Karen
Fáradtan vettem magamhoz a táskámat, és szálltam ki a taxiból. Kifizettem a sofőrt, aztán elindultam a bejárat felé. Rögtön a kulcsaimat kerestem, amikor hirtelen kinyílt előttem az ajtó. Ha nem figyelek, akkor tuti elgázoltam volna Danielt.
Őszinte meglepettséget tudtam leolvasni az arcáról. Karácsony, és akció óta nem igen kerestük egymás társaságát. Kínos volt mindkettő, és így egyszerűbb volt.
- Szia – köszönt csendesen.
- Szia Dan. Hogy vagy? – tettem fel udvariasan a kérdést. Igazából nem tudtam, hogy mit is mondhatnék neki.
- Jól, köszönöm. A lányokat megyek meglátogatni. Nem jössz velem?
- Köszi, de most nem. Fáradt vagyok. Pihenni szeretnék – mentettem ki magamat egyből. De nem hazudtam. Tényleg pihenni akartam.
- Biztos? – kérdezte a homlokát ráncolva.
- Biztos – léptem közelebb hozzá, majd nyomtam egy puszit az arcára. – Üdvözlöm a lányokat!
Nem vártam meg, hogy válaszoljon bármit is, hiszen beslisszantam a lépcsőház nyitott bejárati ajtaján. Hatalmasat sóhajtottam, amikor beléptem a lakásomba. Biztonságban éreztem magamat még akkor is, hogy ha ez teljesen nem is volt igaz. Sose voltam teljesen biztonságban.
Miután ledobtam a táskámat az ajtó mellé, küldtem egy üzenetet Nandonak, hogy ha lehetséges lenne, akkor szeretnék vele találkozni legalább egy órára. Választ nem kaptam, így addig átöltöztem egy kényelmesebb cuccba.
Nincs semmi tervem ma estére… Pedig ma Szilveszter van, és a mai nap szokás elbúcsúztatni az évet. Egy olyan évet kellene elbúcsúztatnom, ami egyszerre maga volt a Pokol és a Mennyország. Padlón voltam… Most pedig talán minden jobbra fordul.
Épp leültem a kanapéra, amikor hallottam, hogy kopogtak. Felsóhajtottam, de elindultam az ajtó felé. Vagyis inkább csoszogtam. Erőtlennek éreztem magamat, de amikor kinyitottam az ajtót, apró mosoly jelent meg a számon.
- Szia. Nem hittem, hogy eljössz! – támaszkodtam az ajtónak. Zsebre dugott kézzel ácsorgott a küszöbömön, és felvonta a szemöldökét.
- Te hívtál, ugye tudod? – tette fel a kérdést úgy, mintha kicsikét megzakkantam volna. Elnevettem magamat, és a dzsekijénél fogva húztam a lakásba. – Mi az? Nem akarod, hogy a kedves szomszédod kupán vágjon?
- Bolond vagy. Remélem, tudod? – forgattam a szemeimet, aztán megcsókoltam.
- Annyira bolond vagyok, mint te – rántotta meg a vállát, és cirógatta meg az arcomat. – Jól vagy, Karen?
- Persze – haraptam az ajkaimba. Megöleltem. Jól esett hozzá bújni, hiszen napok óta nem láttam. Túl sok minden történt ebben a pár napban. A kanapéhoz irányított, és ahogy leültünk rá, magához húzott. A hajamat simogatta, miközben beszéltem.
- Nem voltam biztos benne, hogy el tudsz jönni.
- Miért? – tette fel csendesen a kérdést.
- Itthon vagy. Olalla biztos nem örült neki, hogy eljöttél – jegyeztem meg keserűen.
- Ezt jól sejted – puszilta meg a homlokomat.
- Kiakadt? – néztem fel rá.
- Tudod, ő már szervezkedett. Hogy milyen közös programon vegyünk részt, amikor én nem akarok semmilyen közös programot vele – zsörtölődött.
- Ugye tudod, hogy jelenleg olyan vagy, mint egy vénember? – kérdeztem rá csendesen, amire kikerekedett a szeme.
- Asszony. Mire gondolsz? – kérdezett vissza.
- Morogsz. Morogsz – trilláztam, és megrántottam a vállamat. Belepuszilt a hajamba, és a kezét az enyémre csúsztatta.
- De elviselsz így is, nem?
- Elvisellek, hiszen szerintem én rosszabb, és nehezebb eset vagyok – feleltem lazán. A kezeinket bámultam. Szórakozottan cirógattam végig az ujjait.
- Csak te gondolod, hogy nehéz eset vagy – nevetett fel.
- Még mindig szeretsz, Nando? – bukott ki a kérdés belőlem. Talán nem is ez a legjobb felvezetés. Láttam rajta, hogy meglepte a kérdésem.
- Miért kérdezel ilyen butaságot, Asszony? – puszilta meg a homlokomat. Megfordultam az ölében, és átkaroltam a nyakát. Jól esett a közelében lenni.
- Nagyon-nagyon fontos dolgot kell mondanom. Bár még nem tudom biztosan, de el kell mondanom – kezdtem bele, miközben megsimogatta az arcomat. Láttam rajta, hogy nem érti azt, hogy mit is akarok kinyögni, és lehet még meg is rémítettem a titokzatosságommal.
- Baj van, Karen? Apádról van szó?
- Nem. Szerencsére nem – ráztam meg a fejemet, és egy apró mosoly jelent meg az arcomon. Megfogtam a kezét, és összekulcsoltam az ujjainkat.
- Akkor? – kíváncsiskodott tovább.
- Emlékszel, amikor Milánóban szóba jött egy bizonyos téma? Amin kölcsönösen kiakadtunk? - kérdeztem rá, és hagytam, hogy visszaemlékezzen. Szinte hallottam azt, ahogy forognak a fejében azok a bizonyos kerekek. Egyszerűen kinyögött egy „ohh”-t. – Ezek szerint emlékszel?
- Igen, emlékszem.
- Hát… – kezdtem bele. – Egy ideje nem éreztem magam jól, és valaki bogarat ültetett a fülembe… Tegnap Londonba érve csináltam egy tesztet… Pozitív lett, Nando – hadartam el egy szuszra. Kikerekedett a szeme, és arra vártam, hogy mikor kezd el kiabálni. Megérdemelném. Ajkaim egy vékony vonallá préselődtek, és a mellkasára szegeztem a tekintetemet.
- Ki ültetett bogarat a füledbe? – bukott ki belőle az első kérdés, én csak a homlokomat ráncoltam.
- Neked komolyan ez az első kérdésed? – akadtam ki teljesen. Stresszeltem már tegnap óta, ő pedig ennyit tud kinyögni?
- Most miért? Csak kíváncsi vagyok.
- Nando… Komolyan?
- Most mit mondjak? – tárta szét tanácstalanul a karjait.
- Személy szerint én pánik rohamot kaptam. Neked meg az a legnagyobb gondod ki ültetett bogarat a fülembe? – kérdeztem rá, de már kuncogtam. – Amúgy Sergio. A repülőn.
- Haragszol, Fernando? – Válaszul csak megcsókolt, és mosolygott rám.
- Miért haragudnék?
- Nagy valószínűséggel terhes vagyok – motyogtam zavartan. – És családod van. Túl veszélyesen élünk…
- Minden kialakul Karen - puszilt meg nyugtatásként. – Ahogy szokott… Minden…
- Jó dolgok történhetnek velünk? – tettem fel hitetlenkedve a kérdést. Kicsit álomszerűnek tűnt ez az egész helyzet. Ő és én. Egy baba.
- Igen. Hiszen úgy tűnik, hogy egy kis csöppség növekszik benned – simogatta meg a lapos hasamat. Elmosolyodtam rajta. Nyelnem kellett egyet, hogy ne sírjam el magamat. Megpusziltam, és magához ölelt közben. Jól esett, hogy így fogadta. Pedig tudom, hogy ez még nem biztos. Hiszen pár nap múlva bármit mondhat még az orvos.
- Haza kellene menned – motyogtam, és a nyakába fúrtam az arcomat.
- És ha nem akarok? – kérdezett vissza.
- Nando – simítottam meg az arcát, majd nyomtam egy csókot az ajkaira. – Haza kell menned. Az egy év tudod… Olalla és a gyerekek…
- A gyerekek a szüleimnél vannak. És amúgy rájöhetnél, hogy most már minden megváltozott – simogatta meg a karomat.
- Kicsim!
- Asszony, ne duzzogj! – kaptam egy apró csókot. – Inkább menjünk el szórakozni!
- Szórakozni? Szilveszterkor?
- Szilveszter pont erre jó – jelentette ki. – Sipirc öltözni!
- Nem lehetne, hogy inkább vetkőztess? – kérdeztem rá reménykedve, de tudtam, hogy nem fogom tudni lebeszélni arról, hogy itthon maradjunk. Igazam is lett.
Két óra elteltével Madrid egyik elit klubjába léptem be Fernando oldalán. Ha szerencsénk van, akkor egyetlen firkász se lófrált a környéken. A zene hangosan szól, de most valahogy még ez sem zavart.
- Miért pont ide jöttünk? – kérdeztem meg kicsikét kiabálva, de Nando csak nevetve megcsókolt.
- Itt vannak a barátaink is – kaptam azonnal a választ.
- Igen? – csodálkoztam el, mire ő csak bólogatott. – Nem tudok táncolni, de nincs kedved velem táncolni egy kicsit? – indultam el a tánctér felé a kezét fogva. A spanyol focista kacagva jött velem. Lassan kezdtem el a zenére mozogni. Kicsit esetlennek éreztem magam. Nando végigsimított a karomon.
- Lazíts Életem! – motyogta a fülembe, ahogy közelebb hajolt hozzám. – Itt vagyok veled.
Elmosolyodtam rajta, hiszen tudtam, hogy igaza van. Mellettem van, és jelenleg az se érdekelt volna, ha az Ég a Földdel összeszakad. Ma éjszaka nem szeretnék semmi miatt aggódni. Csak élvezni akartam a helyzetet.
Az éjszaka olyan volt, mintha teljesen normális pár lennénk. Ezért is akartam meglepetést szerezni a spanyol férfinek kora reggel. Igazából fogalmam sincs mennyi az idő. De nem is érdekel. Reggelihez nem volt itthon semmi értelmes összetevő, de két kávét készítettem, és csendesen visszasétáltam a hálóba. Éppen akkor ébredezett Fernando.
- Jó reggelt! – mosolyogtam rá.
- Ó! – nyögte ki meglepődve, és tudtam, hogy ezt a hálóingemmel sikerült elérnem. Egyetlen alkalommal, amikor belementem, hogy elmegyek vásárolni Pilarral, akkor sikerült beszereznem ezt a darabot. Igazából a spanyol nő erősködött, hogy vegyem meg. Túlságosan hülyén éreztem magamat benne, és nem akartam senkinek se megmutatni.
Szemeimet forgatva helyeztem le a két bögrét az éjjeli szekrényre, majd lassan másztam közelebb a spanyolhoz.
- Igen? – kérdeztem vissza, aztán nyomtam egy csókot a szájára.
- Ezt eddig miért nem láttam rajtad? – kérdezett vissza. Felült, és az ölébe húzott. Gondosan rám húzta a takaróját is.
- Gondolom eddig jobban szerettél ruha nélkül látni – feleltem vigyorogva. Alaposan végig mért. – Amúgy Pilar beszélt rá egyszer. De szerintem nem illik hozzám.
- Szerintem… – harapott az alsó ajkába egy pillanatra a focista. – Túlságosan is illik hozzád. De ha gondolod, akkor levehetem rólad.
- Már megint malackodsz? – kuncogtam, de végül megcsókoltam.
- Miért ne? – vigyorgott, és megcirógatta a karomat, majd az oldalamon zongorázott végig az ujjaival. – Ugye tudod, hogy egy pillanat alatt le tudnám rólad tépni?
- Ugye tudod, hogy ez egy pillanatig se zavarna? – kérdeztem vissza, aztán hagytam, hogy a nyakamba csókoljon.
- Ismerlek már, Asszony – csókolt újra ugyan oda. Kicsit csikizett, de azért újra felkínáltam a nyakamat a kényeztetésre. – Mondanom kell valamit neked! – túrt bele a hajamba.
- Baj van? – szaladt ráncba a homlokom. Idegesen kezdtem el fészkelődni a csípőjén, de elkapta a derekamat.
- Nyugi, Kicsim! Előbb hallgass végig, jó? – nyugtatott meg egy pillanat alatt.
- Ugye, nincs baj?
- Akkor van baj, ha nem szeretnéd, hogy haza jöjjek – felelte szórakozottan, és egy pillanatra nyitva felejtettem a számat is.
- Hazajössz? Madridba?
- Igen. 4-én lesz a bemutatásom az Atleticonál – mosolyogva cirógatta meg az arcomat. – Közeledbe leszek. Ahogy megígértem.
Szőke tincseibe túrtam az ujjaimmal, és megcsókoltam. Talán túlságosan hevesre sikerült, hiszen alig tudtam elszakadni tőle.
- Alig tudom elhinni. Olyan hihetetlen ez nekem most.
- Tudom – vigyorgott, mint a vadalma. – De kérni is szeretnék valamit. Hogyha nem baj…
- Mit? – pusziltam meg az ajkait.
- Nagy felhajtás lesz, és ott lesz a családom… A gyerekeim… Szeretném, hogy ott legyél.
- Akkor felfogadsz dolgozni? – húztam fel a szemöldökömet.
- Akár mondhatjuk úgy is – esett le neki.
- Remélem, tudod, hogy magas az órabérem – viccelődtem.
- Kivel kell egyeztetnem? Marcoval?
- Nem. Elég, ha velem – karoltam át a nyakát.
- A gyerekek miatt szeretném, hogy ott légy. Bár Spanyolországban szerettek a legjobban eddig pályafutásom alatt… – kezdett bele a meséjébe, de egyszerűen elhallgattattam egy újabb csókkal. Csodálkozva pislogott rám.
- Nyugalom. Ott leszek, és teljesen a munkámra fogok koncentrálni. Senki se bánthatja a gyerekeidet, ezt megígérem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése