Karen
Mivel menekülőre fogtam, és elhagytam Londont, ez azt is jelentette, hogy el kellett utaznom a csapattal az arab országba. Egyik oldalam nagyon is utálta ezt a dolgot, de a másik kicsit megnyugodott, hiszen távolabb kerültem a zűrös dolgainktól.
Fejemen volt a fülhallgató, és zenét hallgattam, de annyira elmerültem a gondolataimban, hogy fel se fogtam miről szólt a dal. Arra eszméltem, hogy valaki megbökdöste a vállamat.
- Jól vagy, Karen? – szólalt meg Sergio mosolyogva.
- Nem… Igen… Csak fáradt vagyok – dőltem hátra, aztán kikapcsoltam a zenét.
- Pedig karácsony volt – vágta rá nem túl értelmesen, amire én elnevettem magam.
- Karácsony után egy nappal egy CIA-s akción vettünk részt. Nem mondhatnám azt, hogy úgy igazán kipihentem magam – osztottam meg vele a fáradtságom okát.
- Nem esett bajotok ugye?
- Itt vagyok, nem? – paskoltam meg az arcát szórakozottan. Láttam, hogy csak a szemeit forgatta először, majd inkább a vállára hajtottam a fejemet. – Csak ne lenne hányingerem. Nagyon örülnék neki.
- Beteg vagy?
- Lehet – sóhajtottam fel. Tényleg nehezen viseltem most az utazást. – De nyugi. Bírni fogom a munkát.
- Hányszor hallottam tőled ilyet? – tette fel a költői kérdést.
- Párszor – sóhajtottam fel.
- Kérsz valamit? – kérdezett rá udvariasan. Tényleg figyelt az emberre.
- Kis étcsokit?
- Szerinted honnan szedhetnék neked a repülőn csokit? – nevetett fel.
- Nem tudom. Azt kérdezted mit szeretnék… én csak válaszoltam – rántottam meg a vállamat, és a nyakláncomat kezdtem el birizgálni.
- Mi az? Kívánós is vagy? – mosolygott mindent tudóan.
- Ezt most miért mondod? – húzódtam el tőle gyanakvóan.
- Csak egy bolondság jutott eszembe – tázta a fejét, mintha nem volna fontos. Pedig már belekezdett. Tehát, igenis komoly dolog.
- Mi, Ramos? Ez alól nem húzód ki magad – jelentettem ki szigorúan.
- Ugyan azt csinálod, mint amikor Pilar állapotos volt…
*
Mondhatom azt, hogy Sergio bogarat ültetett a fülembe. December utolsó előtti napjának reggelén érkeztem meg a Horan villába, és nyugodt szívvel konstatáltam, hogy aki esetleg itthon is van, még békésen alszik.
Felsiettem a szobámba, és a táskámból előszedtem a pár órája vásárolt terhességi tesztet. Meg kellett csinálnom, hogy bebizonyosodjak arról, hogy Sergio hülyeséget beszélt. Egyszerűen csak túl vagyok terhelve. Beteg vagyok. És ezért vagyok rosszul. Pedig tudom, hogy minden esély meg van arra is, hogy állapotos legyek. De akkor mihez kezdek?
Megráztam a fejemet, és úgy döntöttem, hogy minél hamarabb túlesek rajta. Percek teltek el, és én csak ültem az ágyam szélén. Hitetlenkedve bámultam a kezemben heverő tesztcsíkot. Nem lehet… Nem lehet… Ebben az életben ez nem lehetséges. Túl sok a veszély és a gond. Nem lehet…
Felpattantam az ágyam széléről, és határozott léptekkel indultam el a földszint felé. Beszélnem kellett valakivel erről, pedig tudtam, hogy még mindenki alszik. Azonban meglepetésemre Marco mellett Jayt is a konyhába találtam. Mindketten elég álmosan görnyedtek a kávéjuk felett, de ahogy megpillantottak, lassan kiegyenesedtek.
- Karen – szólalt meg Marco bátortalanul. Lassan állt fel a székéről, és lépett közelebb hozzám. Nem tudom mitől rémülhetett meg ennyire, de az arcáról csak azt tudtam leolvasni, hogy aggódott. – Hogy kerülsz ide? Nem volt róla szó, hogy visszajössz.
Kinyitottam a számat, de egy hang se hagyta el a torkomat. Csak a kezembe lévő kis műanyag dolgot bámultam, ahelyett hogy bármit is mondtam volna a főnökömnek.
- Karen! Mondj, már valamit, kérlek! – förmedt rám hirtelen, de ezzel sem tudott kizökkenteni.
- Elvitte a cica a nyelved, Hopkins? – kérdezett rá nevetve Jay, miközben a müzlijébe túrt.
- Jay! – mordult rá a spanyol férfi.
- Én… – szólaltam meg végül. Nagyon nehezen sikerült kicsikarnom magamból ezt a pár szót. – Azt hiszem, hogy van egy kis baj.
- Karen – érintette meg az arcomat Marco. – Remegsz. Sápadt vagy…
- Én… – motyogtam, amikor egyszer csak Carter vágódott be a konyhába fülig érő szájjal. Most ért haza, de annál vidámabb és kisimultabb. Fogalmam sincs, hogy mitől volt ilyen piszok jó kedve. De ha érdekelne, akkor sem fognám fel.
- Azt hittem még mindenki alszik – huppant le Jay mellé, és nemes egyszerűséggel elvette előle a reggelijét.
- Azaz enyém! – háborodott fel a fiatalabbik Porter fiú, és a tál után kapott sikertelenül.
- Kit érdekel? Van még tej és müzli is – vonta meg a vállát Carter vigyorogva. Valahogy sejtettem, hogy ennek a mosolyának nem tud ellenállni a fiatal férfi, de jelen pillanatban a kis dolog a kezemben jobban idegesített.
- Befognátok? – teremtette le őket Marco, és újra felém fordult. – Mi a baj, Karen?
- Azt hiszem, hogy terhes vagyok – motyogtam alig hallhatóan.
- Tessék? Mit mondtál? – kérdezett rá a férfi, és ezek szerint tényleg halk lehettem, ha nem értette meg mit is mondtam neki. Megköszörültem a torkomat.
- Azt hiszem, hogy terhes vagyok – ismételtem meg a szavaimat. Nem túlzok azzal, ha azt mondom, hogy Carter kezéből kiesett a kanál, Jay szájából egy azt a rohadt kifejezés szaladt ki, Marco pedig tátott szájjal pislogott rám.
- Ez igaz, Karen? – szedte össze magát Marco, miközben kihúzott nekem egy széket, és határozott mozdulattal ültetett rá. Úgy cselekedtem, ahogy a főnököm akarta.
- Igen. Vagy is nem… Nem tudom – habogtam. Carter lassan egyenesedett ki, miközben a száját törölgette meg. Nem mertem ránézni. Igazából senkire se mertem ránézni. A válaszomat hallva Jay hangos és harsány kacagásba tört ki, mire mind a hárman úgy fordultunk felé, mintha megbolondult volna. Pedig én állok lassan annak a határán, hogy elveszítsem a józan eszemet is.
- Te most mit nevetsz? – bukott ki a kérdés Carterből. Csípőre tett kézzel fordult a férfi felé, aki egy pillanatig próbálta magát fékezni, de csak a nevetést hagyta abba. A vigyorgást nem tudta. Azt hiszem nem sok híja volt, hogy a lány lekeverjen neki egyet. Kézre is esne, és mindannyian tudtuk, hogy meg is érdemelné.
- Nem nevetek – vágta rá, de ismét elnevette magát.
- Jay! – sipította Carter egyre dühösebben.
- Csendbe maradnátok? – horkantott fel Marco.
- Ő nevet, mint egy idióta – mutatott a lány egyszerűen Jayre. – Nem viccel, Jay! – csapta tarkón a barátját. – Nézz már rá!
- Most tartsak nekik felvilágosítást a biztonságos szexről? – tárta szét a karját a férfi lazán. – Szerintem elkéstem. Főleg, hogy már 2 gyereke van a spanyoljának. Vagyis akkor 3 – bökött rám. Mind a hárman egyszerre pillantottak rám, és reménykedtem, hogy megnyílik alattam a föld és elsüllyedek. A kínos helyzet miatt, és a szégyentől, amit éreztem.
- Jay – ütötte meg Carter újra a férfit.
- Most kérdezzem meg, hogy jó volt-e – folytatta tovább Jay, és én felpattantam a székről. Hányingerem támadt. Mindentől… Halálos veszélyben voltunk, és most… A teszt, még ha nem is biztos, de azt mutatja, hogy állapotos vagyok. Hogyan állhatok így Fernando elé? Mi lesz most? Pánikszerűen kezdtem el kapkodni a levegőt.
- Karen – ugrott mellém szinte azonnal Carter. – Vegyél egy mély levegőt! – Rápillantottam, és közre fogta az arcomat a két kezével. – Karen, nézz rám! Vegyél mély levegőt! Érted, amit mondok? – kérdezett rá, így lassan bólintottam, pedig még mindig alig kaptam levegőt. A lány újra magyarázni kezdett valamit nekem a levegővételről és arról, hogyan is csináljam. Lassan fogtam fel a szavait, és jutottam el arra a szintre, hogy meg is tegyem azt, amit mondott. – Igen, igen. Lassan, mély levegő. Ügyes kislány! – mosolygott rám megértően. – Jobb lesz! Most nézd meg! Kiborítottad! – rivallt a férfire az ír lány. Jelen helyzetben ő az egyetlen, aki normálisan tudott gondolkodni, azt hiszem. Személy szerint én sajnos már nem tudtam. Marco is csak néma csendben bámult maga elé. Carter olyan határozottan húzta ki magát mellettem. Tényleg ő a leghatározottabb most, aki egyedül próbál úrrá lenni a káoszon.
- Ne engem okolj azért, amit ő csinált magának! – fakadt ki Jay. Nehezen tűrte a lány szavait. – Meg akarnak minket ölni. Nem egyszer próbálkoztak már, teszem hozzá. Nem mondta senki se nekik, hogy szexeljenek védekezés nélkül. Lehetett volna több eszük. Egy kisbaba jelen helyzetben csak kolonc a nyakunkon.
Carter egy pillanatra megdermedt, majd mire bármit is mondhattam volna elrohant mellőlem. Marcoval összenéztünk, de talán az arcomról nem tudott mást leolvasni, csak a csalódottságot.
- Gratulálok, Jay! Megint hoztad a formádat – sóhajtott fel a főnököm.
- Most miért? Mond azt, hogy nincs igazam! Tapasztaltuk már, hogy akár az utcasarkon elrabolhatnak minket. Minek egy gyerek is a nyakunkra? – bukott ki nem túl kedvesen a fiatal férfiból.
- Inkább lelépek hányni! – jelentettem be. Spontán kibukott belőlem az, amit éppen gondoltam. Felkaptam egy üvegvizet, és próbáltam nem foglalkozni a torkomat szorongató sírással.
- Beszéljük meg! – szólalt meg Marco. Carter távozásával ő próbált úrrá lenni a helyzeten. Nem sok sikerrel.
- Mit beszéljünk meg ezen, Marco? Nem akasztok a nyakatokba egy koloncot. Majd megoldom egyedül – hadartam el. Hallottam, ahogy a spanyol a nevemet kiáltotta még, de én a szobámig meg sem álltam. Tudtam, hogy minél hamarabb tovább kell állnom…
Talán órák óta feküdtem az ágyamon, és bámultam magam elé. Felhívtam Fernandot is, akinek nem tudtam telefonon keresztül elmondani a hírt. El akartam, de amikor belekezdtem volna, rájöttem, hogy hiba volna. Jobb lesz, ha holnap mondom el neki, Madridban.
Könnyeimet letöröltem az arcomról. Szinte visszhangoztak a szavak a fejemben… Magamnak okoztam. Kolonc a nyakunkba. Meghalhatunk.
Halkan kopogtak.
- Nem akarok senkivel se beszélni – szólaltam meg hangosan. Az illető mégse zavartatta magát. Lassan kinyílt az ajtó, és Cartert pillantottam meg.
- Még velem se? – kérdezett rá csendesen. Elszégyelltem magamat. Újra letöröltem a könnyeimet, aztán felcsúsztam az ágyon, és törökülésbe húztam a lábaimat.
- Gyere be, Carter! – suttogtam. – Azt hittem Jay vagy Marco…
- Csak én vagyok, ha nem baj? – Lassan csukta be az ajtó a lány. Leült az ágyam szélére.
- Mindent sajnálok Carter – bukott ki belőlem. Nem is gondoltam bele először, hogy mennyire kellemetlen neki ez a helyzet. És Jay még meg is sértette. – Mindent sajnálok.
Carter először csak elmosolyodott, majd óvatosan megérintette az arcomat. Végig simított rajta, majd a hajamat a fülem mögé tűrte.
- Sírtál? – kérdezett rá csendesen.
- Nem – vágtam rá, pedig tudtam, hogy túlságosan nyilvánvaló az, hogy sírtam.
- Elhinném, ha nem lenne olyan piros az orrod, mint egy paradicsom. Ne foglalkozz ezzel a nagy gyerekkel. Nem úgy értette – próbált vigasztalni a maga módján.
- Tudod, hogy igaza van – motyogtam. – Felelőtlen voltam…
- De babád lesz, úgy tűnik – szorította meg a kezemet. Tényleg támogatni próbált.
- Még nem biztos… Annyira.
- Mosolyognod kellene, és kitalálnod, hogy közöld a kedves apukával a hírt – halkult el a szava, majd egy cinkos mosollyal rám nézett. – Ugye, Nando az apa, Karen?
- Tessék? – lepődtem meg. – Ki más lenne?
- Daniel? Vagy esetleg Ramos? – kérdezett rá a végén egy vigyorral. Ekkor már éreztem, hogy viccelődik. De én most nem voltam vevő a poénokra.
- Carter… – nyögtem fel gondterhelten.
- Bocsi, de nem hagyhattam ki – mentegetőzött egyből. Szerintem megértette, hogy ez most nem az az alkalom, amikor ilyennel viccelődhet. – Csak nehogy félreértés legyen…
Egy pillanatig elidőzött rajta a tekintetem, majd lassan mosolyra húztam a számat.
- Fernando az apa. Csak Ő. Dan és én… Az a nyáron történt. Sergioval pedig csak egyetlen hülye csók volt, amit a spanyol lovagod erőszakolt ki – kapta vissza a beszólása miatt. – Fernando az apa.
- És tudja már? – érdeklődött kíváncsian.
- Nem mondhatom el neki a telefonba – sóhajtottam fel. – Azt se tudom, hogyan mondjam el neki.
- Ezt is én mondjam meg? – tette csípőre a kezeit. Egy pillanatra még mulatságosnak találtam ezt a pillanatot. Carter, ahogy itt áll előttem, csípőre tett kézzel. Picit egy dacos kis kakasra emlékeztetett. Eldőltem az ágyon, és magamhoz öleltem a párnámat.
- Nem tudom – nyögtem fel. Carter egy pillanatra ledöbbent, majd egyszerűen mellém feküdt az ágyon. Percekig bámulta a plafont, míg én őt. Egyikünk se tudta, hogy mit mondjon a másiknak.
- Carter…
- Igen? – csodálkozott el. – Azt hittem, hogy a cica elvitte a nyelvedet.
- Te hogy mondtad volna el? – bukott ki belőlem az, amit azonnal meg is bántam. – Bocsánat.
- Karen – sóhajtott fel gondterhelten.
- Bocsánat. Bocsánat. Bocsánat. Sajnálom. Nem gondolkoztam. Bocsánat. Nem kell válaszolnod. Annyira sajnálom. Tudom, hogy ez egy fájó pont. Én meg felszaggatom a sebeidet – hadartam szinte gondolkodás nélkül. Utáltam magamat azért, hogy először jártatom a hülye számat, és utána gondolkozom.
- Szóhoz juthatok én is? – tette fel hangosabban a kérdést, ami miatt először torkomon akadt a szó.
- Bo…
- Ha még egyszer kimondod, hogy bocsánat, akkor szétrúgom a segged – fenyegetett meg.
- Csánat – fejeztem be a mondatomat.
- Karen – visította a nevemet, jelzésképp. – Mi is volt eredetileg a kérdés?
- Te hogyan mondtad volna el? – ismételtem el csendesen a kérdést.
- Kinek Karen? Az apámnak? Vagy a pasimnak, hogy állapotos vagyok a szeretőmtől? – kérdezett vissza lazán. Mintha nem egy fontos dologról beszélgetnénk.
- Ohh – nyögtem ki halkan. Ebbe így bele sem gondoltam.
- De Karen – kezdett bele ismét a beszédbe az ír lány, miközben a hajamat piszkálta. – Te könnyebb helyzetben vagy. Fernando szeret téged, és te is őt.
- De szóba se jött a baba. Októberben még kézzel-lábbal ellenkeztem, amikor feljött a baba téma. Most meg…
- Az ember változik, ahogy a vélemények is – osztotta meg velem a gondolatait.
- Terhes a világhírű focista szeretője – morogtam, amire ő csak hangosan kacagni kezdett.
- De tudtommal nem a feleségébe szerelmes, hanem a szeretőjébe – kezdett el fecsegni. Kicsit a régi önmagára emlékeztetett. – A szeretője és a gyerekek miatt jön haza Madridba.
- Neked nem haza Madrid – fogalmaztam nem túl értelmesen.
- De neked az otthonod lett – magyarázta nekem úgy, mintha valami agybajom lenne.
- Bolond azért még nem vagyok, Carter – fújtam ki az eddig bent tartott levegőt. Ezzel a beszélgetéssel kicsit jobb kedvem lett. Carter értett ahhoz, hogy öntsön lelket az emberbe a maga bolondos módján.
- Ha visszamész Madridba, akkor hívd el magadhoz! Főzz neki vacsorát – próbált tanácsot adni.
- Nem akarom megmérgezni – dünnyögtem. Tényleg jobban jár, ha nem ragadok fakanalat. – És amúgy is, Szilveszter lesz holnap.
- Akkor találd fel magad, és szakadj ki a hétköznapokból. Érted mire gondolok? – mutatott a fejére, amin csak elmosolyodtam. Hálás voltam a segítségért. Kezdtem érteni azt, hogy mit akar a fejembe verni.
- Azt hiszem rá fogok jönni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése