Karen
Hamarosan karácsony. A csapat az utolsó edzését kezdte meg a pár napos szünet előtt. Már mindenki vágyott a szünetre. A csendre. Személy szerint én is erre vártam. Csendre és nyugalomra. Reményeim szerint még Fernando is meglátogat.
Gyerekkacagásra lettem figyelmes. A pályához sétáltam, és Jesét pillantottam meg, aki előtt egy kisfiú szaladgált. Boldognak tűntek. Sosem láttam a focistát még ennyire felszabadultnak.
Lassan sétáltam közelebb hozzájuk.
- Szia! – szólaltam meg csendesen, miközben zsebre dugtam a kezemet.
- Szia! – pillantott rám meglepődve. – Szóba állsz ilyen idiótákkal, mint én?
- Jesé… – nyögtem fel, hiszen részben igaza volt. Az óta az eset óta kerültem a társaságát. Nem kicsit bántott meg. – Idióta voltál Carterrel karöltve. Ne csodálkozz semmin. Ő kinek a kisfia? Alvaro-é?
- Mi? Dehogy! – háborodott fel először, majd mosolyra húzta a száját. – Ő az én fiam. Jesé Junior.
- Várj! – emeltem fel a kezemet, és a homlokomat ráncolva pillantottam rá ismét. – Neked van egy fiad?
- Igen, Karen. Nekem van egy fiam – ismételte magát, hogy én is megértsem a lehetetlent. Leguggolt a gyermekhez, aki azonnal átölelte a nyakát miközben engem vizslatott hatalmas barna szemeivel. Mintha Jesé nézett volna vissza rám, csak fiatalabb kiadásban. Már értettem a felháborodását.
- Nem bántalak – mosolyogtam rá, és lassan a viszonzásra találtam.
- Figyelj, Jesé! Kicsit még beszélgetünk Karen nénivel, és utána játszok veled – simogatta meg a fia arcát, aki komolyan bólogatott csak. Teljesen más ember a fiával, és ezt az oldalát szerintem rohadt kevesen ismerik. A fiúcska elrohant a pályára ismét, míg Jesé lassan fordult felém.
- Már napok óta beszélni akarok veled Karen – kezdett bele megfontoltan. A mellkasom előtt összefontam a karjaimat. Kíváncsi voltam mit szeretne tőlem.
- Tényleg? – kérdeztem vissza.
- Napok óta meg akartam kérdezni, hogy esetleg Carter nem látogat-e meg mostanában?
- Oké. Most már értem miért vagy ilyen kedves velem – sóhajtottam fel. – Érdekel, hogy Carter eljön-e Madridba, hogy le tudd róla dumálni a bugyit?
- Hát… – Jesé rám nézett, és kínosan megvakarta a homlokát. Eltaláltam.
- Nem tudom – húztam meg végül a vállam. Úgy döntöttem elmagyarázom neki azt, hogy ne reménykedjen. – Most hallgass meg, jó?
- Sose hangzik jól, ha egy nő így kezd el beszélni – nyögött fel.
- Carter nem olyan lány, mint akikkel naponta találkozhatsz – kezdtem bele óvatosan.
- Erre rájöttem már. Ezerszer másabb. Jobb – áradozott. Carter azt hiszem akarva-akaratlanul felkeltette a focista figyelmét.
- Jesé. Igaz, hogy mi egy testőr cég vagyunk, de… – annyira nehéz úgy elmondani, hogy ne riasszam el. Vagy éppen ne nézzen minket hülyének. Végül nagy levegőt vettem, és folytattam. – Háborúban állunk, amibe nem keverhetünk bele még több ártatlan és sebezhető embert.
- De… Ha…
- Nincs de, és nincs ha… Ha esélyed is lenne, Carter emiatt se menne bele – ráztam meg a fejemet. Nem akartam neki megmondani, hogy szerintem Carter nem akarna tőle többet.
- Ez nem igazság – dünnyögte.
- És Jesé… Carternek van valakije. Még ha jelenleg utálják is egymást, akkor is össze fognak jönni, mert szerelmesek – árultam el egy apró titkot. Ebben, teljes mértékben biztos voltam.
- Miért vagy ennyire biztos benne?
- Csak tudom – feleltem egyszerűen egy vállrándítás után.
- És milyen pasi?
- Dumája az hasonló, mint a tiéd – válaszoltam. Sikerült megnevettetnem, hiszen mindketten tudtuk azt, hogy mire gondolok. – Olyan srác, aki jelen esetben szó szerint a golyó elé ugrana, hogy megmentse Cartert. Az a legfontosabb neki, hogy a lánynak egy haja szála se görbüljön. Csak igazából agyban fel kell még nőnie.
- Biztos, hogy Carter is szereti? – tette fel biztos, ami biztos alapon a kérdést.
- Ezer százalékra mondom, hogy igen – erősítettem meg. Láttam az elkeseredettséget rajta. – Találsz majd egy tökéletes lányt Jesé. Addig pedig élvezd az életed.
- És esetleg te, Karen? – kezdett bele, de harsány kacagásban törtem ki.
- Sajnálom Jesé, de nem vagy az esetem.
- Egy próbát megért – vont vállat. Közelebb léptem hozzá, és megpaskoltam az arcát.
- Többségében a szőkékre bukok – feleltem teljesen lazán, amivel elértem, hogy a torkán akadjon a szó. Ritkaság. – Kellemes ünnepeket!
*
Marco kérésére jöttünk el Londonba Jamesszel és Alannaval. Eddig meg voltunk győződve arról, hogy otthon leszünk hármasban, és így töltjük az ünnepeket. Azt se tudom mikor volt utoljára, a szó szoros értelemben, igazi karácsonyom. Hiszen a seregben nem voltak ünnepek. Előtte pedig magányos voltam…
Talán akkor volt igazi karácsonyom, amikor még kicsi voltam. Amikor anya főzte a vacsorát, és apa… Az a rohadt féreg… Egy estére próbált normális lenni. Talán azon az egy estén nem azon törte a fejét, hogy hány ember életét tudja tönkre tenni. Vagy éppen kit akar föld alá juttatni.
Kinyitottam a ház bejárati ajtaját, és először Alanna, majd egy fehér szőr pamacs rohant el mellettem.
- Nézz az orrod elé, Alanna! – szólt rá James.
- Mi a fene? – hallottam még a kislány kacagását, majd meghallottam Jay morgását is. Jamesszel összenéztük, és tudtuk. Sejtettük, hogy Pamacs megtalálta Jayt. Lesegítette rólam a kabátot a férfi. Kiléptem a csizmámból, és besétáltam a nappaliba.
- Mi az Jay? Félsz, hogy kutya kaja lesz belőled? – vigyorogtam rá.
- Nem vagy poénos, Hopkins – morrant rám. Nem volt túl jó kedve
- Dehogynem! – huppantam le a fotelbe, miközben Alanna továbbállt, és azt hiszem Marcot vagy Maxet akarja először megkeresni.
- Ti vettétek a spanyollal ezt az idióta szőrcsomót – háborodott fel.
- Alanna szereti ezt a szőrcsomót – vontam meg a vállamat, miközben Pamacs Jay zokniját próbálta lehúzni.
- De engem kikészít! – bukott ki belőle nem túl kedvesen.
- Egész Szent Este hisztizni fogsz? – érdeklődött James az ajtóból.
- Nem csak én hisztizek ma.
- Most nekem szóltál be? – kérdeztem rá homlokomat ráncolva.
- Nem. Most nem neked szóltam be! – forgatta szemeit Jay. Kiigazodni ezen a pasin lehetetlen. – Csak Carter fura. Bezárkózott a szobájába.
- Megbántottad megint? – sóhajtottam fel. Nem hiszem el, hogy nekik mindig van valami vitájuk.
- Dehogy bántottam – védte magát azonnal a férfi.
Az elkövetkezendő órákban csak úgy lézengtem. Beszélgettem mindenkivel, segítettem a konyhában. Egyedül Carter és Daniel nem csatlakozott még hozzánk. Annyit tudok, hogy a lány fent bezárkózott a szobájába, Danielnek pedig dolga akadt.
Belebújtam a pulóverembe, és halkan kiosontam a teraszra. Úgy éreztem, hogy fel kell hívnom valakit… Még akkor is, hogy ha esetleg nem veszi fel.
- Szia Nando – szóltam bele csendesen.
- Kicsim, szia – hallottam a hangján, hogy meglepődött. Hiszen megígértem azt, hogy nem fogom zaklatni ebben a pár napban. Hát eddig tudtam tartani a szavamat. – Baj van? Történt valami?
- Nem – mosolyodtam el. Aranyos volt, hogy aggódott. – Csak hallani akartam a hangodat. De ha zavarok…
- Nem! – vágta rá azonnal. - Dehogy zavarsz. Te sosem zavarsz.
- Milyen otthon? Örülnek a gyerekek?
- Nagyon. Már az ajándékokat is várják nagyon.
- Alanna is – nevettem fel. – Pamacs pedig őrületbe kergeti Jayt.
- Ügyes kutya – kuncogott a spanyol. Sejtettem, hogy ez a hír szórakoztatni fogja.
- Gonosz vagy.
- Dehogy! – pár pillanat csend állt be köztünk, de ez egyikünket se zavarta. – Karen, mondani szeretnék valamit!
- Baj van Nando? – ráncoltam össze a homlokomat.
- Személyesen akartam elmondani, de nem bírok addig várni – titokzatoskodott, amitől rossz érzés kapott el.
- Szakítani akarsz? – bukott ki belőlem a kérdés.
- Mi van?
- Személyesen akarsz elmondani valamit – kezdtem bele a gondolatmenetembe. – Otthon vagy… Biztos boldog is vagy…
- Karen, kicsim! – hallottam a hangján, hogy mosolygott. – Boldog vagyok, mert a gyerekeim közelébe vagyok… De boldogabb lennék, ha mellettem lennél.
- Akkor? – motyogtam csendesen. Alig akartam elhinni a szavait.
- Ma tudtam meg, hogy a Milan intézkedni kezdett velem kapcsolatban.
- Nem értelek… – vallottam be.
- Milan kölcsönbe akar adni – adott egy lényegre törő választ.
- Ugye, nem Kínába vagy hasonló? – estem kétségbe azonnal, de a csatár kacagni kezdett.
- Karen. Lehet, hogy haza jövök Madridba – folytatta boldogan. – Közel hozzád, és a gyerekekhez.
- Madrid? – kérdeztem vissza hitetlenkedve. Reméltem, hogy nem álmodom. Hiszen akkor a közelembe lenne.
- Az Atlético Madrid. Ahol felnőttem. Ahonnan elindultam.
- Ez komoly? – Alig hittem a fülemnek, és ebben a szent pillanatban arról is elfelejtkeztem, hogy van egy felesége… És arról is, hogy még rengeteg mindentől függ a szerződése.
- Igen.
- Most úgy megcsókolnálak – szólaltam meg vágyakozva, miközben leparkolt egy fekete Audi a ház előtt. Rögtön tudtam, hogy ki érkezett. Daniel. Hallgattam Fernandot, miközben az idősebbik Porter fiú szállt ki a kocsiból, majd az anyósülésről Carol. Ahogy megpillantottam a lányt, mosolyra szaladt a szám, mert tudtam, hogy akkor Lily is itt lesz. – Nando, most mennem kell! Majd beszélünk!
- Rendben. Szeretlek. Szia! – köszönt el tőlem. Zsebembe dugtam a készüléket, és lesiettem a lépcsőn. Azonnal megöleltem a lányt, miközben Daniel a gyerekülésből vette ki a lányát.
- A többiek? – engedett el a lány.
- Bent van mindenki – mosolyogtam rá, majd ahogy megláttam Lilyt azonnal átvettem az apjától. – Carter fent gubbaszt a szobájában, Pamacs pedig talán már megette Jay zokniját.
- Ugye nem baj, hogy eljöttünk? – kérdezte csendesen Carol. Nem kicsit volt zavarban. – Nem akarunk betolakodni.
- Carol, ne beszélj hülyeségeket, jó? Örülni fognak neked, és a Hercegnőnek – pusziltam meg az arcát bátorítóan.
Mióta Daniel beszélt az öccsével, mintha kicserélték volna a fiatalabb férfit. Egy rossz szó se hagyta el a száját, nem hisztizett, és még Pamacsot is hajlandó volt elviselni. Vagy legalább is eddig elviselte.
Talán az este legnagyobb meglepetése az volt, amikor Carter jelent meg az étkezőben, és csatlakozott hozzánk a vacsora alkalmából, bár egy árva szó se hagyta el a száját. Csak egyszer mosolyodott el Lilyre, aki hangos kiabálással próbálta felkelteni magára a figyelmet.
Vacsora után mindenki a nappaliba sétált. A kicsiket figyelték. Jay még képes volt arra is, hogy leüljön a földre Carol és Daniel mellé, hogy az unokahúgát szórakoztassa. A konyhába sétáltam, amikor senki se figyelt rám. Halkan pakolászni kezdtem, amikor meglepetésemre Daniel csatlakozott hozzám.
- Ezt hagyhatnád akár holnapra is.
- Segíteni akarok – rántottam meg a vállamat. – Miért nem vagy a családoddal?
- Csak beszélni akartam veled.
- Istenem, Daniel! Karácsony van – nyögtem fel. Semmi kedvem nem volt ehhez. – Nem akarok ma az apámról, és a rohadt, gerinctelen módszereiről beszélni.
- Én nem róla akarok beszélni - vágott a szavamba, hogy mentse a menthetőt. – Inkább rólunk.
- Rólunk?
- Igen – bólintott határozottan.
- A csapatról?
- Nem, Karen. Hanem rólad és rólam.
- Mi a baj? – ráncoltam a homlokomat. Nem értettem, hogy mire akar kilyukadni.
- Karen, én tisztázni szeretnék mindent, veled – kezdett bele magabiztosan. – Hiszen tudjuk, hogy bármikor történhet bármi.
- Daniel, nem akarok a halálról beszélni. Nem félek tőle, de nem akarok ma beszélni a halálról.
- Fogd be a szád, kérlek egy pillanatra! – szólt rám komolyan, így csendben maradtam. Nem tehettem mást. – Napok, vagyis hetek óta gondolkozom azon, hogy elmondjak neked mindent. Azt akarom, hogy tudd. Hogy mindent tisztán láss!
- Igen? – kérdezte kíváncsian.
- Szeretném, hogy láss túl azon a rózsaszín ködön, ami most Torres miatt lebeg a szemed előtt.
- Miért kevered ebbe bele Nandot? – horkantottam fel, aztán megtöröltem a habos kezemet. Az eddigi kíváncsiságom kezdett haraggá változni. – Ő se sértegetett.
- Mostanában… – morogta.
- Daniel, szerintem inkább hagyjuk abba ezt a beszélgetést!
Megvontam a vállamat, de egy pillanat múlva ért a legnagyobb meglepetés. Dan teljesen váratlanul megcsókolt. Nem életem csókja volt, ezt biztosra mondom. De annyira meglepődtem, hogy hirtelen semmit sem tudtam tenni.
- Szeretlek Karen – motyogta, miközben a két kezével közre fogta az arcomat.
- Ohh… – nyögtem ki nem túl értelmesen először, majd a mellkasára csúsztattam a kezemet, és eltoltam magamtól. – Daniel, én annyira sajnálom, de szeretem Fernandot.
Idegesen túrt a hajába a férfi, amikor körbe pillantott rájött, hogy Carol, Carter és Jay tátott szájjal bámulnak minket, miközben Jay kezében ott ücsörgött Lily, és hangosan gügyögött.
- A picsába! – bukott ki hangosan Danielből, aztán kivágtatott a konyhából.
Remek. Ezt nem így képzeltem el.
Carter
*Jay*
Hamar beköszöntöttek az ünnepek. Max kitalálta, hogy ezt a pár napot töltsük együtt. Mindenkit idecsődített az angol fővárosba, és a csendes Horan lakás megtelt hangzavarral. Bevallom kicsit tartottam ettől az egésztől. Attól, hogy az ünnepek mégsem lesznek nyugisak. Hiszen bármikor kaphatunk egy fülest vagy robbanthat bombát Hopkins.
Kora reggel érkeztünk meg Carterrel az apja házához, de a nő meglehetősen csendes volt. Hagyta, hogy vezessek és még a vezetési stílusomat se kritizálta. Nem tett egy gúnyos megjegyzést se.
Szótlanul léptünk be Max Horan rezidenciájába, ahol még csak a 2 idősebb férfi tartózkodott. Marco teljesen átszellemült, kötényben és mikulássapkában köszöntött minket. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan vissza is szaladt a konyhába, ahonnan fahéj és narancs illat áradt.
- Többiek? – érdeklődött egykedvűen Carter. Nem értettem, hogy miért ilyen szomorú. Legalábbis annak tűnt.
- Később érkeznek – felelte mosolyogva Max. A nappali felé terelt minket, ahol már egy feldíszített fa állt. Alatta néhány ajándékkupac, ahova mi is letettünk pár apróságot. – Akarsz beszélgetni? – kérdezte a lányától. Sejtésem szerint ő is észrevette, hogy Carter milyen szótlan. Más, mint amilyennek megszokhattuk.
- Nem igazán – jelentette ki Carter. Tényleg nem értettem Őt. Szívem szerint megkérdeztem volna, hogy miért ilyen fura, de megelőzött. – Ha nincs rám szükség, akkor birtokba veszem a régi szobám.
Max nem marasztalta, csak bólintott, így végignéztük, ahogy eltűnik a szemünk elől a fiatalabb Horan. Tanácstalanul néztünk össze, de végül hagytuk. Hagytuk a témát és hagytuk Cartert is.
Míg várakoztam a többiekre, Camival váltottunk üzeneteket, és az egy kicsit lefoglalta a gondolataimat.
Arra eszméltem, hogy egy fehér szőrpamacs rágcsálja a zoknimat. Meglepődve pillantottam le. Hiába próbáltam lerázni magamról a kiskutyát, nem tágított. Alanna nevetve jelent meg a nappaliban, és egy nagy cuppanóst kaptam köszönésül. Tehát James és Karen is megérkezett.
- Mi a fene? – nyögtem fel.
- Mi az Jay? Félsz, hogy kutyakaja lesz belőled? – jelent meg Karen is néhány másodperccel később. Szórakozott volt. Nevetett rajtam.
- Nem vagy poénos, Hopkins – morrantam rá. Én nem élveztem úgy ezt a helyzetet, mint ő. – Ti vettétek a spanyollal ezt az idióta szőrcsomót – bukott ki belőlem nem túl szépen. Abban a pillanatban meg is bántam, hiszen feszült voltam, és ezt rajta vezettem le.
- Alanna szereti ezt a szőrcsomót – vágott vissza. A kutya azonban nem tágított. Továbbra is a zoknimat akarta elfogyasztani. Megőrjített. Megőrjített Pamacs, és megőrjített Carter távolságtartása is.
- De engem kikészít!
- Egész Szent Este hisztizni fogsz? – kérdezett rá James az ajtóból. Ellenséges volt, mint mindig. Tudtam, hogy nem kedvel, és nekem sem volt a szívem csücske.
- Nem csak én hisztizek ma – vágtam vissza. Miért nem tud egyszer békén hagyni?
- Most nekem szóltál be? – kérdezett vissza Karen. Elkomorodva várta a válaszomat.
- Nem. Most nem neked szóltam be! – forgattam a szemeimet. Nem értem miért kell minden szavamat félreérteni. – Csak Carter fura. Bezárkózott a szobájába.
- Megbántottad megint? – támadt nekem egyből. Még a kérdés is sértő. Mivel bántottam volna? Miért bántottam volna meg? Ha haragszik, az maximum Cami miatt van. De azt már rég a fejemhez vágta volna.
- Dehogy bántottam.
Pár órával később érkezett meg a bátyám, és a kis családja. Magával hozta a csajokat is. Kicsit merész döntés volt, de Max és Marco minden biztonsági intézkedést megtett. Nagyobb biztonságban voltak velünk, mint kettesben.
De szerintem nem csak az aggódás volt a fő ok. A bátyám próbált beletanulni ebbe az egész családosdiba. Hiszen nem csak tőlem állt távol. Lehet, hogy ez egy Porter családi vonás? Nem tudom, hiszen évek óta nem volt igazi karácsonyom.
- Minden rendben? – jelent meg mellettem, amikor kicsit elcsendesedett a nappali, és a csajok elvonultak.
- Miért ne volna? – erőltettem egy mosolyt az arcomra. Nem mondhattam azt, hogy nekem fura ez a helyzet. Hogy mondtam volna el azt, hogy nem találom a helyemet Carter nélkül?
- Szarul hazudsz – nézett rám mindent tudóan. Esküszöm, hogy van valami gondolatolvasó képessége. Belelát az ember fejébe. – Újra megkérdezzem?
- Daniel, te régóta ismered Cartert – állapítottam meg. Furcsán nézett rám.
- Így is mondhatjuk – bólintott rá. – Min vesztetek össze megint? – sóhajtott fel.
- Miért erre gondol mindenki elsőnek? – fakadtam ki hangosan. – Egy árva szót se beszéltünk. Nem vesztünk össze... csak fura...
- Értem – hümmögött, mint aki tudja, hogy mi az ok. Mint aki tudja, hogy mi van a háttérben. – Szerintem hagynod kellene.
- Te tudsz valamit? – érdeklődtem. Ez még jól is jöhet. Hiszen, ha elmondja, talán sikerül jobb kedvre derítenem a nőt. Talán ismét látom a gyönyörű mosolyát.
- Igen – jelentette ki kertelés nélkül. Pár pillanatig elhallgatott, majd folytatta. – Carter az anyukája miatt fura, ahogy fogalmaztál. Nem szereti az ünnepeket, mert Rá emlékeztetik.
- Sosem mondta el – bukott ki belőlem. Azt tudtam, hogy kicsi korában elvesztette az anyukáját, de azt nem, hogy mikor.
- Nem hangoztatja. Sem Ő, sem Max. Nem beszélnek Róla. Én is Marcotól derítettem ki – mosolyodott el. Ezt el is tudom képzelni, hiszen Marco az, aki mindent tud a Horan családról. Ő az egyetlen, aki képes őket kibékíteni és összetartani. – Max ezért nem szeret egyedül lenni, és ezért csődített ide mindenkit, Carter meg inkább egyedül lenne ilyenkor – adta meg a teljesen érthető és logikus választ. Így már összeállt a kép.
- Nem tudtam – suttogtam. Csak vállon veregetett, aztán magamra hagyott. Abban a percben elhatároztam, hogy nem hagyom annyiban a dolgot, és ráveszem Cartert arra, hogy csatlakozzon hozzánk.
*Carter*
Csend és béke honolt a szobámban, amire szükségem volt. Az ajtón túlról hallatszott a kutyaugatás, a gyerekkacagás, és a jókedv. Én csak feküdtem a félhomályban, és bebújtam a meleg pléd alá. Kedvem lett volna átaludni a következő néhány napot, hetet. De nem tehettem meg.
Tudtam, hogy ki kellene mennem a többiekhez, de egyszerűen nem volt hozzá sem kedvem, sem erőm.
Meglepődtem, amikor kopogtak, de nem válaszoltam. Számítottam Marco bácsira, vagy apára, de egyikük sem törte volna rám az ajtót. Rövid csend után azonban Jay nyitott be a szobámba.
- Alszom – morogtam hangosan, de ő nem zavartatta magát. Becsukta a szobaajtót, és az ágyamig sétált. Leült mellém, és onnan bámult.
- Nem vagy meggyőző, Kedvesem – simított végig az arcomon. Lehunytam a szememet, és hagytam, hogy cirógassa a bőrömet. Jól esett. Nagyon jól esett.
- Rég nem hívtál már így – suttogtam. Rég nem kerültünk egymáshoz ilyen közel.
- Tudom – suttogta maga elé. Látszott, hogy sok minden nyomasztja őt is.
- Miért jöttél? – szegeztem neki egy egyszerű kérdést.
- Azért, hogy ne legyél egyedül – kulcsolta össze a kezeinket. Meglepődtem a válaszán. Hiszen nem volt kötelessége bejönni hozzám.
- Szeretek egyedül lenni – motyogtam, de abban a pillanatban hazugságnak tűnt. Magányosabb voltam, mint eddig bármikor.
- Tudod, hogy nem muszáj egyedül lenned – engedte el a megjegyzésemet a füle mellett. – Mindenkinek hiányzol lentről.
- Képzelem.
- Jó, akkor nekem hiányzol – bökte ki, amivel elérte, hogy elakadjon a szavam. De nem is hagyta volna, hogy folytassam, hiszen újra megszólalt. – A rossz emlékekeidet kicserélhetnéd jókra.
- Honnan…?
- Szerintem anyukád sem szeretné, ha szomorkodnál – nyújtotta felém a tenyerét. Belesimult az apró kezem, és hagytam, hogy kirángasson az ágyból. Egy vastag pulóvert, és egy farmert viseltem. Hajam kócosan festett. Elég szarul festettem.
- Borzasztóan festek – motyogtam, amikor az ajtó felé akart húzni. Erősen kulcsoltam össze a kezeinket, hogy tudtára adjam, hogy nekem így pont jó. Tökéletes, ha kettesben maradunk.
- Bolond vagy – lépett közelebb. A szabad kezével végigsimított a hajamon, és megcirógatta a bőrömet. Annyira természetesnek tűnt ez a pár gesztus. Akkor el is felejtettem, hogy barátnője van.
- De…
- Te sem tudod, hogy mikor kell befogni! – tette az ujját a szám elé. Továbbra is a bőrömet cirógatta, így felbátorodva simítottam én is végig az arcán. Kihasználtam azt, hogy mellettem van. Hogy törődik velem. Talán pont erre a néhány percre és gesztusra volt szükségem. Talán igaza van, és nem kellene egyedül töltenem a Karácsony estét.
Mielőtt azonban bármit is mondhattam volna, váratlanul megcsókolt. Nem mondhatom, hogy nem volt benne a levegőben, de jelen helyzetünkben nem számítottam rá. Hiszen ő párkapcsolatban élt.
Ez a csók más volt, mint ami eddig elcsattant közöttünk. Sokkal érzelmesebb volt, mint eddig bármikor. Minden mozdulatunk tökéletesen passzolt, és minden apró érintés úgy hatott, akár egy áramütés. Felvillanyozott.
Kissé csalódott voltam, amikor elváltunk egymástól. Abban a néhány másodpercben mindent elfelejtettem. Mintha megállt volna az agyam működése, ezt pedig csak ő volt képes kiváltani belőlem. Ez pedig kicsit meg is rémített.
Amikor a pillantásuk találkozott, megértettem. Megértettem azt, amit ő érzett, és azt is, amit én. Abban a pillanatban minden értelmet nyert számomra.
- Ideje, hogy a rossz emlékeimet újra cseréljem – jegyeztem meg mosolyogva. Ő csak nyomott egy puszit a homlokomra. Percekig bújtam az ölelésébe, majd összeszedtem magamat, és néhány apró teendő után követtem őt a családunkhoz.
Egyáltalán nem bántam meg, hogy eleget tettem az akaratának. A helyzethez képest jól is éreztem magamat, a kínos Karen-Daniel jelenetig.
Pár perccel a férfi kirohanása után a keresésére indultam. Hagytam neki pár pillanatnyi magányt, de többet nem akartam a jelenlegi helyzetében. Hiszen szerelmet vallott Karennek és elutasították. Ennél jobban pedig egy férfi büszkeségét nem lehetett volna megsérteni.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy meglepett. Inkább csak az, hogy most vallotta be az érzéseit a férfi. Várhatott volna. Várnia kellett volna egy jobb időzítéssel.
- Nem akarok beszélgetni, Carter – morrant rám, amikor leültem mellé a lépcsőre. Egyáltalán nem zavart, hiszen nem befolyásolja az akaratomat.
- Szar nap, mi? – próbáltam kicsit jobb kedvre deríteni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. – Nem hibáztathatod. Őszinte volt veled. Nem hitegetett.
- Nem hibáztatom – jelentette ki. Csak bámult előre. Direkt nem nézett a szemembe. Hiszen, ha megtette volna, nyitott könyv lenne a számomra. – Magamra vagyok dühös, mert elmondtam az érzéseimet.
- Szerintem merész lépés volt. Tisztellek érte – bukott ki belőlem. Habár én nem tettem volna meg a helyében, felnéztem rá, amiért bátran vállalta az érzéseit, kockára téve ezzel mindent. Én erre képtelen voltam.
- Sajnálok mindent – bukott ki belőle pár perces csend után. Tudtam, hogy a madridi nézeteltérésünkre utal, melyet eddig még nem volt alkalmunk megvitatni. – Talán kicsit nyers voltam.
- Te ilyen vagy, de elfogadom a bocsánatkérést – nyomtam az arcára egy puszit. Végre átsuhant egy aprócska mosoly is rajta. – Én is sajnálom. Madridot és most ezt a helyzetet is.
- Tudom, hogy nem szereted Fernandot, de el kell fogadnod, hogy egy darabig még jelen lesz az életében. Karen végre boldog, örülj ennek – próbáltam a lelkére beszélni. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, de meg kell értetnem Vele, hogy nem mindig könnyű a szerelem. Sok-sok akadály van és lesz előttük, de hiszek bennük. Hiszek benne és Karenben. – Csak egy kicsit légy türelmes!
- Ezt meg hogy érted? – ráncolta össze a homlokát. Összezavartam.
- Úgy, hogy szerintem lesz esélyetek, csak ki kell várnod, míg Fernando kikerül a képből – osztottam meg vele az észrevételemet. Semmi bajom a spanyol férfival, de a tény, hogy nős és hogy a mi életünk sem leányálom, nem hiszem, hogy végig kitart Karen mellett. Egyszerűen képtelenség, hiszen ezt még mi is nehezen viseljük. Mi is sokszor kiborulunk.
- Néha nem is vagy olyan gyerekes – nyomott egy puszit a homlokomra. Lehunytam a szememet, és csak elmosolyodtam. Ezekért a pillanatokért érdemes volt kimásznom az ágyból.
- Volt kitől tanulnom – tettem a kezére a sajátomat. Próbáltam jelezni a számára, hogy ideje lenne visszamennünk a többiekhez. Vissza kell térnünk a kínos légkörbe. Tovább kell lépnünk ezen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése