, vagy mint aki depressziós.
- Terhes vagyok, és Fernando kérésére ott leszek a mai bemutatóján, mint a családjának testőre – hadartam el egy szuszra.
- Mi van? – bukott ki a kérdés Sergioból. Felsóhajtottam, rájöttem, hogy meg kell ismételnem azt, amit mondtam.
- Melyiket nem értetted? Terhes vagyok, és ma ott leszek Nando bemutatásán – magyaráztam lassan.
- Mióta tudod? – kérdezett vissza döbbenten.
- Mindkét dolgot nagyjából három napja – vallottam be.
- Azt hittem viccelsz. Az egész olyan… – akadt el a szava. Nem igazán tudta, hogy mit mondjon.
- Hihetetlen? Röhejes? Tudom – nyögtem ki. Nem tudtam mást mondani. A papír poharat bámultam a kezemben. Arra eszméltem, hogy Sergio megérintette az arcomat.
- Minden kialakul, Karen! – bizonygatta mosolyogva.
- Félek. Nagyon-nagyon-nagyon félek Sergio – motyogtam kicsikét megtörve.
- Ezen nem csodálkozom – karolta át a vállamat. Neki dőltem a vállának. Jól esett, hogy vannak normális barátaim. Amennyire normális lehet egy világhírű focista. Sergio türelmesen várta, hogy megszólaljak.
- Mennem kellene, nem? – tettem fel a költői kérdést, hiszen magam elé húztam a kezét, hogy lássam az időt.
- Nem ártana szerintem.
- Ha azt mondom nincs kedvem, az gáz? Nem Nando miatt – kezdtem el menteni a menthetőt, de befejezte helyettem a mondatot.
- A felesége miatt. Nem vagyok hülye – biccentett.
- Igen, miatta – bólintottam. – Olyan rohadt nehéz, Sergio. Eddig is az volt… De ez így sokkal nehezebb lesz.
- Ezerszer. De ne feledd, leginkább miattad jött haza!
- Ez nem igaz – ráztam a fejemet. – A családja miatt jött haza. A felesége és a gyerekei miatt.
- Szerintem tévedsz – ellenkezett velem. – Hiszen neked mondja azt, amit Olinak kellene. Bevallotta…
- Miről beszélsz? – csodálkoztam el.
- Neked mondja, hogy szeret – árulta el Segio azt, amit tudott. Amit a legjobb barátja bizalmasan osztott meg vele.
- Ki másnak mondaná…?
- Hát nem nekem – morogta, ami mosolyt csalt az arcomra.
- Pedig azt hittem osztoznom kell veled – kezdtem el cukkolni. Ezt nem lehetett kihagyni.
- Ezt nem hagyhattad ki, ugye? – kérdezett vissza nagyot nyögve, de csak ajkaimba harapva bólintottam.
Megérkeztem az Atlético Madrid stadionjához, ahol már nagy ember sereg gyülekezett. Mindenki Fernandora várt. Mindenki őt akarta látni.
A mélygarázsba hajtottam, és először felvettem a kabátomat, majd a kesztyűtartóból kivettem a fegyveremet, amit a megfelelő helyre raktam. A gyomrom bukfencet vetett, de tudtam azt, hogy most nem pánikolhatok. Fel kell vennem a legtökéletesebb pókerarcomat. Kerülnöm kell a kamerákat, és nem mellesleg kerülnöm kell Olallát is. Nem igazán akartam vele találkozni.
Egy öltönyös férfi lépett hozzám. A nevemen szólított, aztán megkért, hogy kövessem. Negyed óra múlva kezdődtek a hivatalos események. Minden olyan gyorsan történt. Csak sodródni tudtam az eseményekkel. Találkoztam az öltönyös Nandoval, aki mosolygott. Boldognak és felszabadultnak tűnt. Mióta ismertem ritkán volt ilyen jó kedve.
Fernando túl volt pár találkozáson és fotózáson. A következő megjelenés a stadion nagy közönsége előtt lesz. A csatár jelenleg egy idősebb úrral beszélgetett. Egy ásványvizes üveget szorongattam, és tettem a kötelességemet. Figyeltem a tömeget.
- Apa! Apa! Apa! – harsogta egy gyermeki hang. Mindannyian az irányába fordultunk. Először egy kisfiút láttam beszaladni a helységbe, majd megpillantottam a gyönyörű barna hajú nőt az ajtóban, akinek egy csodaszép kislány fogta a kezét.
Az édesanya szerelmesen pillantott a focistára, aki már felvette a kisfiút. Megölelte. Azonnal elszorult a torkom. Ebbe a csodálatos családi idillbe tolakodtam be pofátlanul. Szerelmes lettem.
- Ohhh! Bocsánat! – mentegetőztem.
- Ohh! Szia! – köszönt mosolyogva a spanyol nő. – Valahonnan ismerős vagy nekem – állapította meg azonnal.
- A válogatott egyik testőre vagyok. Megkértek, hogy legyek itt - hazudtam szemrebbenés nélkül. Persze nem voltam ennyire nyugodt. A gyomrom görcsbe állt, és emellett minden izmom is, annyira próbáltam összpontosítani, hogy természetesen viselkedjek.
- Megkértek, hogy légy itt? – lepődött meg a feleség.
- A céget kérték fel – javítottam ki. – És rám esett a választás.
- És feltétlenül itt kell lenned? Nem felesleges felhajtás ez? – érdeklődött. De nem éreztem gyanakvást a szavaiban. Inkább csak kíváncsiskodott.
- Fő a biztonság, és az elővigyázatosság. Ezt megtanultam már a munkáim során. Inkább legyek ott valahol potyán, mint hogy baj legyen – válaszoltam kedvesen. Legalábbis próbáltam úgy beszélgetni vele, mintha nem ő lenne az, aki.
- Volt már példa bajra? – Egy pillanatig elidőzött a tekintetem a törékeny nőn. Hazudjak? Vagy vágjam az arcába az igazságot?
- Egyáltalán nem lényeges – ráztam meg a fejemet.
- Inkább nem akarom tudni – sóhajtott fel.
- Nagyon helyes – bólintottam. Nem közölhettem vele azt, amit James hajtogatott mostanában. Talán itt voltunk nagyobb veszélyben, hiszen Irakban vagy Afganisztánban szinte egy barbár nép ellen harcoltunk. De itt…? Tanult harcosok akartak minket levadászni.
Nem túl illedelmesen fordultam sarkon, és hagytam magára a nőt. Éreztem, hogy a zsebemben rezgett a mobilom. Idegesen rángattam ki a farmeromból, és szóltam bele.
- Hopkins!
- Szia, Csillagom! – csicseregte Carter a vonal másik végéből. – Hogy vagy? Hogy telnek a napjaitok?
- Szarul – válaszoltam reflexből.
- Mert? Hol vagy? Olyan fura vagy.
- Marco, nem újságolta? – kérdeztem vissza.
- Mit? Hopkins, egy szavadat se értem – vallotta be őszintén az ír lány.
- Fernando szilveszter után felvetette, hogy mi lenne, ha védeném őt és a családját – kezdtem el suttogni a sarokban állva. – És természetesen Marco ezer örömmel támogatta az ötletet.
Meglepetésemre Carter harsány kacagásban tört ki. Egy hatalmas sóhaj után tettem fel a kérdésemet.
- Ki szórakoztad magad?
- Persze – hallottam a hangján, hogy még mindig szórakozott rajtam. – És most megtapasztalod milyen a kínos hangulat az asszonnyal? Tudom milyen: szar.
- És ez az enyhe kifejezés – motyogtam letörten. Carter újra felnevetett. – Pocsékul érzem magam.
- A baba vagy a feleség miatt? – tette fel a logikus kérdést.
- Inkább a második miatt. Alig várom, hogy hazamenjek – osztottam meg vele a kívánságomat.
- Álmodj királylány! – trillázta.
- Kedvességed ismét határtalan – forgattam a szemeimet, hiszen tudtam, hogy úgysem láthatja.
- De attól szeretsz, nem? – kérdezett rá vigyorogva, amire már kínomban én is felnevettem.
- Persze, hogy szeretlek Carter.
- Akkor is fogsz, ha azt mondom, hogy visszamegyek dolgozni? – kérdezett rá. Teljesen meglepett. Pár napja még nagyon ellene volt. Mi ez a pártfordulás?
- Visszajössz dolgozni? – kérdeztem vissza. – A többiek…?
- Még nem tudják – felelte a kimondatlan kérdésemre. – Holnap beszélek apával és Marco bácsival.
- Biztos vagy benne? – érdeklődtem.
- Miben? Hogy vissza akarok menni vagy, hogy beszélek apával és Marco bácsival? – húzta az időt, de szerintem sejtette ő, hogy mi érdekel.
- Mindkettő?
- Sokat gondolkoztam rajta, és biztos vagyok benne, Karen.
- Támogatlak.
- Azt hiszem, hogy így jobban össze tudunk dolgozni mindannyian. Hatásosabb lesz minden, amit Hopkins és az emberei ellen tervezzünk – magyarázta elszántan. Rég hallottam ennyire komolynak.
- Senkinek se lesz kegyelem – biccentettem csendesen.
Ezek után vonalat kellett bontanom, hiszen újra beindultak az események. Fernando az öltözőbe vonult. Olalla elvonult telefonnal a kezében, míg a két gyermek talán a nagyszülőkkel volt.
Hatalmasat sóhajtottam, majd elindultam az öltöző felé. Pár szót beszélnem kellett a csatárral. Kopogtam az ajtón, és hallottam, ahogy azt mondja, hogy szabad.
- Szia! – szólaltam meg csendesen, ahogy becsuktam magam mögött az ajtót.
- Szia! – köszönt, és az arcán megjelent az a sunyi kölyökmosolya. – Na, milyen? – mutatott végig magán. Alaposan végigmértem a piros-fehér csíkos felszerelést.
- Elég szokatlan – vallottam be őszintén. Közelebb léptem hozzá, és megsimogatta az arcomat.
- Jól vagy?
- Annyira nem – motyogtam. Összeráncolta a homlokát. Egyből aggódni kezdett. – Csak beszélnem kellett a feleségeddel.
- Ennyire szörnyű volt?
- Igen, és még annál is rosszabb – nyögtem fel, amire ő egyszerűen felnevetett.
- Hamarosan vége lesz ennek – nyugtatott.
- Ígéred? – pislogtam rá kislányosan. Felnevetett, és homlokon puszilt. – Tudod, hogy ennyit se szabadna – dorgáltam meg.
- Tudom – forgatta a szemeit bosszúsan. Elléptem tőle, és ő már cipőjét kezdte el húzni, amikor kivágódott az ajtó, és Leo rohant el mellettem. Áradozott arról, hogy milyen csodálatos helyen vagyunk, és mennyi ember várja kint az ő apukáját. Olalla is megjelent az ajtóban Nora kezét szorongatva. Vagyis a kislány nem volt hajlandó elengedni az édesanyja kezét.
- Miről beszéltek? – kérdezett rá a férjénél a spanyol nő.
- Csak arról, hogy ha kivonulok a pályára, akkor a gyerekek velem jönnek. De az első adandó alkalommal Nora és Leo visszamegy hozzád, és így Karen szemmel tud tartani benneteket – közölte rezzenéstelen arccal a focista. Én is meglepődtem, hogy milyen pofátlanul tudott hazudni a feleségének hirtelen. Azt hiszem, ha nekem kellett volna megszólalnom, én lefagytam volna.
- Már legutóbb is megmondtam, hogy felesleges ez a felhajtás – közölte morogva a nő.
- Oli én is megmondtam, hogy ragaszkodom hozzá. Ez nem London, és nem is Milánó. Ez Madrid – húzta ki magát a férfi. – És Milánóban is ugyanúgy voltak testőreink a bemutatásnál, és az első mérkőzésen is.
Kezdett kínos lenni ez az egész helyzet. Azt hiszem, ha továbbra is egy légtérben tartózkodnak, a házaspár össze fog veszni, és ezt nem kellene…Nem itt. Nem a gyerekek előtt, és az egész Atlético Madrid vezetősége előtt.
Megköszörültem a torkomat, és a kamerás férfi ekkor lépett be az ajtón. A Torres család felvette a tökéletes maszkját, hogy tudassák a világgal: A Kölyök, és a boldog családja hazatért…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése