Carter
Mondhatnám, hogy meglepődtem, amikor Oscar beállított hozzám, de akkor hazudnék. Egy nap se telt a telefonhívása óta, és ő máris meglátogatott. Azt sem tudom, honnan tudta, hogy már a saját lakásomban leszek, de talán csak ráérzett.
Kissé ideges és nyugtalan voltam. Nem tudtam, hogy hova is lyukad majd ki ez a beszélgetés. De jobb lesz túl esni rajta. Jobb lesz pontot tenni a dolog végére.
- Épp kávét főztem, kérsz te is? – kezdtem bele az udvarias körökbe, hiszen nem tudtam mit is kellene mondanom. Vagy azt, hogy nekem kellene valamit mondanom? Tanácstalan voltam.
- Már ittam, köszönöm – utasította el zavartan ő is. Szerintem kizökkentettem a tervezett gondolatmenetéből. – Hiányzol.
- Nem – tettem le a bögrémet. – Nem jöhetsz ide, hívhatsz fel, és mondhatod ezt hetekkel később – ráztam a fejemet. Igazságtalannak éreztem. Tudtam, hogy én szúrtam el azzal, hogy megcsaltam, de esélyt sem adott. Most pedig már nincs joga ehhez.
- De ez az igazság. Egy barom voltam, de meg kell értened – mentegette magát. Az asztalon pihenő kezemért nyúlt, de elhúztam az útjából. Hosszú napok teltek el azóta, amióta nem láttuk egymást. – Megbántottál, de volt időm gondolkodni… és sajnálom. Mindent sajnálok. Szeretném újra megpróbálni – jelentette ki határozottan. Meglepődtem.
- Te ezt akarod? – kérdeztem rá csendesen. Az elhatározásomat megingatta. Én abban a hitben voltam, hogy sikerül lezárnunk a dolgot kettőnk között. Erre újrakezdést emlegetett.
- Mindketten ezt akarjuk. Különben, miért beszélgetnénk itt? – mosolyodott el. Csak bámult rám azokkal a hatalmas barna szemeivel. Rengeteg minden kavargott bennem. Nem tudtam volna megfogalmazni azt, hogy mit is éreztem.
- Egyszer már megpróbáltuk és nem működött. Sőt már sokszor megpróbáltuk – javítottam ki magamat. Számtalanszor jöttünk össze, aztán mentünk szét. Túl sokat hibáztunk, amit nem lehet semmisnek tekinteni. A bizalom már rég nem volt meg kettőnk között. – Minek kezdjük újra?
- Mert sokat gondolok rád, te pedig rám.
- Zűrös alak vagyok. Mit… – kezdtem bele, aztán el is akadtam. Nem jól tettem fel azt a kérdést, ami foglalkoztatott. – Miért szeretsz te engem?
- Talán azért, mert majdnem olyan elcseszett vagy, mint én – adott egy olyan őszinte választ, amin végül elmosolyodtam. Az eszem azt súgta jó ötlet, de a szívem már rég nem értett vele egyet, amikor odaléptem hozzá. Lehajoltam, és az arcára nyomtam egy apró puszit.
Nem volt mit mondanom abban a pillanatban, így ezzel a gesztussal jeleztem, hogy a kedvessége jól esett. Szerettem, amikor őszintén beszéltünk az érzéseinkről. Ritka percek voltak ezek, de mindig feledtették a rosszat, ha csak rövid időre is.
*
Az év utolsó előtti napján jókedvűen ébredtem fel. Meglepődve tapasztaltam, hogy a brazil férfi még mindig mellettem szuszogott. Azt hittem, hogy mire felébredek, ő már edzésen lesz. Amikor az órára pillantottam, felsóhajtottam. Megint sikerült hajnalban felriadnom. Szokás szerint.
Kávét főztem, letusoltam és fel is öltöztem arra, amire Oscar felébredt, és indulni készült. Csak egy gyors kávéra és egy apró csókra volt ideje, aztán rohant is. A távozása után úgy döntöttem, hogy átmegyek apához, és hazahozom a ruháimat, amiket a múltnap ott felejtettem.
Meglepetésemre a csapat egy részét még Londonban találtam, ráadásul a konyhában. Marco, Jay és Karen komoly beszélgetésben voltak, amikor betoppantam. A 2 férfi értetlenül bámulta a nőt, aki remegett, mint a nyárfalevél.
- Azt hittem még mindenki alszik – bukott ki belőlem, amikor helyet foglaltam. Jay épp müzlit reggelizett, ami meghozta az étvágyamat. Szó nélkül nyúltam a tányérja után. Tudtam, hogy csúnya dolog lenyúlni más reggelijét, de bíztam benne, hogy Jay ezt elnézi majd nekem.
- Azaz enyém! – kapott a tál után sikertelenül. Ennyit arról, hogy nem fogja bánni.
- Kit érdekel? Van még tej és müzli is – vontam meg a vállamat vigyorogva. Reméltem, hogy megenyhül. S láss csodát, sikerem lett.
- Befognátok? – szidott le minket Marco. – Mi a baj, Karen? – Erre a nő motyogott valamit, amit lehetetlenség volt meghallani. – Mit mondtál? – kérdezett vissza a férfi.
- Azt hiszem, hogy terhes vagyok – köszörülte meg a torkát a nő. Szó szerint kiesett a kanál a kezemből. Marco tátott szájjal bámulta a rémült nőt, Jay pedig valami csúnya szót motyogott, de nem tudtam vele foglalkozni.
- Ez igaz, Karen? – találta meg a hangját Marco, majd gondoskodott Karenről is.
- Igen. Vagy is nem… Nem tudom – dadogott össze-vissza a nő. Megráztam a fejemet, és komótosan kezdtem rendezni a vonásaimat. Mielőtt még bármit is mondhattam vagy tehettem volna, Jay idétlen vihogása szakította meg a csendet. Rohadtul nem értettem, hogy mi olyan vicces.
- Te most mit nevetsz? – buktam ki. Csípőre tett kézzel fordultam Jay felé, és vártam a magyarázatát. A nevetést abbahagyta, de úgy vigyorgott, mintha be lenne gyógyszerezve.
- Nem nevetek – vágta rá, de ismét elnevette magát.
- Jay!
- Csendbe maradnátok? – szólt közbe Marco is. Próbált egy lehetséges konfliktust elkerülni.
- Ő nevet, mint egy idióta – horkantottam fel. Aztán dühösen a mellettem ülő Jay felé fordultam. – Nem viccel, Jay! Nézz már rá! – legyintettem meg kissé bosszúsan.
- Most tartsak nekik felvilágosítást a biztonságos szexről? – mutogatott a karjaival körbe. Kicsit megemelte a hangját, aztán rájött, hogy ez így nem okés, és halkabban folytatta. – Szerintem elkéstem. Főleg, hogy már 2 gyereke van a spanyoljának. Vagyis akkor 3.
- Jay! – csaptam meg a kezét. Annyira felidegesített.
- Most kérdezzem meg, hogy jó volt-e – a folytatástól Karen felpattant a helyéről. Nem lepődtem meg. Én sem akarnám hallani, ha valaki így beszélne rólam.
- Karen – léptem a nőhöz, aki pánikolni kezdett. Nehezen vette a levegőt. – Vegyél egy mély levegőt! Karen, nézz rám! Vegyél mély levegőt! Érted, amit mondok? – kérdezgettem, hogy kiszakítsam a gondolataiból. Lassan bólintott, így ezt már jó jelnek vettem. Csak beszéltem, és beszéltem a helyes levegővételről, amit egy tévéműsorban láttam, hogy kell alkalmazni. Bevált, hiszen nyugodtabbá vált a légzése. – Igen, igen. Lassan, mély levegő. Ügyes kislány! – mosolyogtam biztatóan. Egész jól ment nekem ez a dolog. – Most nézd meg! Kiborítottad! – teremtettem le egyből Jayt, amint alkalmam lett rá. Marco meglehetősen hallgatag volt, így nekem kellett úrrá lennem a pánikon.
- Ne engem okolj azért, amit ő csinált magának! – förmedt rám Jay. – Meg akarnak minket ölni. Nem egyszer próbálkoztak már, teszem hozzá. Nem mondta senki se nekik, hogy szexeljenek védekezés nélkül. Lehetett volna több eszük. Egy kisbaba jelen helyzetben csak kolonc a nyakunkon.
A sírás kaparta a torkomat, így azonnal elrohantam. Nem akartam, hogy lássák, ahogy kiborulok. Nem akartam, hogy lássák, hogy még mindig mennyire megvisel a dolog. A szívem még mindig darabokban, és bármennyire is próbálok továbblépni, minden egyes nap nehéz. Ezt pedig senki nem érthette meg. Nem élték át azt, amit én.
Miután pityeregtem kicsit a szobámban, próbáltam minél hamarabb rendbe hozni magamat, hogy javítsak a helyzeten. A sajátomon is, és azt terveztem, hogy lelket öntök a kolleganőmbe is. Nem érdemelt ilyen szavakat, és ilyen bánásmódot.
Nem egyszerű az életünk igaz, de ez egy lehetőség számára, amivel élnie kell. Hiszen mindig is erre vágyott: egy kisbabára. Egy szerető családra. S úgy tűnt, hogy mindkettőt megkaphatja.
Mindenhol kerestem a lakásban, de sejtettem, hogy a szobájában fogom megtalálni. Halkan kopogtam.
Elutasító választ kaptam, de nem adtam fel. Benyitottam, és reméltem, hogy nem küldd el engem is melegebb éghajlatra.
- Nem akarok senkivel se beszélni.
- Még velem se? – döntöttem oldalra a fejemet. Ő zavartan felült az ágyon, és csak intett, hogy menjek csak közelebb.
- Gyere be, Carter! – motyogta – Azt hittem Jay vagy Marco…
- Csak én vagyok, ha nem baj?
- Mindent sajnálok Carter – kezdett bele azonnal valami magyarázkodásba, de erre semmi szükség nem volt. Nekem kellett volna elnézést kérnem a gyengeségem miatt. – Mindent sajnálok.
- Sírtál? – kérdeztem mosolyogva. Elengedtem a fülem mellett a szavait, hiszen nem haragudtam rá.
- Nem – vágta rá. Mindketten tudtuk, hogy hazudott, hiszen meglátszott az arcán.
- Elhinném, ha nem lenne olyan piros az orrod, mint egy paradicsom – érintettem meg a kezét barátian. – Ne foglalkozz ezzel a nagy gyerekkel! Nem úgy értette – próbáltam vigasztalni, nem sok sikerrel. Tudtam volna én is mit mondani Jayről és a véleményéről, de nem tettem.
- Tudod, hogy igaza van – hajtotta le szégyellősen a fejét. – Felelőtlen voltam…
- De babád lesz, úgy tűnik.
- Még nem biztos. Annyira – tette hozzá, de minden szavából sütött, hogy akarja. Akarja a babát, és az anyaságot.
- Mosolyognod kellene, és kitalálnod, hogy közöld a kedves apukával a hírt – próbáltam elterelni a figyelmét Jayről, és a jó dolgokra fókuszálni. De azért egy kis poént nem hagyhattam ki. – Ugye, Nando az apa, Karen?
- Ki más lenne?
- Daniel? Vagy esetleg Ramos? – kérdeztem rá vigyorogva, így leesett neki, hogy nem gondoltam komolyan. Legalábbis remélem.
- Carter…
- Bocsi, de nem hagyhattam ki – próbáltam menteni a menthetőt. Nem akartam megbántani, csak jobb kedvre deríteni, amit már reggel kellett volna. Csak túl önző voltam. – Csak nehogy félreértés legyen…
- Fernando az apa – jelentette ki mosolyogva. Szerelmesen. – Csak Ő. Dan és én… Az a nyáron történt. Sergioval pedig csak egyetlen hülye csók volt, amit a spanyol lovagod erőszakolt ki. Fernando az apa.
- És tudja már? – kíváncsiskodtam. Érdekelt, hogy mit szólt hozzá. Bár szerintem örülni fog neki, hiszen szereti Karent.
- Nem mondhatom el neki a telefonba – sóhajtott fel gondterhelten. Tehát akkor még ki kell találnia, hogy tálalja majd a szerelmének. – Azt se tudom, hogyan mondjam el neki.
- Ezt is én mondjam meg? – tettem fel költőien a kérdést, de ő csak eldőlt az ágyon, és a párnáját ölelgette. Nem mellettem járt fejben.
- Nem tudom – vallotta be halkan. Meglepődtem, hogy ezt a választ kaptam. Eddig Karen mindig olyan erősnek és határozottnak tűnt. Most pedig fordult a kocka. Nekem kellett az ő fejével gondolkodni. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék, ami javítana a helyzeten.
Csak eldőltem az ágyon, és csendben bámultam a plafont, amíg meg nem szólalt.
- Carter…
- Igen? – kérdeztem vissza mosollyal az arcomon. – Azt hittem, hogy a cica elvitte a nyelvedet.
- Te hogy mondtad volna el? – bukott ki belőle az a logikus kérdés, amin még sosem gondolkodtam. Sosem fordult meg ez a fejemben. – Bocsánat.
- Karen – kezdtem volna bele, de félbeszakított.
- Bocsánat. Bocsánat. Bocsánat. Sajnálom. Nem gondolkoztam. Bocsánat. Nem kell válaszolnod. Annyira sajnálom. Tudom, hogy ez egy fájó pont. Én meg felszaggatom a sebeidet – hadart, amit alig értettem. Koncentrálnom kellett, hogy értsem a szavait.
- Szóhoz juthatok én is?
- Bo… – kezdett volna bele újra, de most én szóltam közbe.
- Ha még egyszer kimondod, hogy bocsánat, akkor szétrúgom a segged – fenyegettem meg, ami viccesen hangozhatott. Sosem tennék ilyet Vele.
- Csánat – Csak befejezte a szót, amivel az őrületbe kergetett. Ha nem járt volna annyit a szája, már rég elmondhattam volna azt, hogy én mit gondolok.
- Karen! – csóváltam lemondóan a fejemet. – Mi is volt eredetileg a kérdés?
- Te hogyan mondtad volna el? – ismételt el a kérdését.
- Kinek Karen? Az apámnak, vagy a pasimnak, hogy állapotos vagyok a szeretőmtől? – bukott ki belőlem, mintha nem lenne jelentősége. Pedig nagyon is lett volna. Óriási balhé lett volna belőle. – De Karen – kezdtem bele egy biztató beszédbe, pedig nem volt az erősségem. De ha ez kell, akkor ez kell. – Te könnyebb helyzetben vagy. Fernando szeret téged, és te is őt.
- De szóba se jött a baba. Októberben még kézzel-lábbal ellenkeztem, amikor feljött a baba téma. Most meg – kezdett megint pánikolni, amit nem hagyhattam. Nem aggódhat ezen.
- Az ember változik, ahogy a vélemények is.
- Terhes a világhírű focista szeretője – magyarázta ironikusan, mintha egy újságcikk címét olvasná. Nem bírtam megállni, így elnevettem magamat.
- De tudtommal nem a feleségébe szerelmes, hanem a szeretőjébe – magyaráztam türelmesen, hogy ez tényleg a valóság. Ideje lenne, ha végre elhinné. – A szeretője és a gyerekek miatt jön haza Madridba.
- Neked nem haza Madrid – kötött bele azonnal.
- De neked az otthonod lett – magyaráztam továbbra is türelmesen. Ha kell, akkor minden mondatomat elismétlem, hogy feldolgozhassa.
- Bolond azért még nem vagyok, Carter – fonta össze a karjait sértődötten.
- Ha visszamész Madridba, akkor hívd el magadhoz! Főzz neki vacsorát – tanácsoltam az első dolgot, ami eszembe jutott.
- Nem akarom megmérgezni – morogta, amin elmosolyodtam. Velem együtt Karen sem egy konyhatündér. – És amúgy is, Szilveszter lesz holnap.
- Akkor találd fel magad, és szakadj ki a hétköznapokból. Érted mire gondolok? – mutogattam össze-vissza. Csak reméltem, hogy kezdi érteni azt, amit mondani próbálok. Rá kell jönnie, hogy mit kell tennie, hiszen ez fontos nap lesz a számukra.
- Azt hiszem, rá fogok jönni – mosolyodott el végre. Fél siker. A teljes majd akkor lesz, ha már minden úgy alakult, ahogyan Ő várta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése