Carter
Karácsony másnapján is hamar kidobott az ágy. Az előző napi események még ott zsongtak a fejemben. Arra jutottam, hogy kihasználom a korai kelést, és elmegyek futni. Kitisztítom a fejemet, és ledolgozom Marco süteményének kalóriáit.
Még csend volt, amikor elhagytam a lakást. Az idő kellemes volt, egyedül a havat hiányoltam. Hiszen mégiscsak ünnep van. Havazással igazi a karácsony.
Az ismerős utcákat róttam, és fogalmam sem volt mennyi idő telt el, Nem néztem, és csak akkor hagytam abba a kocogást, amikor a tüdőm már fájdalmasan jelezte, hogy pihenésre van szüksége.
Lassan sétáltam vissza. Jó érzés volt kitisztítani a fejemet, és mozogni. Elhatároztam, hogy felhívom majd Deant, hogy egyeztessek vele a hétre. Jól jönne egy kis edzés és társaság.
Amikor beléptem a lakásba, nem hallottam neszezést. Eldöntöttem, hogy a frissítő zuhany előtt iszom egy kávét. Ám mielőtt a konyhába léphettem volna, a nyitott ajtón keresztül beszélgetés hallottam meg. Karen teremtette le Jayt, ahogy szokta. Csatlakozni szeretem volna, de hamar rájöttem, hogy a beszélgetés egyik témája én voltam.
- Jay, miért vagy ennyire maradi? Megtörtént. Ennyi – kelt a védelmemre Karen, ami jól esett, hiszen egyik fiú sem díjazta a tettem. Bár apa előtt Jay kiállt mellettem, velem nem volt túl őszinte.
- Karen, hallod te magad?
- Hallom. És azt ne mond, hogy te sose öltél embert – váltott komolyabb hangnemre a nő. Nem szokásom hallgatózni, de érdekelt a beszélgetés.
- Karen. Öltem embert… De sose voltam ilyen kegyetlen – vallotta be Jay. Hát ezt nehezen hiszem el. Beszélgettünk azokról az időkről, és teljesen máshogy jött le. Nem lehet megbánással gyilkolni Hopkins mellett.
- Dehogynem. Csak magadnak se vallod be – teremtette le a férfit. Karen is ismerte már.
- Megint depressziós vagy.
- Nem! Egyedül én látom reálisan a dolgainkat. Carter megváltozott. Nem az a lány, akit megismertünk a tavasszal. Darabokra törték a szívét. Elrabolták, és megkínozták. És igen. Lelkiismeret furdalás nélkül megölte azt a férfit, hogy a te életedet mentse… Láss csodát sikerült, hiszen itt okoskodsz nekem!
Alig bírtam megállni, hogy ne kuncogjak fel. Jól estek a nő szavai, hiszen tökéletesen összefoglalta a történteket és az érzéseimet. Ő megértette azt, hogy miért tettem azt, amit. Nem csinált belőle ügyet, hanem kiállt mellettem.
- Meg se bánta… – akadékoskodott tovább Jay.
- Jay! Hopkins embere voltál. Apám egyik embere voltál, és ne mond azt, hogy sose öltél lelkiismeret furdalás nélkül! Hogy sosem voltál ilyen kegyetlen?! – bukott ki Karen, amivel elérte, hogy a barátunk elhallgasson.
Neszt hallottam meg a nappali felől, így visszaosontam a szobámba. Nem akartam, hogy lebukjak a hallgatózással. Épp eleget hallottam. Legalább megtudtam, hogy gondolkodnak rólam, és a helyzetről.
Reggeli után Marco kért meg, hogy segítsek neki a konyhában. Mindenkit elzavart maga körül, így időben nekiláthattunk a készülődésnek. Tudtam, hogy ez csak elterelés, és azért kellett nekem maradni, mert beszélgetni akart. Érkezik majd a szentbeszéd.
Zöldségeket mostam, hámoztam, daraboltam, miközben folyamatosan adta az újabb ás újabb tennivalókat. Semmit nem bízott a véletlenre. Marco mindig is imádott főzni, és összeállítani a menüt. A sok stressz és munka mellett a konyhában tudott kikapcsolódni.
- Mikor kezdesz végre bele? – tettem fel a kérdést, miután megmostam a kezemet. Éppen volt pár szabad percem, így gondoltam jobb lenne, ha túlesnénk rajta.
- Mibe? – tette az értetlent a férfi. Értem. Taktikát vált, és a szent beszéd helyett azt várta, hogy én bukjak ki.
- A szentbeszédedbe.
- Apád túlreagálja, ennyi. Nincs mit mondanom – tette le a kést, és törölgette meg a kezét. Felnézett rám, és mosolygott.
- Te nem haragszol rám? – csodálkoztam el. Nagyon meglepett a hír. Azt hittem apa véleményén van.
- Nem voltam ott, nem tudom mi történt. Csak hallottam, és azok alapján, nem. Nem haragszom – magyarázta el. Hitetlenkedve hallgattam.
- Elmesélhetem, az én szemszögemet? – tettem fel pár perces csend után a kérdést. A kaja jól állt, így volt pár szabad percünk a következő teendőkig.
- Rég hívtál már így! – mosolyodtam el. Gyerekkoromban mindig így becézett, és hiányzott már ez a régi szokás. Sok mindent hiányzott a gyerekkoromból. De tudtam, hogy a jelennel kell foglalkoznom, hiszen bármikor történhet baj.
- Rég nem vagy már gyerek – tette le elém a kedvenc bögrémet. – Csak sajnos ezt apád mindig elfelejti. Ezért viselkedik így veled. Mert még mindig azt a copfos kislányt látja benned, akinek esténként mesét olvasott.
- Én ezt megértem – bólintottam komolyan. – Csak azt nem, hogy miért kell így kezelni a helyzetet. Sokkal kritikusabb és keményebb velem, mint a többiekkel. Ha nem bízik bennem, miért avatott be mindenbe a kezdetek kezdetén? Sokkal könnyebb lenne minden – böktem ki azt, ami a leginkább zavart ebből a balhéból. Így is kirekesztettnek éreztem magamat.
- Ezt szeretnéd? Kimaradni az akciókból? – hümmögött Marco, de hiába vártam, nem szólalt meg újra.
- Néha igen, néha nem. Mert annyira jó lenne, ha az a sok fájdalom eltűnne… de ott vannak a többiek. Karen, Porterek, és a barátaim, akik miatt pedig sajnálnám – vallottam be. Nem volt jó válasz erre a kérdésre.
- A tudás hatalom – kortyolt a kávéjába.
- Téged mi hajt ebben, Marco? Mert te igazán hátat fordíthatnál ennek az egész szarságnak, és senki nem róhatná fel neked – bukott ki belőlem az, ami egy ideje foglalkoztatott vele kapcsolatban.
- A család. Ti vagytok a családom. Te és az apád – adta meg a leglogikusabb választ. – Ő is mellettem állt, amikor elvesztettem a feleségemet és az a minimum, hogy én is kitartsak mellette. Az erkölcseim se hagynák, hogy hátat fordítsak. Nem is tudnék.
- Nem tudom, hogy mi lenne velünk nélküled – szorítottam meg a kezét. Csak felnevetett, amivel az én arcomra is mosolyt csalt.
- Megölnétek egymást – kacsintott, majd belekortyolt a kávéjába. – De a történteket még nem hallottam.
- Igaz – helyeseltem. Mély sóhajtás után belekezdtem. Elmeséltem azt, hogy éltem meg a múlt napi történteket. Elmeséltem, hiszen végre valakit érdekelt az én oldalam is. – Szétszóródtunk. Jay mellé kerültem, aki nem rejtette véka alá a véleményét. Ez pedig nagyon bosszantott. Zajt hallottam, ezért szó nélkül arra mentem. Ott hagytam a társamat. Ám csak egy egeret találtam, és akkor hallottam meg az igazi dulakodást. A hang irányába indultam. Jay egy narkóssal birkózott. Próbáltam segíteni, és egy kis csetepaté után belevágtam a nyakába a kést. És ezen akadt ki mindenki.
- Nem ezen, hanem azon, hogy változtál. Változtál, mert még Brazíliában kiakadtál, most a szemed sem rebbent – magyarázta nekem a férfi. Ezzel mind tisztában voltam.
- De hát azt tettem, amit tennem kellett. Megmentettem a társamat és magamat – védekeztem egyből. – Újra megtenném, ha kellene.
- Nem azt mondom, hogy rossz dolgot tettél, hiszen önvédelem volt. Csak azt, hogy a tetteidnek súlya van. És ezt fizeted meg most – osztotta meg velem a véleményét. Elgondolkodtam a szavain.
- És a súlya jelenleg azt, hogy furcsán néznek rám? – kérdeztem vissza.
- Összefoglalva igen. Óriási döbbenetet okoztál apádnak – magyarázta türelmesen. Marco tényleg mindenre és mindenkire figyelt. – Meg fogja érteni, csak adj neki pár napot.
- Egyedül csak azt bánom, hogy ott hagytam a társamat – vallottam be. Tényleg csak ez az egy dolog bántott. Hiszen, így okoztam egy kis zűrzavart. Sosem hagyjuk egyedül a társunkat, ez alap, én pedig megszegtem az íratlan szabályt.
- Minden kialakul – simított végig az arcomon. – De az ebéd nem készül el magától – ugrott fel, hogy folytassuk azt, amit elkezdtünk. Jó hangulatban beszélgettünk, viccelődtünk, és énekeltünk, miközben az ételeket készítettük.
Néhány órára elfelejthettem minden problémát, és zűrt. Ezért pedig irtó hálás voltam.
A napközbeni jókedvem késő délutánra tovaszállt. A telefonom folyamatosan rezgett és a zaklatóm minden egyes alkalommal ugyanaz a személy volt. Az elmúlt időszakban már-már megfeledkeztem a focistáról és a se veled se nélküled kapcsolatunkról, de úgy tűnt, ő nem felejtett el.
Hívogatott és üzenetekkel bombázott. Beszélni akart velem. Viszont én nem tudtam akarok-e Vele. Nem tudom, hogy szembe akarok-e nézni a valósággal.
Ám mindegy is volt, hogy én mit akarok, hiszen Ő nem adta fel. És mikor már a sokadik alkalommal keresett, dühös lettem. Nem volt joga ehhez. Ő döntött úgy, hogy vége.
- Kérlek szépen, ne hívogass! – szólaltam bele kissé morcos, kissé kérlelő hangon.
- Szépségem, beszéljünk! – kezdte a szokásos szövegét. Le akart venni a lábamról a maga módján. – Hiányzol – szúrta még hozzá olyan hangnemben, amivel tudta, hogy bármit elérhet.
- Nem hiszem, hogy működne, Oscar – sóhajtottam fel. Kezdtem belefáradni ebbe a témába. Kezdtem túllépni rajtunk. Túllépni a sérelmeken és azon, hogy mennyit bántottuk egymást.
- Csak egy beszélgetés. Kérlek! – Hajthatatlan volt. Elképzelt valamit, és nem tágított. Nem hagyta, hogy az események máshogy alakuljanak.
- Rendben, egy beszélgetés – fújtam ki a levegőt, miután kinyomtam a hívását. Muszáj volt, hogy rövidre fogjam mielőtt még elhamarkodott döntéseket hozom. Ahogy az szokásom.
Az elmúlt napok eseményei után úgy döntöttem, hogy muszáj kieresztenem a gőzt és elalvás előtt még ellátogatok az edzőterembe. Hagytam egy üzenetet Deannek, hogy ne legyen meglepetés, hogy megjelentem. Tudtam, hogy a mai nap üres lesz, így bátorkodtam használni a kulcsot, amit a barátomtól kaptam, vész esetére. Ez pedig kicsit olyan volt. Ki kellett szellőztetnem a fejemet.
Otthonról szó szerint megléptem. Mikor senki nem figyelt, kiosontam a lakásból. Nem akartam, hogy valaki esetleg velem tartson, vagy lebeszéljen.
A legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor az ismerős sportkocsit megláttam a terem parkolójában. Az épületből kiáramló fény jelezte, hogy nem leszek egyedül. Mosolyogva, és izgatottan léptem be az ajtón.
- Dean! – szólítottam az ismerős alakot, aki épp egy bögre gőzölgő italt fogyasztott. Az egyik padon ücsörgött, és várt. – Mit keresel itt?
- Szia! – kelt fel, és mosolyogva puszit nyomott az arcomra. Egy másik bögrét felém nyújtott, amiben forró csoki lapult. – Ahogy leszűrtem, jól esne így kis társaság. Megkaptam az üzenetedet.
- A családoddal kellene lenned – dorgáltam meg, miután belekortyoltam az italba. Isteni finom volt. – Csak szólni akartam, hogy beosonok.
- Mondtam, hogy bármikor jöhetsz ide. Akár nappal, akár éjjel – magyarázta komolyan. Eleresztette a füle mellett a megjegyzésemet.
- Köszönöm. És azt is, hogy itt vagy! – most rajtam volt a sor, hogy puszit nyomjak az arcára.
- Akkor, mit szólnál hozzá, ha ma csak ütnél párat? És addig elmesélheted, hogy mi zavart el otthonról karácsonyeste – segített fel a ringbe, ahol egy bokszzsák, és egy bokszkesztyű már várt. Gondosan segített felvenni őket, aztán a bokszzsák másik oldalára állt, hogy tartsa nekem.
- Őszintén? Minden – vallottam be. Felvettem a megfelelő pozíciót, és pár próbaütést csináltam. A férfi elmondta, hogy mit csináltam rosszul, így második nekifutásra máris jobban ment. – Összevesztem a családom néhány tagjával. Hoztam egy olyan döntést, ami nem mindenkinek tetszett.
- Munkával kapcsolatban? – érdeklődött. Ő nem tudta, hogy nem csak a testőrség az, amivel foglalkozom, hiszen nem árultam el, hogy hadjáratot indítottunk egy bűnöző ellen, aki mindannyiunk életét megkeserítette. Amikor a kórházban találkoztunk, akkor is csak annyit árultam el neki, hogy megvertek, és elraboltak a munkám miatt. Jó volt ez így. Nem akartam több embert belekeverni ebbe az egészbe.
- Mondhatni – fújtam ki a levegőt. – Teszteltek, és nehezen fogadják el, hogy megváltoztam a kórház óta.
- Akkor bolondok – vágta rá egyből. Jelezte, hogy tartsak pár másodperc szünetet, mielőtt újra ütéseket indítok. – Sokat változtál, mióta együtt dolgozunk. Kitartóbb vagy, és erősebb. Összeszedettebb – sorolta azokat, amik eszébe jutottak. Csak egy mosollyal jutalmaztam. Jól esett, hogy ilyen szépeket mondott rólam.
- Ja és, nem mellesleg ma a volt pasim is felbukkant – ütöttem bele teljes erőmből a zsákba. Néhány percig csendben hagyta, hogy levezessem a feszültséget, majd mindketten láttuk, hogy mára ennyi bőven elég volt. Levettem a kesztyűket, és visszaültünk a padra, ahol a kihűlt italaink vártak.
- Hát, ha így felkavart, akkor még nincs lezárva? – kérdezett rá. Azt hiszem igaza is van. Hiszen, ha lezártam volna magamban az egész kapcsolatot, nem akadtam volna ki. Nem lennénk most itt.
- Olyan bonyolult az egész – sóhajtottam fel. Kikortyoltam az italomat, még az sem érdekelt, hogy már inkább jeges csoki volt. – Nem biztos, hogy jó ötlet.
- Nem kell mindig jó döntéseket hoznod – kacsintott. Csak a vállára hajtottam a fejemet. Néhány perc múlva harsányan felkacagott.
- Mi az? – értetlenkedtem. Nem értettem, hogy min nevet.
- Olyan vagy, mint egy kiscica, ahogy hozzám bújtál. Még doromboltál is – osztotta meg velem, ami engem is megmosolyogtatott. Nem tehetek róla, hogy a légzésem még nem állt vissza.
- Nem ér kinevetni – egyenesedtem ki. – Köszönöm.
- Micsodát? – lépődött meg.
- Az estét, és úgy mindent – fogalmaztam meg azt, amit éreztem iránta. Hálát, és barátságot. Iszonyú nagy segítség volt, és remek hallgatóság.
- Hát nem sokan mondhatják el, hogy velük töltöttem a karácsonyt, Cicám! – tette hozzá az utolsó szót nevetve. Sejtettem, hogy lesz valami furfangosság a dologból. Furcsa volt ez a megnevezés, de úgy voltam vele, hogy most még ez sem zavart. Majd elfelejti, és megunja. Remélhetőleg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése