Carter
Mondhatom azt, hogy karácsony első napján jobb kedvvel keltem, mint előző nap. Jay, és a meggyőzőképessége ismét sikert aratott. Nem bántam meg, hogy csatlakoztam a többiekhez, és együtt töltöttünk néhány órát. Néhány olyan órát, amikor nem kellett a jövővel foglalkoznunk, csak azzal, hogy együtt voltunk. Nem voltak gondok, és támadások, csak rengeteg szeretet. Ez az érzés pedig már nagyon hiányzott.
Kicsikét visszahozta az igazi karácsonyi érzést, amikor még csak hármasban voltunk a szüleimmel. A gyerekkoromat. Azt az időszakot, amikor imádtam az ünnepeket. Mielőtt még anya meghalt.
Amikor még mindenki aludt, elmentem sétálni, és kiszellőztetni a gondolataimat. Egy közeli kávézóban melegedtem fel, és végül társaságom is akadt. Nagyjából 1 órát maradtam John mellett, de neki is sietnie kellett edzésre.
Amikor visszaértem a többiekhez, akkor fogadott a legnagyobb meglepetés. A csapat nagy része a nappaliban készülődött. Felszerelés, fegyverek és golyóálló mellények. Egyből rájöttem, hogy készült valami.
Karen kedvesen köszöntött, de nem zavartatta magát, Jay pedig hozta a formáját a hülye szövegével.
- Hol van az apám? – néhány másodperces csend után tettem fel a kérdést.
- Fogalmam sincs – kaptam a választ Karentől. Ám nem is kellett többet mondania. Apa abban a pillanatban jelent meg köztünk Marcoval.
- Mi a fene folyik itt, apa? – kértem számon. Mi történik? És én miért nem tudtam erről?
- Semmi! – válaszolta nekem, de még csak rám sem nézett. Egyszerűen levegőnek nézett. – 15 percünk van! – intézte a szavait a többiekhez.
- Apa nézz rám! – emeltem meg a hangomat. Dühített a viselkedése.
- Igen, Kicsim? – pillantott rám végre.
- Mi történik, itt? Mindenki felszerelésben… Fegyverrel! – mutattam körbe a Porter fiúkra, és Karenre.
- Dolgunk van – felelte.
- Apa! Most megint parkoló pályára teszel? – csattantam fel már-már hisztérikusan. Még magamat is megleptem. De borzasztóan frusztrált a tudat, hogy figyelmen kívül hagyott. Mindenkit összecsődített, csak engem nem. – Azért titkolsz el mindent, mert nem akarok dolgozni? Értsd meg! Nem akarok visszamenni a csapathoz, és nem is fogok!
- Ennek semmi köze sincs ehhez – préselt ki egy mondatot magából, de többet nem volt hajlandó mondani.
- Akkor add meg az esélyt, hogy veletek menjek! – váltottam át kedvesebb hangszínre, amivel reméltem, hogy meggyőzhetem. Meg akartam mutatni, hogy lehet rám számítani, annak ellenére, hogy nem mentem vissza dolgozni. Bízhatnak bennem.
Mindenki legnagyobb meglepetésére apa bólintott. Én sem hittem, hogy ez ilyen könnyű lesz. Azt hittem tovább kell vitatkozni és harcolni, de ő egyszerűen csak rábólintott.
Természetesen nem hagytak magamra. Jayt kaptam bébiszitternek, aki nem rejtette véka alá a véleményét. Nem bízott bennem, és nem tetszett neki a jelenlétem. Azt hitte, hogy nem hallottam, amikor rólam beszélt a rádión. Pedig minden egyes szavát, szavukat értettem. Nem foglalkoztam vele. Bizonyítani akartam, hogy képes vagyok újra részt venni az akciókban.
Neszt hallottam az ajtó mögül, így elindultam arra. A fegyveremmel belöktem az ajtót, de a kis szertárban csak egy egér futkosott. Elmosolyodtam. Annyira ironikus a helyzet.
Nem volt sok időm gondolkodni, hiszen lövéseket, és dulakodást hallottam. Az ajtó megnyikordult, ahogy kilöktem, de Jay már nem volt a helyén. A keresésére indultam. A hangok irányába.
Elég hamar rábukkantam a társamra, akit épp egy férfi próbált téglával fejbe verni. Nem sokat gondolkodtam, a segítségére siettem.
Rácsimpaszkodtam a férfire, így elejtette a téglát, pont Jay feje mellett. A lendülettől mindketten a földre zuhantunk. Az volt a szerencsém, hogy Hopkins narkós embere beverte a fejét, mert azt tapogatta.
Jay felsegített, de addig a férfi is feltápászkodott. Engem vett célba, de Jayt találta orrba. Ő erre visszaütött. Dulakodni kezdtek, és csak kapkodtam a fejemet. Nem akartam lábatlankodni, de amikor Jay újra a földre került, cselekedtem. A pisztolyomat nem találtam a helyén, így a jó öreg kést rántottam ki a csizmámból.
Mikor a férfi a fegyveréért nyúlt, kicsavartam a kezéből. Kaptam is érte egy rúgást, de nem foglalkoztam a fájdalommal. A férfi csak vigyorgott rám, és lendült a másik keze, de elkaptam. Nagyon gyenge volt, mint 1 nő. Gondolom, hogy a sok narkó tette ezt vele.
A másik kezét a tokomra tette, és próbálta megnehezíteni a dolgomat. Néhány pillanatra sikerült is neki, de aztán csak belevágtam a nyakába a kést. Azonnal elengedett és odakapott.
A vére spriccelni kezdett, és szinte azonnal beterített. Pillanatok alatt esett össze és hallottam, ahogy kapkodja a levegőt. A lábam előtt vérzett el.
Jay csodálkozva pislogott rám, miközben azt figyeltem, hogy ezt én tettem. Én vettem el egy újabb életet. Ám míg nyáron még szíven érintett, most nem bántam meg. Gondolkodás nélkül újra megtenném, ha ismét ránk támadna.
Mire feleszméltem, már társaságot kaptunk. A többiek megtaláltak minket, és döbbenten bámultak engem, a hullát, és Jayt. Felváltva.
- Mi történt? – bukott ki az idősebb Porterből.
- Megtámadtak minket – válaszoltam, miközben a vért próbáltam eltűntetni az arcomról. Közben Karen is megérkezett, és ő is kérdezősködni kezdett. Vele sem foglalkoztam többet, inkább a vért törölgettem magamról. Lehetetlen vállalkozás volt.
- Ti hogy lehettek ennyire nyugodtak? – csattant fel az apám is. Nagyon dühösnek tűnt. Nem értettem miért haragszik rám. Lehetnének hálásak, hiszen egyedül elintéztem. Segítség nélkül, és megmentettem a társamat is.
- Apa… – sóhajtottam fel. Átléptem a holttesten, és kezet nyújtottam a társamnak, aki nagy nehezen elfogadta azt. Nem gyerekeskedett.
Mielőtt még kirobbant volna a botrány, inkább hazafele vettük az irányt. Haza, ahol meg kell magyaráznom azt, hogy mit miért tettem... megint.
Amint beléptünk a lakásba, szinte azonnal hallgathattam a kioktatást. Arról, hogy veszélyeztettem az akciót, felelőtlen vagyok, és hiba volt elvinni. Én csak hallgattam, és hallgattam apám szavait, egészen addig, amíg be nem fejezte.
Időközben James, és Karen elosontak a szobájukba, a 2 Porter pedig messzi távolságból figyelte az eseményeket. Egyedül Marco mert a közelünkbe jönni. Ő vállalta szokás szerint a villámhárító szerepet.
- Nem gondolom hibának a történteket, és nem bántam meg semmit sem. Bárkiért megtenném újra. Gondolkodás nélkül – foglaltam össze egy mondatban a véleményemet.
- De hát a nyakába vágtad a kést! – kiabálta Max Horan. Rég láttam azt, hogy így kikelt volna magából.
- Szerinted ő nem ezt tette volna velem? – tettem fel a teljesen logikus kérdést.
- Higgadjunk le, és… – kezdett bele Marco, de apa Jay felé tette fel az újabb kérdést.
- Te hogy láttad a történteket? – A fiatalabb férfi kelletlenül közelebb lépett, és elmesélte azt, hogy mi történt. Hogy egyedül maradt, és zajt hallott, aztán megtámadták, és megérkeztem. Mindent. Bár furán pillantott rám, kiállt mellettem. Kiállt a társa mellett.
- Bár voltak zökkenők, összességében Carter megmentette az életemet.
- Nem tudom, hogy miért kell haragudnotok rám a tetteimért?! Én csak a dolgomat tettem. Bebizonyítottam, hogy hasznos tagja vagyok a csapatnak! – keltem a magam védelmére. Frusztráló, hogy másképp néztek rám. Másképp azért, mert elvettem egy életet.
- Egy ember volt – hangzott a megemelt hangú válasz. Kezdtem kilátástalannak látni a helyzetet. Bármit mondok, nem fognak igazat adni nekem. Én lettem a rossz.
- Jay is az – mutattam a társamra. Felsóhajtottam. Úgy éreztem, hogy el kell engednem a dolgot. Felesleges tovább vitatkoznom arról, ami történt. Megtörtént, és nem lehet már semmisé tenni.
A vitánk után kicsit lecsillapodott a lakás. Elcsendesült. Mindenki elvonult a kuckójába. Egy gyors zuhany után, kislisszoltam a szobámból, és átkopogtam Danielékhez. Carol mosolyogva nyitott ajtót. Lily a játszószőnyegen ügyeskedett, anyukája pedig mellé telepedett le. Így én is a földre ültem.
- Daniel? – érdeklődtem a barátom holléte felől.
- Elment az öccsével. Nem tudom hova – tárta szét tanácstalanul a karjait az anyuka. Jó kedvű volt, és vidám. Jót tett neki, hogy kimozdulhatott a mindennapok fogságából.
- Legalább nyugtom lesz – mosolyodtam el, amit viszonzott. Kedvesen megérintette a kezemet, de csak egy pillanatra.
- Majd megnyugszanak. Férfiak – legyintett. Szerintem pontosan tisztában volt mindennel, ami ma történt. Mindent hallhatott, és biztos Daniel is beavatta. – Szerintem nagyon bátor volt, amit tettél.
- Megvédtem a barátomat – bólintottam. Nem gondolnám, hogy helytelen, amit tettem. Bárki így cselekedett volna, ha a barátja, vagy a családtagja bajban van.
- Én inkább Danielért aggódom – váltott témát. Figyelmes volt, amiért hálás voltam. Elég volt nekem a kioktatás az apámtól. Nem kell, hogy a barátaim is nekem essenek. – Szerinted rendben lesz?
- Ezt magában kell lerendeznie, de szerintem igen – nyújtottam Lily felé a csörgőt, amivel épp küzdött. A kislány nagy mosollyal fogadta, hogy visszaszerezte a játékot.
- Én csak attól félek, hogy hülyeséget csinál – vallotta be a nő. Tudtam, hogy közel áll Danielhez. Van egy közös babájuk és ők már egy családot alkotnak. Az ember pedig félti a családtagját. – Nagyon szereti Őt.
- Türelmesnek kell lennie, Carol – sóhajtottam fel. – Karen most mással van, de ez nem jelenti, hogy nem lesz esélyük. Csak sérti a büszkeségét Danielnek, hogy Torres az, akit a szerelme szeret.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése