Karen
Reggel volt, és egyszerűen fáradtabbnak éreztem magamat, mint az egész akció után. Szerencsére még mindenki aludt, és nyugodtan elfogyaszthattam a reggeli kávémat. Valahogy sejtettem, hogy ma még lesz balhé, hisz nem fogja senki lenyelni azt, hogy Carter tegnap embert ölt. Megbánás nélkül…
A kávémat kavargattam, amikor berongyolt az ajtón Jay. Azt hittem hirtelen lefordulok a székről, mert meglepődtem. Nem számítottam senkire.
- Donovan! Ember módjára is viselkedhetnél – teremtettem le.
- Ejnye, Hopkins! De szarul nézel ki! – pillantott rám. Bemutattam neki, és belekortyoltam a bögrémbe. – Kedvességed megint határtalan.
- Reggel van még – mormogtam.
- Szép monoklid lett – vigyorodott el, amitől lesápadtam. Még bele sem néztem a tükörbe.
- Kinyírom azt a kurvát – vágtam rá idegesen.
- Ezt a dolgot inkább hagyjuk – sóhajtott fel. Hirtelen mindenkit zavarni kezdett az ölés, és a gyilkolás. Ironikus, nem?
- Jay, miért vagy ennyire maradi? Megtörtént. Ennyi – kortyoltam a kávémba. Szerintem összegeztem mindent, amit gondoltam az esetről. El kellene engedni a dolgot.
- Karen, hallod te magad? – csattant fel, de hirtelen el is hallgatott.
- Hallom. És azt ne mond, hogy te sose öltél embert – tettem le a kezemből a kerámia tárgyat. Pár pillanatig azon gondolkoztam helyes dolog volt-e belekezdeni a beszélgetésbe.
- Karen. Öltem embert… De sose voltam ilyen kegyetlen – osztotta meg velem, de nem tetszett az, amit mondott. Mindketten tudtuk, hogy ez nem így volt.
- Dehogynem. Csak magadnak se vallod be – csóváltam a fejemet. Engem nem kell etetnie.
- Megint depressziós vagy – forgatta a szemeit.
- Nem! Egyedül én látom reálisan a dolgainkat. Carter megváltozott. Nem az a lány, akit megismertünk a tavasszal. Darabokra törték a szívét. Elrabolták, és megkínozták. És igen. Lelkiismeret furdalás nélkül megölte azt a férfit, hogy a te életedet mentse… Láss csodát sikerült, hiszen itt okoskodsz nekem! – osztottam ki, amivel pár pillanatra elhallgattattam.
- Meg se bánta… – kezdett volna bele.
- Jay! Hopkins embere voltál. Apám egyik embere voltál, és ne mond azt, hogy sose öltél lelkiismeret furdalás nélkül! Hogy sosem voltál ilyen kegyetlen?! – pattantam fel a pult mellől, és láttam rajta, hogy betaláltam. Egész teste megfeszült, és nem szólalt meg. Semmivel sem tudott visszavágni.
Tudtam, hogy talán túlságosan kemény voltam Vele, de ezt már nem tudtam magamban tartani. Ő kezdte. Csak elfelejti, hogy már jól ismertem, mert hasonlítottunk egymásra.
- Jay. Itt mindenki ölt már kegyetlenségből, csak senki se vállalja fel.
- Te is? – lépett közelebb hozzám. Megfogta a karomat. Lepillantottam rá, de szerencsére nem akart bántani.
- Katona voltam, tehát igen – bólintottam lassan. – De azzal is tisztában vagyok, hogy nem az volt az utolsó.
- Ijesztő volt. Te nem láttad Őt, Karen. Az ürességet a szemében... fél éve még összeroppant tőle, most pedig meg se rezzent – bukott ki a férfiból. Talán ez bántotta a legjobban.
- Jay – érintettem meg az arcát. – Ő ugyanaz ember, de rengeteg mindenen ment keresztül.
- Miattam…
- Miattam is. Az apám raboltatta el.
- Szerinted...? – kezdett bele, de szinte azonnal el is hallgatott.
- Szerintem? – kérdeztem vissza a homlokomat ráncolva. Nem tudtam követni a gondolatmenetét.
- Semmi – rázta meg a fejét. El akart lépni tőlem, de elkaptam az állát.
- Be kellene fejezned azt a mondatot, amit elkezdtél.
- Akkor elengednél? Néha nem vagy tisztába az erőddel – forgatta a szemeit.
- Bocsi – sóhajtottam fel. Ilyen könnyen azért nem fog lerázni. – Mire gondoltál Jay? Nekem elmondhatod nyugodtan – néztem rá kíváncsian.
- Napok óta azon gondolkozom, hogy Carter lesz még olyan, mint régen? Mint amilyennek megismertem…
- Mint amikor beleszerettél – fejeztem be helyette a mondatot.
- Megígérted, hogy ezt nem dörgölöd az orrom alá – morgott úgy, mint egy öregember. Tudtam, hogy utál az érzéseiről beszélni.
Megsimogattam az arcát. Tudtam jól, hogy jelenleg valami kielégítő választ várna tőlem, de el kellett keserítenem. Erre a kérdésre nem létezett jó válasz.
- Jay! Szerintem már semmi nem lesz olyan, mint régen. Sok mindenen mentünk keresztül. De ha kitartasz mellette, akkor előbb-utóbb beléd szeret.
Nem tudtam tovább Angliában maradni. Az a feszültség, ami a házra telepedett egyszerűen kikészített. Ennél még a magány is jobb volt otthon, Madridban.
A szobámban pakolásztam, hogy mindent eltegyek. Ilyenkor jövök rá, hogy pár nap alatt elég nagy rendetlenséget tudok csinálni.
Megszólalt a mobilom, ami az éjjeli szekrényemen hevert. Azonnal utána kaptam, és mosolyogva szóltam bele.
- Szia, Kicsim! – dőltem hátra a párnákra, és nagyot sóhajtottam.
- Édesem. De jó hallani a hangod! – hallottam meg Fernando vágyakozó hangját.
- Hogy vagy? Madridba vagy még?
- Sajnos nem. Visszarendeltek Milánóba azonnali hatállyal – nyögött fel. Sejtettem, hogy nem csak a gyerekek miatt ennyire bánatos. Vagy legalább is reméltem.
- Történt valami? – ráncoltam össze a szemöldökömet.
- Igen. Azt hiszem, hogy történik.
- Baj van? – kérdeztem rá azonnal. Az elmúlt napok után már csak arra tudtam gondolni, hogy valami baj történt.
- Semmi baj, Kicsim – hallottam a hangján, hogy szórakozott rajtam.
- Akkor mi történik, Nando? Karácsony óta úgy érzem, hogy átcsapnak a fejem felett a hullámok. Remélem, hogy jó hírrel tudsz szolgálni nekem – buktam ki. Nem tehettem róla. A londoni események megviseltek.
- Milan kölcsön akar adni.
- Kölcsön? – csodálkoztam el. – Kérlek, mond azt, hogy nem Kínába! Még akkor is, hogy ha Kínába akar… Ne menj a világ végére, kérlek! – dünnyögtem szinte pánikolva. Halkan kuncogott a focista, és ez talán kicsikét megnyugtatott.
- Nem megyek Kínába, Kicsim.
- Tessék? Akkor hova akarnak küldeni? – érdeklődtem.
- Haza. Haza, Madridba – felelte csendesen. Nekem még a szám is tátva maradt.
- Madridba? – kérdeztem vissza hitetlenkedve.
- Igen. Madridba – felelte türelmesen.
- Madrid – ismételtem el a városom nevét. Álomnak tűnt az egész.
- Azért azt tudnod kell, hogy én nem a Realba fogok szerződni. Isten mentsen tőle! – sóhajtott fel színpadiasan. Nando a helyi rivális, Atlético Mardid hű rajongója. Ott nőtt fel, és ők neveltek belőle focistát.
- Az egyáltalán nem számít – nyögtem ki izgatottan. – A közelemben leszel.
- Igazad van. Így segíthetek neked bármiben. A lakásodban.
- Nando, azért még egy villanykörtét ki tudok cserélni – nevettem fel, és hasonlóan tett ő is.
- Miért nem csodálkozok el ezen? Fegyverrel az oldaladon élsz… Erős vagy és magabiztos – bókolt. Elpirultam. Úgy hiányzott, hogy velem legyen.
- Azért nem minden kijelentéseddel értek egyet – motyogtam. Felsóhajtottam, majd az ablakhoz sétáltam. Már megint esett az eső. Utáltam ezt az időt.
- Minden rendben, Kicsim? – kérdezett rá csendesen.
- Persze. Csak egy narkós kurva miatt monoklim van. A Horan villa olyan, mint egy kripta, és minél hamarabb haza akarok menni Madridba – soroltam neki mindazt, ami a szívemet nyomta.
- Monokli… Kripta? – ragadta ki a lényeget a mondandómból. – Miről maradtam le már megint?
- Csak a szokásos – legyintettem. – CIA-s infók alapján rajta ütöttünk egy birtokon, de kiderült szándékos félrevezetés volt. Aztán egy-két dolog balul sikerült…
- Igen? – kérdezett rá, hiszen nem folytattam. Mégis úgy gondoltam, hogy megoszthatom vele.
- Carter gyilkolt, és mindenki ezen van kiakadva – feleltem csendesen. Nem tudtam, hogyan viszonyul az információhoz, de ki kellett magamból adnom.
- Ó – nyögte ki kicsikét meglepődve. Nem tudott mit mondani, de nem is kellett.
- De semmi baj, holnap reggel haza megyek – magyaráztam boldogan. Tényleg örültem ennek.
- Nem kerültél bajba ugye? – kérdezte aggodalmasan. Rájöttem, hogy ezért hallgatott.
- Csak a narkós libával találkoztam, akit végül egy csőhöz bilincseltem. És a hülye hírszerzős fickó nem adta vissza a bilincsemet – zsörtölődtem, amivel kiváltottam, hogy hangosan felnevessen.
- Te a bilincsedet sajnálod a legjobban?
- Naná! Elég jó dolog a bilincs. Különböző dolgokban is lehet hasznosítani – bukott belőlem teljesen spontán.
- Aha… Eddig miért nem mondtad, hogy perverz hajlamaid is vannak? – tette fel komolyan a kérdést.
- Nando, nincsenek perverz hajlamaim – válaszoltam.
- Annyira.
- Akkor majd megmutatom, hogy mennyire is vagyok perverz – jegyeztem meg. Ha ő így, akkor én is.
- Asszony! – mormogta. Tudtam, hogy jelenleg már azon agyalt, mivel tudnám megmutatni, hogy mennyire vagyok perverz.
- Haza jössz valamikor? – ültem le az ablak mellé.
- Pár nap, talán. Szilvesztert Madridban akarom tölteni – árulta el sejtelmesen.
- Akkor majd találkozzunk, ugye? – tettem fel reménykedve a kérdést. Minden porcikája hiányzott már.
- Tudod, hogy hülyeséget kérdezel?
Be kellett látnom, hogy tényleg hülyeséget kérdeztem…
Összepakoltam mindent, és levittem a földszintre. Mosolyogva vettem tudomásul, hogy Alanna a kanapén aludt összekuporodva. Közelebb sétáltam hozzá, és óvatosan a karjaimba vettem. Hozzám bújt, és elégedetten felsóhajtott.
Imádtam, és az sem érdekelt, hogy amolyan fogadott keresztanya voltam csak. Ugyanúgy szerettem, mintha az igazi lennék. Az előtt, hogy leszereltem csak minimális időt töltöttem vele, de mindig tudtam mi van vele. Miatta és James miatt jöttem el a sivatagból, és töltöttem le a kötelező kimenőimet.
Lefektettem az ágyába a kislányt, és gondosan betakartam.
- Neked kellene vigyáznod rá! – korholtam le a fehér szőrcsomót, aki a kosárkájában feküdt eddig. Gondolt egyet, és már Alanna lábánál kuporodott össze. – Ez is egy módja, hogy vigyázz rá! – forgattam a szemeimet. Kisétáltam a szobából nagyon halkan, és James pislogott rám. Az öltözékéből rájöttem, hogy futni volt.
- Baj van? – kérdezett rá azonnal. Aggódott a lányáért.
- Semmi. Csak felhoztam, mert szerintem tévézni ment le a nappaliba.
- Bocsánat! Csak futni mentem – magyarázkodott.
- Nem kell magyarázkodnod, James – pusziltam meg az arcát, majd azzal a lendülettel el is indultam a lépcső felé. – Haza megyek!
- Tessék? – lepődött meg, aztán a kezem után kapott. – Szilveszterig nem lesz meccsünk.
- Nekem elegem van ebből a feszült légkörből – vallottam be őszintén. – Mindenki úgy tesz, mint ha Carter halálos bűnt követett volna el. Mindenki álszent ebben a házban.
- Karen…
- El ne kezd te is, jó? Elég volt Jay-t végig hallgatni. Megváltoztunk – akadtam ki. Nem érdekelt több vélemény arról, hogy mit is csinált rosszul a csapatunk tagja.
- Inkább menjünk le a konyhába, és beszélgessünk ott! – sóhajtott fel a barátom. Bólintottam, és együtt sétáltunk le a konyhába. James először a szekrényhez lépett és elővett két poharat, majd elővette Max titkos skót whiskey-ét. Amiről azt gondolja, hogy senki sem tudja, de mégis mindig azt issza mindenki.
- Most már mondhatod – sóhajtottam fel, és kicsit kortyoltam az italból.
- Én nem ítélem el Cartert – kezdett bele. – Tudhatod nagyon jól. Ezt tettem volna én is a helyében, akárkiről lett volna szó – rántotta meg a vállát lazán a barátom. Mondhatnám, hogy kicsikét meglepődtem a kijelentésén, de akkor hazudnék. – Csak tudod… Maxnek még mindig a kicsi lánya.
- És az is marad – bólintottam. Megértettem a barátom szavait. – Jay is itt hisztizik.
- Mit vársz? Néha még Alanna is érettebb, mint Ő – jegyezte meg mosolyogva.
- James! Ez nagyon gonosz volt – húztam el a számat én is egy apró kis mosolyra.
- De igazam van.
- Tudom – bólintottam. – Sokat komolyodott. Főleg mióta orrba vágtad.
- Azt hittem ezt már elfelejtettük – sóhajtott fel. Tudtam, hogy nem túl büszke rá.
- Mondjuk azt, hogy elég komoly emlék ahhoz. Oké-oké! – emeltetem fel védekezően a kezeimet. James elnevette magát. Leült mellém, és pár pillanatig csak bámultuk egymást szavak nélkül. – Mi lesz velünk James?
- Mi lenne? Úgy tűnik, haza akarsz menni.
- Nando haza jön – motyogtam, majd a fülem mögé tűrtem a hajamat. Zavarban voltam. – És lehet, hogy végleg. Vagyis talán hazaszerződik.
- Haza? Londonba? – kérdezett vissza, de láttam, hogy még emészti a hallottakat.
- Nem James, Madridba – válaszoltam. – Tudom, hogy a családja is ott van, de legalább a közelemben lesz.
- Karen – nyögött fel. Nem hiszem, hogy akarta mindezt hallani, de tudtam, hogy vele bármit megbeszélhetek.
- El se kezd, mert tudom, hogy mire gondolsz. Tudom, hogy mire akarsz kilyukadni. Majd kialakul!
- Megfogadtam, hogy nem mondok semmit se – csóválta a fejét lemondóan.
- Helyes. Nagyon helyes – bólintottam. – Mi lesz akkor, ha mindennek vége?
- Mi lenne? Boldogok leszünk – jelentette ki úgy, mintha ez lenne a világ legnormálisabb dolga.
- Nem úgy értem.
- Akkor mondd el, hogy mire gondolsz! – simogatta meg az arcomat.
- Kaptam egy levelet nem rég. Ahogy az a bizonyos parancsnok meghalt, kivizsgáltak néhány dolgot. Azt írják, ha gondolom, akkor visszamehetek. Állományba vesznek, tartalékosnak. Hiszen úgy gondolták szándékosan szereltetett le. Azok után, ami történt – árultam el a barátomnak azt, amit még senkinek sem említettem. Olyan távolinak tűnt a katonaság jelenleg.
- És vissza akarsz menni? – tette fel a legfontosabb kérdést.
- Nem. Nem tudom, hogy mi lesz – válaszoltam őszintén. – Azt akarom, hogy normális legyen végre az életem. A barátaimmal, a szerelmemmel, és majd egy kisbabával.
- És szerinted Torrestől ezt megkapod? – hitetlenkedett James.
- Nem tudom. Majd kialakul…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése