Karen
*Fernando*
Reggel már egy ideje ébren voltam, de nem volt még kedvem kimászni az ágyból, hiszen Karen a mellkasomhoz húzódva aludt még. Óvatosan cirógattam a haját és a hátát. Imádtam hallgatni a szuszogását és szerettem nézni, amikor alszik. Ilyenkor eltűnik a homlokáról az a ránc, ami mindig ott van, amikor stresszel valami miatt. Alvás közben olyan, mint amilyennek lennie kellene. Gondtalan és boldog. Ilyenkor nem töpreng azon, hogy milyen veszély vár rá, vagy éppen azon, hogy mi lesz velünk. Ha meg tudja a feleségem azt, hogy megcsalom… Vagy éppen a sajtó tudomást szerez Karen létezéséről. Sose mondta ki nekem, hogy ez aggasztja, de ismerem már annyira, hogy tudjam, ez is megfordult a fejében.
Homlokon csókoltam, aztán óvatosan kimásztam mellőle. Annyira vigyáztam, amennyire tudtam, hiszen nem akartam felébreszteni. Azt akartam, hogy pihenjen még.
A lehető leghalkabban csoszogtam ki a konyhába, ahol meglepetésemre már Alanna az asztalnál ücsörgött, és rajzolt.
- Szia Nando bácsi – pillogott rám hatalmas szemeivel, ahogy észrevett. Pedig még egy szót se szóltam hozzá.
- Alanna. Szia – mosolyotam el. – Azt hittem alszol még – léptem hozzá közelebb. Tényleg nem gondoltam, hogy itt találom. Főleg, hogy ilyen jól lefoglalta magát.
- Aludtatok még Karennel. Benéztem hozzátok – magyarázta. Legnagyobb meglepetésemra megpuszilt, amikor leguggoltam hozzá.
- Kérsz egy kakaót? – egyenesedtem fel megsimogatva a haját.
- Kérhetem sok-sok tejszínhabbal? – kérdezte csendesen, kicsikét megszeppenve.
- Ezek szerint hasonlítasz Karenre – mosolyodtam el, hiszen a barátnőm is szereti rengeteg habbal a kávéját.
- Mindig sok-sok tejszínhabbal kapom tőle a kakaót. Apa nem is örül neki – vonta meg a vállát.
- Az én lányom is habbal szereti a kakaót.
- Lányod? – lepődött meg, és letette a kezéből a ceruzát.
- Igen... És van egy fiam is.
- Ők miért nincsenek veled? – tette fel komolyan a kérdést.
- Mert én eredetileg Olaszországba focizok.
- Ott is mindig meleg van?
- Igen – nevettem el magamat. – De tudod, Alanna, az anyukájuk jobban szeret itthon lenni Spanyolországban. És itt vannak a mamák és a papák is.
- Nando bácsi… – kezdett bele egy újabb kérdésbe. – Akkor te már nem szereted azt a nénit?
- Tudod, Alanna, ez bonyolult – sóhajtottam fel.
- Elváltatok? – a szemeim kikerekedtek, és nem tudtam hirtelen, hogy köpjek-e vagy nyeljek.
- Nem. Nem váltunk el. Ő a feleségem.
- De szereted Karent, nem? – ráncolta a homlokát a kislány, és ebben a pillanatban teljesen olyan volt, mintha James nézne rám.
- Szeretem Ót, igen. Nagyon – bólintottam, miközben már majdnem elkészültem a kakaóval. Láttam rajta, hogy gondolkodik. Kinyitottam a hűtő ajtaját, és kivettem a tejszínhabot belőle.
- De ha úgy adódik egyszer… és szereted még Karent, elveszed feleségül? – meglepett a kérdésével. Elé raktam a bögrét, aztán én is helyet foglaltam az asztalnál.
- Azt hiszem, igen – bólintottam. Alanna azonnal maga elé húzta a bögrét, és hatalmasat kortyolt belőle. Ahogy rám nézett elnevettem magam, hiszen még az orra hegye is habos volt. Velem együtt nevetett, pedig szerintem nem is tudja miért nevetek rajta. – Maszatos lettél – vettem el a papírtörlőt, majd gondosan letöröltem az orrát és az arcát.
- Egyszer megkérdeztem apát nem-e venné feleségül Karen-t, hogy legyen végre nekem is anyukám – fecsegte nekem a kislány, és hatalmasat sóhajtott talán kicsikét színpadiasan. – De azt mondta nem lehetséges. Biztosan azért, mert te szereted Karent, és ő pedig téged.
- Alanna…
- Azt tudom, hogy apa szerette Karent… Csak hát már barátnője van – csicseregte, és zöldre színezte a lap alját.
- Ismered apukád barátnőjét?
- Igen, de nem szeretem. Nincs olyan bolondos, mint Carter néni, amikor meg akarjuk győzni Marco bácsit, hogy vigyen el minket fagyizni – elmosolyodtam, és elképzeltem azt, ahogy az ír lány puncsol a fagyiért egy gyerekkel együtt.
Jobban szemügyre vettem a rajzot.
- Ez mi lesz?
- Iker bácsinak megígértem, hogy rajzolok neki valami szépet – húzta meg lazán a vállát, és már kezébe is vette a színes ceruzáját. – Így lerajzolom őket, ahogy játszanak.
Pár percig néma csendben figyeltem a kislányt. Komoly és nagyon édes. Nagyon hasonlít az apjára. De valahogy Karent is látom benne. A viselkedése és a stílusa miatt. Tudom ez nagyban közre játszik, hogy szinte mellette nőtt fel.
- Fernando bácsi… – szólalt meg a szokottnál komolyabban.
- Mi az Hercegnő? – csodálkozva néztem rá.
- Ugye senkinek se lesz semmi baja? Tudom. Hiába titkolózik apa, vagy Max bácsi, vagy Marco bácsi. Tudom, hogy egy nagyon gonosz bácsi el akarja venni tőlem őket. Mindenkit… Hiszen mindenkit szeretek… Még Jay bácsit is – magyarázta nekem, és rájöttem, hogy Ő mindennel tisztában van. Gyermek létére tisztában van azzal, hogy mi folyik körülötte. Hogy bármikor bármi történhet akár vele, akár a családjával. A cégnél dolgozó emberek, akik ebben az átkozott háborúban részt vesznek, ők olyanok már, mint egy nagy család.
Lassan emelkedtem fel a székről, és odasétáltam hozzá. Letérdeltem mellé, és tudtam felelőtlen kijelentést fogok tenni, de ő még csak egy kisgyermek, akinek nem az aggódás lenne a feladata.
- Megígérem, hogy semmi baj se lesz.
- Biztos vagy benne Nando bácsi? – kérdezte, miközben a krokodilkönnyek végig gördültek az arcán. Régóta törhette ezen a fejét, és talán még sose beszélt senkinek se róla.
- Apukád nagyon szeret téged. Ahogy Karen, Carter, és még Jay bácsi is. Vigyázni fognak magukra, hogy ne essen bajuk. Ne sírj, rendben? Karen még megijed, amikor felébred.
- Nem sírok. Nagylány vagyok – szipogott nagyokat. Megsimogattam az arcát, aztán szorosan megöleltem.
- Segítesz reggelit csinálni mire Karen felébred? Lepjük meg!
- Tudod, Nando bácsi, annyira nem vagyok nagylány.
Úgy segített nekem Alanna, amennyire csak tudott. Csak sikerült összehoznunk egy egész jó reggelit arra, amire Karen felébredt. Együtt fogyasztottuk el hármasban, és mire Alanna átöltözött, megjelent James. Fura mód mosolygott. Szinte biztosra vettem, hogy amiatt a nő miatt van, akiről Alanna mesélt nekem. Nekem is köszönetet mondott, hogy vigyáztam a lányára, majd elsiettek, hiszen megkezdődött egy újabb nap, amikor hétköznapian kell viselkedniük. Hiszen mindenkit várt a munka.
A konyhába sétáltam, ahol már Karen pakolászott. Csendesen léptem mögé, és úgy öleltem át. Éreztem, hogy kicsikét megugrott, de végül elmosolyodott.
- Köszönöm a reggelit.
- Semmiség Kicsim – fordítottam magam fel, hogy lágyan megcsókolhassam az ajkait. – Csodálatos segítségem volt.
- Szerintem szeret téged.
- Téged még jobban. Tényleg… legutóbb azt mondtad, hogy születésnapja lesz nem sokára. Jól emlékszem?
- Igen – sóhajtott fel a lány. – Szeretnék neki egy tökéletes ajándékot. Csak még nem tudom, hogy mi legyen az.
- Mi lenne, ha kapna tőlünk egy kiskutyát? Kettőnktől? Persze, ha James megengedi – vetettem fel az ötletet, ami a reggeli beszélgetésünk után fogalmazódott meg bennem.
Láttam Karenen, hogy elgondolkodott rajta. Aztán szépen lassan egy mosolyra húzta el a száját.
- Ez nagyon jó ötlet Nando.
- De Jamest nem kellene megkérdeznünk? – ráncoltam a homlokomat. – Tudod, Jayt már orrba vágta, következőnek engem fog.
- Nyugi, Jamest csak bízd rám! – simogatta meg az arcomat.
*Karen*
Azon kívül, hogy fáztam szokás szerint, majd szétszakadt a fejem is, hiszen tegnap éjszaka egy percet sem tudtam aludni. Jay helyett kellett elmennem egy megfigyelésre. Sikerült kihúznia Donovannek magát ebből is. Nem kellett neki egy kocsiban dekkolni egész éjszaka.
Most pedig ismét itt vagyok a londoni csapatnál, és úgy ugrálok, ahogy ő fütyül. Természetesen megint szétszórt volt, és a Horan-villában hagyta azokat a mappákat, amiben az utazásokról tudhatna meg többet. Miért nekem kellett ide hoznom? Carter is a csapathoz tartozik elméletileg… De én kapom azokat a feladatokat, amiket neki kellene csinálnia. Ami miatt hátam mögött kellett hagynom Madridot.
Miért van olyan érzésem, hogy ez valamiféle büntetés a legutóbb történtek miatt? De miért nem jönnek rá, hogy ez engem nem érdekel? Ugyan úgy edzeni fogok Jamesszel. Akár tetszik, akár nem.
Mérgemet a kocsiajtón töltöttem ki, mely hangosan csattant a parkolóban. Szívem szerint még bele is rúgtam volna a kocsiba, de tudtam, hogy nem ő ártott nekem. Egyedül ez a helyzet tesz engem feszültté.
- Rosszul indul a reggel? – szólalt meg pár méternyire tőlem egy férfi.
- Úgy is lehet mondani – nyögtem fel. – Utálom az időjárást… Pocsék a kávém, és a munkám is.
- Egy jó kávézót tudok a közelben – felelte totál lazán.
- Mi van? – bukott ki belőlem nem túl értelmesen a kérdés. Lassan fordultam az illető felé. – Figyelj attól, hogy te focista vagy, nem veszel le a lábamról a dumáddal – sajnos hamarabb kicsúszott a számon a mondat, mint ahogy gondolkoztam volna. Egy fiatal, és egész jóképű srác állt előttem. De nem ismertem fel. Azt hiszem talán nem a csapat játékosa.
- Nyugi, nem vagyok focista – vigyorodott el, majd megrántotta a vállát. – Csak tanácsolni akartam, hogy van ott egy kávézó.
- Köszönöm, és sajnálom – motyogtam zavaromban. Ez annyira ciki. Enyje Hopkins, egyszer tanulj meg lakatot tenni a szádra! – Karen vagyok. Karen Hopkins – nyújtottam felé a kezemet.
- Szia, Dean Cross – fogadta el a gesztust.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése