Karen
- Minden rendben, Karen? – kérdezett rá Max újra. Meg se tudtam volna mondani azt, hogy az elmúlt pár órában hányszor hallottam ezt a kérdést. Homlokomat ráncolva fordultam felé.
- Max, kérlek! Nyugodj már le! – nyögtem fel. Kezdett az agyamra menni a folyamatos aggódásával. Nem hiszem, hogy ennyi idő elteltével se jött még rá, hogy rég nem vagyok kezdő.
- Lehet inkább Danielt kellett volna választanunk – vakarta meg a homlokát.
- Elég! – fakadtam ki. – Nem vagyok gyerek már! Se amatőr! Fogad már el!
- De… – próbált vissza vágni azonnal, de elakadt a szava.
- Max! Az amerikai hadsereg kiképzett katonája… Jól képzett katonája voltam. Jártam Irakban, és Afganisztánban. Nem engem kell féltened, nem vagyok Carter… A lányodat féltsd, és ne engem! – osztottam ki a férfit.
- Nem értelek – szűkült össze a szürkés szempár.
- Apáskodsz. Nem veszed észre, de apáskodsz felettem – adtam a legegyszerűbb magyarázatot.
- Dehogy apáskodok! – védekezett, miközben felpattantam a székről. Ahhoz az asztalhoz léptem, ahol azaz M-4 gépkarabély hevert, amit a CIA-tól kaptam, és már egész jól is ismertem.
- De apáskodsz, Max! Olyan, mintha a hibáidat akarnád kijavítani. Azonban ezt nem nálam kellene erőltetned, hiszen én nem Carter vagyok – sóhajtottam fel.
Max Horan lefagyott. Nem tudott mit mondani. Úgy érhették a szavaim, mint egy képzeletbeli pofon. Hiszen eddig olyan voltam felé, mint egy szófogadó kislány. Pedig sosem voltam az, és talán soha nem is leszek. Ha el akarom érni a célomat, mindent megteszek érte. Szabályokkal szembe megyek, de erről Max nem igen vett tudomást.
- Bocsánat – motyogtam magam elé. – Nem akartalak megbántani.
- Nem bántottál… Csak elfelejtettem, hogy hasonlítasz valakire…
- Anya…
- Igen. Ő is egyetlen mondatával elérte, hogy megsemmisüljek – motyogta úgy, mint egy kamasz fiú. Megjelent az arcomon egy apró kis mosoly. Persze egyszer már tisztáztuk a múltat… Hogy milyen kapcsolat volt közte és anyu közt. – Ilyen téren is nagyon hasonlítasz rá.
- Sajnálom – sóhajtottam fel.
- Mit sajnálsz Karen? – csodálkozott el.
- Hogy rá emlékeztetlek. Tudom… Azt hiszem tudom, hogy nem egyszerű neked ez a helyzet. Az apám a legnagyobb ellenséged. Aki egyszerűen tönkre tette az életedet… És emlékeztetlek az egyik szerelmedre.
- Nem te tehetsz róla. Semmi baj – vonta meg a vállát. Magamra öltöttem golyóálló mellényemet, ami valamennyire akadályoz a mozgásban, de tudom enélkül nem engedtek volna ki terepre. Az órára pillantottam, és hatalmasat sóhajtottam. A CIA-s pasas azt mondta, hogy kilenckor bármi történik, indulnunk kell. Véletlenül csöppentem az akciójukba, és adtak egy lehetőséget, hogy egy embert magammal vihessek. Ki mást választottam volna? Csak is a legjobb barátomat, akiben megbízok. Bármikor… Csak hát vészesen ketyeg az a bizonyos óra.
- Ide fognak érni – szólalt meg Max.
- Remélem – sóhajtottam fel. A tárakat és a késemet helyeztem el magamon, amikor kinyílt az ajtó. Először Marco lépett be rajta, majd teljes menet felszerelésbe James. – Istenem… köszönöm! – bukott ki belőlem, aztán James nyakába borultam. Attól kezdtem tartani, hogy nem fog eljönni… De még is itt van… Nem hagyott cserben.
Gyomrom jelenleg is görcsben áll. Pedig tudom nem félhetek. Ez túlságosan komoly feladat ahhoz, hogy most azon gondolkozzak félek-e. Jamesre pillantottam, aki talán túlságosan merev testtel bámult maga elé.
- Főnök mennyire jó ötlet két aktakukaccal akcióba menni? – hallottam meg a fülesembe egy panaszkodó férfihangot.
- Ezzel most ránk céloztál? – bukott ki belőlem hirtelen a kérdés.
- Ti vagytok a CIA emberei, nem? Jó, hogy rád céloztam, Szivi – csicseregte az egyik férfi személy szerint nekem immár.
- Dehogy vagyok CIA-s – húztam el a számat. Szinte személyes sértésnek vettem, hogy engem is egy utálatos, zsémbes öltönyös emberhez hasonlítanak. James elhúzta a száját egy apró mosolyra. – Azok ti vagytok.
- Dehogy vagyok az! Volt tengerészgyalogos vagyok. Jelenleg egy biztonsági csoport tagja vagyok.
- Itt mindenki az? – kérdeztem rá, miközben Jamesre pillantottam. Szórakozottan hallgatja a beszélgetésünket.
- Volt tengerészgyalogos vagy a biztonsági csoport tagja? – kérdezett vissza szórakozva.
- Is-is.
- Katonák és tengerészgyalogosokból áll a csapat.
- Katonák voltunk mi is – szólt közbe James. – Irak és Afganisztán.
- Ha befejeztük a bájcsevejt koncentrálhatnánk a feladatunkra – szólt közbe egy sokkal mélyebb hangú férfi.
- Igenis, Főnök.
Fogalmam sincs, hogy hol vagyunk, de annyit tudok, hogy egy elhagyott birtokra kell bejutnunk. Igazából a CIA kiderítette nekünk, hogy annyira nem elhagyott. Apám egyik szövetségese itt őriz valamit, ami apámnak fontos. Pontos információt nem kaptunk, hogy mit kell keresnünk. Annyit fűztek az egészhez, hogy majd rájövünk, hogy ha bejutunk. Azonnal tudtuk Jamesszel, hogy mit kell tennünk.
A csapatunk három fele vált, és egyikük arra törekedett, hogy fedezni tudja azokat az embereket, akik a behatolással próbálkoznak. A beton fal mellett osontunk végig Jamesszel, és próbáltunk olyan helyet keresni, ahol be tudunk jutni. Mi jelenleg csak is egymásra számíthatunk. Hiszen alig ismerjük… Nem is ismerjük ezeket az embereket.
- Nézd – böktem a kerítésre. – Itt be tudunk mászni.
- Rendben – biccentett a társam. A gépfegyveremet a hátamra vettem, és Jamesnek hála a következőnek már a beton falon másztam fel. Tenyerem izzadt, és a szívem még mindig a torkomban dobogott. De jelenleg jobban tudok koncentrálni.
Amikor földet értem, meglepő dolgot tapasztaltam. Hatalmas fájdalmat éreztem a mellkasomnál. Azonnal a földre estem, és kiszakadt belőlem a féktelen káromkodás. Fogalmam sincs, hogy James mikor mászott át a kerítésen, csak arra eszméltem, hogy a mellényemnél fogva rántott fel, és bújtatott el a ház sarkánál, ahol nem láthattak minket.
- Mond azt, hogy nincs bajod! Mond azt, hogy nincs bajod! – hadarta el többször is.
- Jobban vagy? – kérdezett rá az amerikai férfi. Ajkaimba harapva bólintottam, hiszen nem akartam elárulni magamat azzal, hogy a mellkasom szinte beszakadt a fájdalomtól.
- Be kell jutnunk – suttogtam, és James bólogatott. Lövéseket hallottunk, és csak reménykedhettünk, hogy az összes bent lévő ember a társainkkal foglalkozik. Egy ablakot pillantottam meg pár méternyire tőlünk.
- Nézd! – mutattam oda, és a barátom jelzett. Kezébe vette az irányítást. Először próbált bejutni az ablakon, de az tényleg zárva volt. Ezek után jött a tökéletes megoldás. Betörte az üveget. Ismételten csak reménykedni tudtunk, hogy a lövések hangjától nem hallották meg az érkezésünket.
Óvatosan mászott be előttem James, majd ahogy beértem én is, feszülten tartotta a fegyverét, bármikor lövésre készen. Összenéztünk, és csak biccentettünk. Innen már csak ki kell találnunk, hogy mit is keresünk valójában. Mintha ez ennyire egyszerű lenne. James elindult a falépcsőn fel. Résen volt, és mindenre figyelt. Személy szerint az alsó szintet kezdtem el kutatni. Három lépés után ért a legnagyobb meglepetés, amikor elém zuhant egy test. Felpillantottam, társam csak megvonta a vállát, és ennyit tudtam leolvasni a szájáról:
- Bocsi.
Szemeimet forgattam, és berontottam az első utamba kerülő ajtón. Egyből rájöttem mit kell keresnünk. Fegyveremet leeresztettem, és beleszóltam a rádióba.
- Azt hiszem meg van, hogy mit keresünk: drog!
- Lemegyek! – szólt vissza nekem James.
- 5 percetek van. Siessetek! – kaptuk meg az utasítást a csoportvezetőtől. Előszedtem a táskaszerű dolgot, amit még a CIA-s pasas adott nekem. Azonnal pakolni kezdtem bele a fehér kis csomagokat. Több millió értékű drog hevert a lábamnál, és így már megértem miért védik fegyveres őrök az anyagot. James rontott be az ajtón, és pakolni kezdett ő is. Szinte az összes cuccot el tudtuk tenni. Emlékeztetőnek hagytunk egyetlen egy csomagot.
- Menjünk, Karen! – szólt rám James.
- Rendben! – biccentettem. Hátamra kaptam a zsákomat, amikor megpillantottam az asztal alatt egy fekete bőrkötéses noteszt. Azonnal felkaptam a földről, és a zsebembe dugtam.
- Karen, mozdulj már! – förmedt rám James megint.
- Oké! Oké! – forgattam a szemeimet, és a fegyveremmel a kezemben rontottam ki a szobából.
Fáradtan sétáltam végig James társaságában Max londoni lakása előtti járdán. Hátamon a zsák, amiben több tucat drogtégla lapult, a kezemben pedig a gépfegyverem. Azonban jelenleg nem vágytam másra, csak egy kellemes forró fürdőre és a kényelmes ágyamra.
Jamesre pillantottam, akinek az arcán ott pihent egy elégedett mosoly. Tudom hasonlóan érzi magát, mint én… A ma estével határozottan egy lépéssel apám előtt jártunk… és biztos vagyok benne, hogy ennek a 2 táskának a hiányát észre fogja venni. Más nem azért, mert millióktól bukik el.
Kinyitottam a bejárati ajtót, és kiabálásra lettem figyelmes.
- Apa tudom, hogy hazudsz! – harsogta Carter indulatosan, amikor beljebb léptem. Így már mindent értettem. – Hova küldted Karen-t, és James? Mondd meg!
- Kicsikém, ez nem tartozik rád – szólalt meg csendesebben az idősebbik Horan, de a hangjából ítélve nem nyugodt ő sem. Vagy talán azért, mert nem tudott rólunk semmit se.
Beléptünk a nappali ajtaján, és érdekes kép tárult elénk. Jay a kanapén ücsörgött, Marco az asztalnál a laptopja mögött, Carter és Max a szoba közepén ácsorgott csípőre tett kézzel, és azonnal rájöttünk egy veszekedésbe csöppentünk. Nem, mintha ez újdonság lenne a Horan családban.
- Most azért büntetsz, mert nem akarok visszamenni a csapathoz? – csattant fel a lány. Azonban nem Max szólalt meg először, hanem James.
- Ennél még a háború is jobb – nyögött fel, ezzel pedig a figyelmet ránk irányította. Carter még a száját is nyitva felejtette egy pillanatra, majd legnagyobb meglepetésemre 2 lépésből előttem termett, és megölelt. Ő ölelt engem. Eddig tartózkodott mindenféle érintkezéstől még így november közepén is.
- Jól vagytok? – érdeklődött a lány aggódva.
- Minden rendben ment? – vágott a szavába Max. Jamesszel szinte egyszerre dobtuk a lába elé a táskákat.
- Ha erre gondoltatok, hogy el kell hoznunk, akkor igen – bólintott a társam. Carter még mindig engem vizslatott, mintha hiányozna az egyik fülem vagy valamim.
- Mit találtatok?
- Drog – szólaltam meg. – Carter, kérlek! Tudtommal minden testrészem meg van. Ne aggódj! Semmi bajom sincs.
Jay halkan felnevetett a kanapén ülve, ami miatt egy apró mosolyt én is megejtettem.
- Hol voltatok? – tette fel nekünk a kérdést. – És mi volt?
- Nem tudom – ráztam meg a fejem. – CIA akció volt.
- Ezt helyezzétek biztonságos helyre – bökött James a táskákra. – Nem akarom, hogy bárki rátaláljon.
- Majd én elintézem – biccentett Max.
- Elmehetnék lezuhanyozni? – szólaltam meg. – Fáradt vagyok!
- Ne hagyjatok engem itt! Válasz nélkül! – csattant fel kicsikét hisztérikusan a lány.
- Carter! – nyögtem fel. – Lelőttek. Öklömnyi zúzódást szereztem. Zuhanyozni szeretnék. Enni és aludni.
A lány torkán akadt a szó, és Marco csak annyit mondott, hogy menjek nyugodtan. Nem kellett kétszer mondania. Elsiettem a saját szobámba, és magamra zártam az ajtót. Határozott mozdulattal téptem le magamról a golyóálló mellényt, és bújtam ki a felsőmből. A falon lévő tükörhöz léptem, amiben szemügyre vettem a mellkasomat. Tuti meg fog látszani. Tudom nem voltam teljesen fair Carterrel, hiszen joga lett volna tudni arról, ami történt. De fáradt voltam. Túlságosan fáradt…
*
Nagyot sóhajtva fordultam a másik oldalamra, és megéreztem a frissen főtt kávé illatát. Amit annyira szeretek. Először az arcomat a párnámba fúrtam, majd nyújtózkodtam egyet.
- Jó reggelt, álomszuszi! – hallottam meg Jay mosolygós hangját.
- Miért nem hagysz aludni? – morogtam nem túl kedvesen. Pedig még kávét is hozott nekem.
- Mert lassan egy napja alszol – állapította meg, és lassan kinyitottam a szemem. – Szia.
- Szia, Jay – mosolyodtam el.
- Hoztam neked kávét.
- Azt hittem medve lettél és téli álmot alszol – vonta meg a vállát, de én csak felnevettem. Vagy legalább is próbáltam. Mellkasomba nyílalt a fájdalom.
- Franc vigye el!
- Mi történt? – csodálkozott el, és mire észbe kaptam mellettem ült az ágyon.
- Ahogy este is mondtam meglőttek. De nem komoly. A mellény felfogta csak hát… Na mindegy. Szerencsére kutya bajom sincs – vontam meg a vállam. Óvatosan megérintette az arcomat, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy tényleg igazat mondok-e. – Kedves Donovan úr, maga ki akar velem kezdeni?
- Hopkins, mi az? A fejedet is beverted? – kérdezett rá nevetve.
- Idióta vagy… Már megint – forgattam a szemeimet. Aztán eszembe jutott egy másik tény. – Amúgy találtam még valamit a drogon kívül.
- Mit találtál Karen? – csodálkozott el. Kíváncsivá tettem. A kezébe nyomtam a bögrémet, és óvatosan kimásztam az ágyból. A ruhás komód fiókjába kezdtem el kutatni, és így került a kezembe a kicsi bőrkötéses notesz. – Adatok, telefonszámok, számlaszámok, nevek… De nem tudom kihez kötni – nyújtottam át neki, így belenézett. Lassan lapozta át, nekem pedig nem volt más feladatom, mint türelmesen várni. Várni, hátha neki van jobb ötlete.
- Azt hiszem, hogy én tudom, hogy kié – szólalt meg hosszas tanulmányozás után.
- Ezt honnan veszed? – ráncoltam össze a homlokomat.
- D.C – mutatta meg az utolsó oldalt. Az arcán egyre nagyobb mosoly volt. Mintha megnyerte volna a főnyereményt. – Dean Cross. Ez lehet a mi aduászunk.
- De Jay... Millió DC lehet – akadékoskodtam. Értem én, hogy gyűlöli a férfit, de ez még nem bizonyíték. Nem alapozhatunk arra, mert ő ezt hiszi.
- Tuti, hogy az övé. Van benne jó pár ismerős név, adat – erősködött tovább. Nem hiszem, hogy le tudtam volna beszélni erről. – Nem tévedek. Tudom.
- Carter még mindig hisz neki – ráztam meg a fejemet. Egy ócska notesztől nem fog nekünk hinni. Sőt!
- Ha türelmesen várunk, akkor elkaphatjuk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése