Carter
Jay szavai ott visszhangzottak a fejemben, még akkor is, amikor a férfi egyenletes szuszogását hallgattam. Így annak az esélye, hogy aznap éjjel talán sikerül néhány óránál többet aludnom, tovaszállt. Nem gondoltam volna, hogy sokszor csak egy teher vagyok a többiek. De hát mi is lennék? Hisz semmi hasznomat nem veszik már… csak egy csődtömeg lett belőlem.
A következő napok se teltek túl izgalmasan. Meglátogattam Carolt, segítettem neki, és elkezdtünk edzeni is. Közben próbáltam nyitni felé, ami nem volt egyszerű, de valahol el kellett kezdenem.
A fiúkkal nem sokat találkoztam, a múlt esti veszekedést pedig a szőnyeg alá söpörtük. Úgy tettünk, mintha meg se történt volna. Ami nem a legjobb módszer, de belefáradtunk a vitába, legalábbis én.
Reggel valami oknál fogva úgy döntöttem, hogy átmegyek Karenhez. Napok óta nem láttam, és talán tényleg túllőttem a célon. Nem egyforma az életünk. Nem erőszakolhatom rá a gondolataimat. Bocsánatot kellett kérnem, hiszen tudtam, hogy egy bizonyos ügyben csak ő segíthet.
Kora reggel volt, Jay még aludt mikor eljöttem, és valószínűleg a bátyja is. Azon viszont nem lepődtem meg, hogy Karen már nem. Csak kikiabált, amikor kopogtam, így szó nélkül nyitottam be.
- Karen – szólítottam meg. Ő csak felnyögött, így folytattam. – Beszélhetnénk?
Ő persze elutasító volt velem, de mit is vártam? Túlságosan erősködtem múltkor. Kifakadását próbáltam kezelni, de csak torkomon akadt a szó. Tényleg túlzásba estem.
- Carter kinyögnéd végre, hogy mit akarsz? Vagy itt akarod tölteni az egész napot? – kérdezett vissza szinte már hisztérikusan.
- Bal lábbal keltél fel? – próbáltam oldani a feszültséget, de ez sem tűnt jó ötletnek. – Sajnálom, Karen – kértem bocsánatot. A viselkedésemért, és azért, hogy megbántottam. Kicsit talán nehezemre is esett, de megtettem, mert ez volt a helyes.
- Tessék?!
- Sajnálom. Sajnálom... én csak... mindegy. Inkább elmegyek – legyintettem. Talán hiba volt idejönnöm. Nem is tudom mit vártam. Már elindultam az ajtó felé, amikor hallottam a nő marasztaló hangját. Biztosan megsajnált. Szánalmasan festhetek. Megint.
- Kérsz egy kávét?
Feltette a kávét főni, majd magamra hagyott a gondolataimmal. Nem tudtam, hogy hozzam fel a témát. Gyűlöltem azt az érzést, ha tehetetlen vagyok, és most pont úgy éreztem magamat.
- Reggeliztél? – Pillanatok alatt visszatért, de már nem pizsamában. Meglepően kedves volt velem. Először hazudni akartam, de tudtam, hogy a nőnek felesleges. Nem hinné el. – Szendvicset, vagy müzlit kérsz? – érkezett az újabb kérdés. Elmosolyodtam. Egy kicsit anyáskodóvá vált, pedig nem volt kötelessége.
- Müzlit – feleltem csendesen. Ő csak rám mosolygott, és előszedte azokat az eszközöket, amire szükségem lehet. Olyan kedves volt, amitől elszorult a torkom. Próbáltam megszólalni, de leintett.
- Ne magyarázkodj, jó? Nem szükséges.
- De kiakadtál – kezdtem a hajam piszkálásába. Végül az unszolására enni kezdtem. Nem voltam éhes, de nem akartam megbántani. Miközben pár kanál müzlit nyomtam le a torkomon, fél szemmel Őt követtem. Így eshetett meg, hogy a ruhája felcsúszásával néhány sebhelye láthatóvá vált számomra. Zavartan elkaptam a fejem, de közben azon gondolkodtam, hol szerezhette őket. – Vannak sebhelyeid – bukott ki belőlem egyszerűen. Nem tehettem róla, csak kicsúszott. Ő csak bólintott, de hagyta, hogy folytassam. – Ezeket nem New Yorkban szedted össze.
- Ezt meg se kellett volna látnod Carter. Ne foglalkozz vele jó? – legyintett, és próbált témát váltani, de én is voltam olyan makacs, mint ő.
- Te úgy jártál, mint én!
- Téged megkínzott egy elmebeteg – emlegette fel az elrablásomat. – Engem fel akartak robbantani egy egységgel együtt – hatásszünetet tartott. – Inkább hasonlóan jártunk.
- Hogy érezted magad? Hogy érezted magad közben és utána? – tettem fel egy olyan személyes kérdést, amivel igazán megleptem. De csak Ő adhatott nekem olyan választ, ami valós volt.
- Mintha a testem minden porcikája kiszakadt volna a helyéről a robbanástól. Sokkos állapotban voltam, de éreztem mindent. Az egyik dobhártyám beszakadt a robbanástól, de így is hallottam a többiek zokogását, jajveszékelését. A halálért könyörögtek... Mozdulni akartam. Segíteni rajtuk... De nem tudtam, és egész életemben ezt fogom bánni. Családos emberek, apák, férjek haltak meg miattam. Mert mint kiderült csak én voltam a célpont – suttogta kissé megtörten.
- Ez nem a te hibád – nyeltem egy nagyot. Mit is mondhattam volna? Tényleg nem az ő hibája. Belegondolni is szörnyű volt. Elképzelni sem tudtam, hogy mit élt át. – Én sajnálom... nem sejtettem, hogy... – kerestem a megfelelő szavakat, de félbeszakított.
- Hogy egy élő roncs vagyok? – mosolyogott rám, mintha minden rendben lenne, pedig nem volt.– Nem kell bánnod, Carter, hiszen ezt szinte senki se tudja. Semmi baj… – érintette meg a kezemet, amivel annyira meglepett, hogy reflexszerűen rántottam el a testrészemet. – Bocsánat – mentegetőzött.
- Én sajnálom – próbáltam bocsánatot kérni, hiszen ez nem az ő hibája. Nem ő tehet arról, hogy ennyire szánalmas vagyok. – Az élőroncsról én is sokat tudnék mesélni – jegyeztem meg nem kevés éllel a hangomban.
- Ha nem lököd el magadtól azokat, akik szeretnek könnyebb lesz – fordult felém mosolyogva. Úgy nézett rám, mintha az anyám lenne. Annyi kedvesség és szeretet áradt belőle, amivel nem tudtam mit kezdeni. – Apró tanács csak, amit jobb, ha megfogadsz.
- Tudtál aludni? – faggattam tovább. Őt viszont nem zavarta ez. Sőt… minden kérdésemre bátran válaszolt.
- Dehogy! Napokig nem aludtam. Leszedáltak majdnem minden este, amíg a kórházban tartottak. Láttam, hallottam, és éreztem mindent, ahogy lehunytam a szemeimet egy pillanatra is – vallotta be őszintén. Nem gondoltam volna, hogy ilyen dolgokon ment keresztül. Tudtam, hogy a háború nem sétagalopp, de erre még én sem számítottam.
- Én sem tudok aludni, mióta... mióta... – mutogattam, és próbáltam körbeírni az elrablásomat. Azt a 2 hetet, amíg kínoztak és fogsága tartottak. – Azt is tudom, hogy bolondnak és hülyének tartasz, de... de a szex legalább eltereli a figyelmemet – vallottam be őszintén. Az edzés és a szex volt az a két tevékenység, ami alatt nem a közelmúlt eseményei emésztettek. – Sokáig nem tudtam másra gondolni, mint a történtekre. Ha behunyom a szemem, csak ezt látom...
- Vannak különböző módszerek, hogy aludni tudj, Carter. A kórházban anno az orvos több tanácsot is adott nekem – mosolygott rám barátilag.
- Milyen tanácsot? – érdeklődtem. Pont erről szerettem volna beszélni vele. Szükségem volt néhány tippre, vagy bevált tanácsra ahhoz, hogy ismét normális éjjeleim lehessenek.
- Séta, esti kakaóban egy pici rum, egy pohár bor, altató…
A Karennel való beszélgetés igazán jól esett, és megnyugodtam a ténytől, hogy sikerült rendezni a kapcsolatunkat a hülyeségeim ellenére. Jó volt tudni azt, hogy van kivel beszélnem a problémáimról, amiben az elrablásom óta szenvedek.
*
Talán kicsikét felszabadultan vettem tudomásul, hogy végre haza megyünk. Harmadjára hajtogattam össze a felsőmet, miközben Jay a konyha asztalnál üldögélt, és a laptopját bámulta. Jó pár napot eltöltöttünk spanyol földön, de mindketten visszavágytunk az esős otthonunkhoz.
A nézeteltérésünket sikerült megbeszélnünk, utána pedig több szó nem esett köztünk arról, ami történt. Arról, amit tettem.
- Te összepakoltál már? – pillantottam Jayre, aki csak vállat vont. Tipikus. De én nem fogom miatta lekésni az esti gépet, az biztos. – Istenem, Jay!
- Ezt a két szót ne használd egy mondatban, még elbízza magát! – vigyorgott Daniel, aki épp abban a percben ért haza a lányától.
- Én is szeretlek – mormogta az orra alatt a fiatalabb testvér. Nem bírtam ki kuncogás nélkül. – Könnyű ám a kicsit bántani! – csapta le a laptop tetejét, és beviharzott az ideiglenes szobájába.
- Most megsértetted – csóváltam rosszallóan a fejemet.
- Nem baj, majd megnyugszik – vont vállat Daniel, miközben a kanapén helyet foglalt. – S így legalább beszélgethetünk, kettesben.
- Daniel – nyögtem ki a nevét. Tudja, hogy utálom ezt. Utáltam ezért. – Nem akarok.
- Nem érdekel – rázta meg a fejét. Intett, hogy üljek le vele szembe, így kénytelen voltam azt tenni, amit mondd. Nem volt szükségem a szentbeszédére, megint. Mert tudtam, hogy ez következik.
- Most boldog vagy? – túrtam a hajamba idegesen.
- Miért ne lennék? – húzta meg a vállát. – Mindjárt karácsony, végre nem kell titkolóznom, és nyugalom van.
- Hát szerintem ne szokd meg! A jó dolgok elkerülnek minket – osztottam meg Vele a véleményemet. Meglepően optimista, ami Tőle igencsak furcsa. Kettőnk közül mindig én voltam az, aki pozitívan szemlélte a világot. Változtak az idők.
- Oké, értem én, hogy még mindig dolgozod fel a történteket, de tudatában vagy a tetteid súlyával? – hagyta figyelmen kívül az utolsó mondataimat. – Mi a fészkes fenét művelsz magaddal?
- Nem értem miről zagyválsz – csóváltam a fejemet. Hazudtam. Pontosan tudtam, hogy érti és mire gondolt.
- Ne nézz hülyének! – horkantott fel Daniel. – Mi ez az egész? Tudtommal te és Oscar együtt vagytok. Akkor mi a franc volt ez múlt nap a spanyol focistával?
- Nem a te dolgod! – próbáltam rövidre zárni, és felkelni, de rám morrant, így kelletlenül, de visszaültem. – Mit akarsz hallani?! Hogy botlás volt és lelkiismeret furdalásom van? Hát legyen. Hülye voltam.
- Nem etetsz be ezzel a kamu szöveggel. Túl jól ismerlek már. Túl jól – villantott rám egy mosolyt. Úgy utáltam ilyenkor.
- Az igazat akarod hallani? Hát legyen. Baromira nem érdekel az, hogy más mit gondol. És nem lettem elmebajos, tudom, hogy mit teszek – ejtettem meg egy gúnyos mosolyt. – Lefeküdtem Jesével, igen. De cseppet sem bántam meg.
- Ha ennyire nem érdekel a kapcsolatod, miért nem szakítasz Oscarral? – hümmögött, és várta a válaszomat. De erre nem tudtam mit mondani igazából, így hosszú csend állt be a beszélgetésben. Ő csak olyan mindent tudó nézéssel vizslatott. – Te sem tudod, hogy mit akarsz, igaz? – tette fel a kérdést, amivel beletalált.
- Igaz – suttogtam olyan halkan, hogy talán meg sem hallotta.
- Carter, ez nem mehet így tovább – rázta meg a fejét. – Változol, ezzel nincsen baj, de ne veszítsd el önmagad teljesen. Ne fordulj ki magadból úgy, mint Vanessa! – simított végig barátian a kezemen.
- Nem vagyok Vanessa! – morogtam.
- Pedig egyre jobban kezdesz ráhajazni – tárta szét a karjait. – A tetteiddel, a viselkedéseddel… én nem akarlak kioktatni, de ha ennyire hülye vagy, akkor…
- Menj a fenébe! – csattantam rá. Semmi joga, hogy sértegessen. Semmi. – Tettem pár olyan dolgot, ami nem tetszik, de az én döntésem, és nem a tiéd!
- Igazad van, a te életed. Hát menj, tedd tönkre! – intett, hogy számára ezt a beszélgetést befejezettnek tekintette. Morogva keltem fel, és trappoltam be a szobába, ahol Jay is volt. Leplezni sem tudta, hogy hallgatózott, de jelenleg nem is érdekelt. Puffogva dőltem le az ágyra, és magamban Danielt szidtam. Dühös voltam rá, amiért megsértett, és kioktatott.
Egész repülőút alatt nem szóltunk egymáshoz a fiatalabb Porterrel. Nekem nem volt mondandóm, Ö pedig nem mert megszólalni. Hiszen hallotta, hogy a bátyja beszédet tartott nekem.
A londoni reptéren meglepetésemre apa várt minket. Gyorsabban hazajutottunk, mintha taxit kellett volna fogni. Amint hazaértünk, lerúgtam magamról a cipőmet, a táskámat ledobtam a szobám sarkába, és a fürdőszobába indultam egy forró zuhanyt venni.
Mikor már egy rövidnadrág-póló duóban másztam ki innivalóért a szobámból, meglepődve tapasztaltam, hogy apa még mindig nálunk van, és halkan susmorog a barátommal. Feltűnő volt, hogy amint a konyhába léptem, elhallgattak. Aztán hirtelen nagyon sietős lett Neki, és egy gyors köszönés és puszi után már el is tűnt.
- Miről volt szó? – érdeklődtem Jaytől, aki whiskeyt iszogatott. Vállat rántott.
- Munka, a csapat, ilyesmi.
- És rólam, igaz? – sóhajtottam fel, és a kakaómmal leültem vele szembe. Kelletlenül bólintott. – Nem probléma, mostanság kezdem megszokni – vontam vállat.
- Ne foglalkozz vele, Kedvesem! – ejtett meg egy bugyiolvasztó mosolyt. – Szerintem semmi baj sincs veled.
- Köszönöm – pillogtam rá hálásan. – Mennyit hallottál a bátyád szentbeszédéből?
- Ööö, mindent? – rántotta meg a vállát. – De nem az én dolgom.
Válaszolni már nem volt időm, hiszen valaki rátenyerelt a csengőre. Meglepődtünk mindketten, hiszen nem vártunk látogatót.
- Megyek már! – kiabáltam, és magára hagytam Jayt, hogy ajtót nyithassak. Mezítláb lépkedtem a bejáratig, ahonnan a dörömbölés jött. Reméltem, hogy a szomszédok nem hallották, nincs szükségünk a balhéra. – Ki ennyire türelmetlen? – mormogtam, hiszen már a talpam is fázott a hideg járólap miatt.
- Na, végre! – köszöntött nem túl kedvesen a barátom. Pár órája küldtem neki egy üzenetet, hogy ma estére hazaérek, de nem gondoltam volna, hogy be is állít. Kezében egy újságot szorongatott, és úgy csörtetett be mellettem a lakásba.
- Neked is szia – csaptam be utána az ajtót, majd követtem a nappaliig.
- Mégis mi a büdös franc ez? – nyomta a kezembe az újságot, amikor elé léptem.
- Miről zagyválsz? – értetlenkedtem, de ő csak az újságra bökött, hogy olvassam el. Kinyitotta nekem a megfelelő oldalnál, ahol két teljes oldal foglalkozott azzal, hogy ki lehet Jesé Rodriguez új kedvese. A kép akkor készült, amikor Jesé hazavitt Danielhez. Bár az arcom nem vehető ki, akik ismertek, hamar rájöhettek, hogy én vagyok. – Ó.
- Ó? Komolyan, ennyi? – kapta ki idegesen a kezemből a lapot, és a fotelba hajította
- Mit mondjak? Így is nyilvánvaló – sóhajtottam fel. – Mentegetőzhetnék, de attól még jobb nem lesz.
- Mostantól mindig ez lesz? Akárhányszor teheted összefekszel mással? Először ott volt Donovan, most meg ez a spanyol majom…
- Sajnálom. Nem így terveztem – próbáltam közelebb lépni hozzá, de ő hátrált.
- Hozzám ne érj! – grimaszolt. – Egyszer szemet hunytam a botlásod felett, de nem tudok újra.
- Oscar…
- Szerintem jobb lesz, ha most mész! – jelent meg Jay a nappaliban, aki minden szót hallott. Mindent. – Tudod, miért…
- Számíthattam volna erre – mormogta a brazil. – Védd csak meg! Megérdemlitek egymást!
- Vigyázz a szádra! – emelte fel a hangját a barátom. Jól esett, hogy kiállt mellettem.
- Oscar, beszéljünk…
Próbáltam hatni rá, de mintha meg sem hallotta volna szavaimat. Még egyszer ránk nézett, majd elviharzott. A tekintete beleégett az agyamba. Olyan gyűlölettel és undorral nézett rám, hogy a sírás kerülgetett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése