Carter
Mit sem sejtve érkeztem meg apa londoni lakásához. Kicsikét unatkoztam otthon, ezért eleget tettem Marco korábbi hívásának. Hiszen mégiscsak családtag, akit érdekel a hogylétem. És bevallom, hogy volt egy hátsó szándékom is. Információkat akartam szerezni az ellenségeinkről. Ezt pedig tudtam, hogy jelenleg csak a pótapukám adhatja meg.
Egy csokis péksüteményt falatoztam, amikor a háztömb elé értem. Beütöttem a jól ismert kapukódot, és néhány perccel később már a lakás ajtaját léptem át.
A nappalihoz érve érdekes látvány fogadott. Apa fel-alá járkált, folyamatosan morgott az orra alatt, és másodpercenként a telefonját vizslatta. Marco a laptopjába feledkezett bele, és próbált tudomást sem venni a barátjáról. Jay pedig a kanapén terpeszkedett. Észre sem vették, hogy megérkeztem.
- Szerinted jó ötlet volt odaküldeni őket? – tette fel apa a kérdést, miközben Marcora sandított. Ő csak felsóhajtott.
- Ha 5 percenként megkérdezed, akkor sem tudok választ adni, Max. Kockáztatnunk kell Hopkins ellen – mormogta fel sem nézve. Úgy láttam idegesítette, hogy nem tud a dolgával haladni. – Amúgy is… James és Karen tud magára vigyázni.
- Hol, és miért kell vigyázniuk magukra? – köszörültem meg a torkomat. Úgy gondoltam, hogy ideje nekem is felzárkóznom a hírekkel. Mindhárom férfi meglepődött a jelenlétemen. Jay csak zavartan kerülte a pillantásomat, Marco kellemetlenül mocorgott, apa pedig lázasan törte a fejét valami átlátszó szövegen.
- Mi folyik itt? Hol vannak? – tettem a kezeimet a csípőmre. – És ne merj nekem hazudni!
- Sehova nem küldtem őket – hazudott szemrebbenés nélkül a képembe apa. Pillanatokig állta a pillantásomat, aztán Marcora nézett segélykérően, de ő is tanácstalan volt.
- Nem vártalak, hogy ilyen hamar átjössz – köszörülte meg a spanyol férfi a torkát. Annyira átlátszó volt, ahogy apa segítségére sietett. Jay csak csendben figyelte az eseményeket. Látszólag senki pártján nem állt.
- Apa, tudom, hogy hazudsz! – dörrentem rá. Kezdtem elveszíteni a türelmemet. Tudja, hogy utálom, ha hazudik. Főleg Brazília óta, amikor robbant a bomba. Csak pár hete rendeződött a kapcsolatunk, most mégis kockáztatja ezt. – Hova küldted Karent, és Jamest? Mondd meg!
- Kicsikém, ez nem tartozik rád – kaptam meg a választ. Éreztem, hogy kezdtem kihozni a sodrából. De cseppet sem érdekelt. Az sem, hogy jelenleg egy hisztis kislánynak tűntem. Úgy éreztem, hogy annak ellenére, hogy a testőrmunkához nem tértem vissza, jogom van tudni.
Pont ezt a percet választotta Karen és James is a megérkezésre. Mindketten akcióhoz öltözve, mellénnyel és 1-1 gépfegyverrel. Arcukon a fáradtság mellett más is felvillant: az elégedettség. Tehát akkor jól sikerült az akció. Hiszen itt vannak velünk, épségben.
- Most azért büntetsz, mert nem akarok visszamenni a csapathoz? – csattantam fel, amint visszapillantottam az apámra. Meglepetésemre azonban nem vágott vissza, hanem James fűzött hozzá 1 mondatot.
- Ennél még a háború is jobb.
A számat is eltátottam egy pillanatra, annyira megdöbbentem a reakcióján. Amint sikerült rendeznem a vonásaimat, megöleltem a barátnőmet, mindenki legnagyobb meglepetésére.
- Jól vagytok? – érdeklődtem a hogylétükről, de mielőtt választ kaphattam volna, apa szólt közbe.
- Minden rendben ment?
- Ha erre gondoltatok, hogy el kell hoznunk, akkor igen – dobták le apa elé a táskákat. Ő csak elégedetten vizslatta a rakományt.
- Mit találtatok? – jött a következő kérdés.
- Drog – szólalt meg végre Karen is. Aztán egyből kifakadt, hiszen még mindig aggódva vizslattam. – Carter, kérlek! Tudtommal minden testrészem meg van. Ne aggódj! Semmi bajom sincs.
Erre persze Jay is felnevetett, aki úgy lapított, mintha valami rosszat tett volna. Szokatlan volt tőle ez a csendesség.
- Hol voltatok? És mi volt?
- Nem tudom – rázta meg a fejét tanácstalanul a nő. – CIA akció volt.
- Ezt helyezzétek biztonságos helyre – jelentette ki James, a két idősebb férfinak címezve. – Nem akarom, hogy bárki rátaláljon.
- Majd én elintézem – bólintott rá apám.
- Elmehetnék lezuhanyozni? – vetett véget a baráti csevejnek Karen. – Fáradt vagyok!
- Ne hagyjatok engem itt! Válasz nélkül! – szólaltam meg kissé hisztérikusan, amikor Karennel együtt mindenkinek hirtelen fontos dolga lett. Mondandómat főként apának és Marconak szántam, de helyette Karen értett félre.
- Carter! Lelőttek. Öklömnyi zúzódást szereztem. Zuhanyozni szeretnék. Enni és aludni – zárta rövidre a témát. Nem tudtam mit mondani, így Marco engedélyével távozott. Aztán James is elvonult, apa pedig Jayt vitte magával, így kettesben maradtam Marcoval.
- Ne szuggerálj! – motyogta, és lentebb csúszott a széken. Mintha akkor kevésbé látnám. – Apád ügye.
- Jaj, Marco bácsi! – forgattam a szemeimet. Lehuppantam vele szemben a kanapéra. – Ezt szerinted elhiszem?
- Reméltem, hogy igen – vallotta be egy mosollyal az arcán. Megadóan felemelte a kezeit. – Jól van, jól van! A CIA kért apádtól 2 embert egy akcióra. Megtalálták Hopkins egyik rejtekhelyét. A többit már tudod…
- Ezt lett volna olyan nehéz elmondani már egy fél órával korábban is? – vontam fel a szemöldökömet. A feszült légkör egyből eltűnt a szobából. – Ti, mindig túlbonyolítatok mindent.
- Nem vagy kiakadva, hogy nem mehettél? – lepődött meg. Csodálkozva pislogtam rá. Miért kellene kiakadnom?
- Gondolom apa nem tartott alkalmasnak – vontam meg a vállamat lazán. Tényleg nem bosszantott a dolog. Csak az, hogy megint hazudni próbáltak. Attól a falra tudnék mászni. – Én sem gondolom, hogy mennem kellett volna. De hazugsággal nem oldunk meg semmit..
- Bocsásd meg apádnak. Csak óvni akar téged! – kelt fel, nyomott egy puszit a homlokomra, aztán magamra hagyott a kavargó gondolataimmal…
*
Pár nap telt el a titkos akció óta. Azóta pedig szót sem ejtettünk róla. Senki nem beszélt róla. Senkivel nem beszéltem róla. Sőt, igazából nem is nagyon találkoztam senkivel. Még a lakótársammal sem. Nem sokat volt otthon, ha pedig mégis, kerülte a társaságom. Állandóan a telefonján lógott és szinte észre sem vette a jelenlétem. Furán viselkedett.
Hogy eltereljem a gondolataimat és lefoglaljam magamat, minden szabadidőmet edzéssel és kutatással töltöttem. Szerettem volna visszanyerni a régi formámat, és jobban felkészülni.
Dean pedig ebben partner volt. Rengeteg időt töltöttünk együtt, mondhatni összebarátkoztunk. Vele mindig repült az idő, és nem kellett feszengenem. Nem kérdezett sokat, és nem akaratoskodott. Ezt pedig nagyon értékeltem.
- A kezedet jegeld majd egy kicsit – mosolygott rám, amint leállította a házunk előtt az autóját. Sosem szokom meg ezt a sportkocsit.
- Tervezem – húztam el kissé a számat. Egy rossz mozdulatot tettem, aminek a következménye egy fájdalmas kattanás volt a nap folyamán. – Feljössz?
- Nem hiszem, hogy jó ötlet volna – rázta a fejét. Eszembe jutott nekem is a legutolsó alkalom, amikor itt járt. Amikor Jay jelenetet rendezett. – Amúgy is, dolgom van. Vár a munka.
- Még most sem árulod el, hogy mivel foglalkozol? – döntöttem kíváncsian a fejemet. Mióta ismerjük egymást érdekelt a téma. De minden egyes alkalommal kitért, és terelt.
- Nem olyan érdekes, amit csinálok – eresztett meg egy mosolyt. – És különben is, hol lenne a meglepetés?
- Ravasz vagy – csatoltam ki a biztonsági övet. Nem nagyon akarództam hazamenni. Nem vágytam az üres és csendes lakásba. Annál jobban élveztem az Ő társaságát.
- Nem olyan érdekes a munkám, mint neked – simított ki egy tincset az arcomból. El is felejtettem, hogy a testőrség az. Hogy volt egy munkám, amit egykor szerettem. Hiszen túl sok minden történt… túl sok rossz.
- Unalmas – vontam meg a vállamat. – Na de megyek, nehogy elkéss! – nyomtam egy puszit az arcára, amit egy óriási mosollyal fogadott. Mielőtt még kiszálltam volna, végigsimított a karomon, amitől jól eső borzongás futott rajtam végig.
- Légy rossz! – kiáltott utánam. Csak intettem neki, és néztem, ahogy eltűnik az utca végén.
Jókedvűen, és kissé zavartan indultam el a lakásom felé. Az elmúlt napokban úgy éreztem, hogy Dean és én egyre közelebb kerülünk egymáshoz. A munkakapcsolatot átváltotta a barátság, már ha lehet ezt annak hívni.
A kulcsomat varázsoltam elő a sporttáskámból, de mielőtt használhattam volna, kinyílt a lakás ajtóm. Szemtől-szembe álltam egy magas, szőkés barna hajú nővel. Női szemmel is azonnal észrevettem, hogy nagyon csinos. Hosszú combjával és sportos testalkatával pedig nyert ügye lehet a férfiaknál. Zöldes szemei kíváncsian pislogtam rám.
- Segíthetek? – kérdezte kedvesen, ami visszarázott a valóságba.
- Ezt én kérdezhetném – jegyeztem meg nem túl kedvesen. – A lakásomban állsz – fontam össze a karjaimat. Kezdtem kicsit kellemetlenül érezni magamat.
- Cami, mi történt? – jelent meg mögötte Jay, de amikor meglátott, azonnal leolvadt a mosoly az arcáról. Zavarba jött. Látszott, hogy nem számított a megjelenésemre. – Carter, szia! Azt hittem csak este érsz haza.
- Hamarabb végeztem – adtam meg a választ. Próbáltam a tudtukra adni, hogy be szeretnék menni a lakásomba, de nem vették a jeleket. – Beengednétek?
- Jaj, ne haragudj! – szabadkozott a nő. – Had mutatkozzam be, Cameron vagyok – nyújtotta felém a kezét. Nem akartam bunkónak tűnni, így elfogadtam.
- Carter vagyok, Jay lakótársa – ejtettem meg egy kényszeredett mosolyt. Minél előbb le akartam őket rázni. Egyből leesett a helyzet. Ő Jay kiszemeltje. Ez pedig rosszul esett. Hiszen egy gyönyörű nőre cserélt le, aki mellett én labdába se rúghatok.
- Majd beszéljünk, jó? – karolta át a lányt Jay, amit próbáltam nem árgus szemekkel nézni. Csak bólintottam, és egy gyors köszönés után elvonultam a szobámba. Nem akartam még kellemetlenebb helyzetbe kerülni.
*
Beléptünk már az év utolsó hónapjába, és a napok egyre csak fogytak. Pár hét után ismét leutaztam Madridba a barátaimhoz. Carol kért meg, hogy menjek le, és töltsek vele néhány napot. Ismerjük meg egymást, és gyakoroljunk. Én pedig szó nélkül beleegyeztem. Kicsit nehezen viseltem a tudatot, hogy Cami rengeteg időt töltött nálunk. Persze mindezt magamnak köszönhettem.
- Nagyon finom volt a vacsora. Köszönöm – töröltem meg a számat, amint végeztem. Carol lasagnét sütött, ami isteni volt. Rég ettem már ilyen jóízűen.
- Ez semmiség volt – legyintett zavartan. Szerintem kicsit örült, hogy pár napig társasága is van. Nem tudom, hogy bírja ezt a bezártságot. Azt, hogy el van szigetelve egy közösségtől. – Daniel mikor hazament megkérdezte, hogy miért vagy itt – osztotta meg velem azt, hogy miről csevegtek az autónál a férfi távozásakor. Percekre elvonultak, így sejtettem, hogy volt megbeszélnivalójuk.
- És mit mondtál neki? – kortyoltam az üdítőmbe. Érdekelt, hogy mivel rázta le gyermekének apját.
- Az igazat. Hogy próbáljuk szokni a helyzetet és megbarátkozni egymással – adott egy őszinte választ. Megfontoltan tettem le a poharamat, és összeszedtem a gondolataimat.
- Bármit is gondolsz, nem utállak – ráztam a fejemet. Tiszta vizet kellett öntenünk a pohárba. – Csak nehéz megbarátkozni a helyzettel. Örülök neked és kezdem Lilyt is megszeretni, csak időre volt szükségem.
- Ezt meg is értettem – helyeselt Ő is.
- És talán nem rád, hanem inkább Danielre haragudtam – vontam meg a vállamat. Aztán azonnal biztosítottam a helyzetről, mielőtt sokadszorra is bocsánatot kér. – De minden rendben most már. Ti is a családunk tagjai vagytok.
- Köszönöm – nézett rám kissé könnyes szemmel. Jobb kedvre akartam keríteni, hiszen nincs miért szomorkodnia. Bár az élete nem úgy alakult, ahogy tervezte, ránk mindig számíthat. Mi mindig támogatni fogjuk.
- Persze csak, ha elviselsz minket – eresztettem meg egy vigyort, ami őt is mosolygásra késztette.
- Hiányozna is a civakodásotok – kacsintott. Kicsit sikerült zavarba hoznia. Inkább belekortyoltam az italomba. – Rosszat mondtam?
- Bonyolult Carol – sóhajtottam fel.
- A mi életünkben mi nem az? – tette fel teljesen jogosan a kérdést.
- Unalmas lenne az életünk – a hangom csöpögött az iróniától. Mivel továbbra is kérdőn nézett, elmeséltem neki a helyzetünket. – Azt mondtam neki, hogy keressen magának valakit. Az új barátnője pedig rengeteget van ott nálunk.
- De hát ez szuper. Hallgatott rád – mondta el a véleményét, de amint az arcomra nézett, eltűnt az öröm róla is. Szerintem akkor értette, meg hogy engem annyira nem tesz boldoggá. Sőt… – Vagy nem annyira?
- Jó lenne, ha boldog lenne – jegyeztem meg kicsit szomorúan.
- Féltékeny vagy – állapította meg, amit azonnal tagadni akartam, de leintett. - És mielőtt letagadnád, tudom, hogy igazam van. Látom a szemeidben.
- Nem bántam meg, amit neki mondtam, csak…
- Rossz érzés Őt mással látni – fejezte be helyettem Carol a mondatot. Tökéletesen belelátott a lelkembe, pedig kis ideje ismerjük csak egymást. – Szerintem jót fog a kapcsolatotoknak tenni egy kis távolság – mondta el a véleményét.
- Miből gondolod? – kérdeztem rá, hiszen érdekelt a véleménye. Én nem így láttam. Kezdtem félni attól, hogy így barátok sem leszünk már, hiszen eltaszítottuk egymást. Eltaszítottam Őt.
- Elég jól ismerem Jayt, ahhoz, hogy tudjam. Vissza fog hozzád találni – jegyezte meg sejtelmesen.
- Nem úgy tűnik. Cami és Ő… nagyon egy hullámhosszon vannak – árultam el a keserűségem okát. Észre sem vettem, hogy ő agyban már máshol járt a nő neve hallatán…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése