Karen
Kora reggel volt, és tudtam, hogy Daniel a mai nap folyamán viszi ki a repülőtérre Cartert és Jayt. Ennyi volt számukra most a kiruccanás. Amit nem is bántam. Jelen esetben nem Jay ment az idegeimre, hanem Carter… Megbolondult. Az idegeimre ment a beszólogatásaival. Egy ideig humoros volt. A végén viszont besokalltam, és azóta nagy ívben kerültem a társaságát.
Az oldalamra fordultam, majd megtapogattam az ágy másik oldalát. Fernando nincs mellettem. Elment futni. Kénytelen, hogy edzésben maradjon.
Felsóhajtottam, majd kisétáltam a konyhába, hogy készítsek magamnak egy nagy adag feketét. Még mindig kómásan tevékenykedtem, amikor csengettek.
- Szabad! – kiáltottam el magamat, hiszen nem volt kedvem ajtót nyitni. Lassan lépett be a vendégem az ajtón, majd halkan csukta be azt maga mögött. Cartert pillantottam meg.
- Karen – szólalt meg csendesen.
- Igen? – nyögtem fel.
- Beszélhetnénk?
- Carter sajnálom… De én nem vagyok kíváncsi a legújabb agyszüleményedre, hogy kivel kéne lefeküdnöm a csapatból… és esküszöm kicseszettül nem érdekel, hogy hányszor és milyen pozícióban teszed meg ezt Jesével. A te dolgod.
- Karen… – szólalt meg újra.
- Mi van? – jegyeztem meg nem túl kedvesen. Carter torkán akadt a szó, és úgy tátogott, mint egy hal. Egyik lábáról billegett a másikra, és úgy láttam, hogy zavarban van. Az elmúlt napok után ezt szinte lehetetlennek tartom. – Carter, kinyögnéd végre, hogy mit akarsz? Vagy itt akarod tölteni az egész napot?
- Ballábbal keltél fel? – kérdezte csendesen. Túl csendesen.
- Nem. Csak elegem lett a viselkedésedből. Megértek mindent, ami történt. Mert meg... De mindennek van határa.
- Sajnálom Karen! – motyogta úgy, mint akinek nehezére esett kimondani ezeket a szavakat. Azt se tudom biztosan, hogy komolyan gondolja-e azt, amit mondott.
- Tessék?? – kérdeztem vissza. A hangom fél oktávval magasabb lett, ami talán a csodálkozás miatt van.
- Sajnálom. Sajnálom... én csak... mindegy. Inkább elmegyek – mormogta, és már indult is az ajtó felé. Megesett rajta a szívem.
- Ne menj! – szóltam utána. – Kérsz egy kávét?
A lány lassan bólintott, és visszafordult szinte már az ajtóból. Láttam rajta, hogy megkönnyebbült kicsikét azért, mert nem kellett elmennie. Leült a konyhaasztalhoz, így addig bekészítettem neki még egy adag feketét. Nem szólalt meg először.
- Rögtön itt vagyok, jó? – kérdeztem rá, Carter pedig bólintott. Elsiettem, és először magamra rángattam a melegítő nadrágomat, majd a rövid trikómat. A hajamat kötöttem fel, amikor visszamenten a lányhoz. Jobban érzem magamat ebben a göncben.
- Reggeliztél? – tettem fel illedelmesen a kérdést, de tudtam rá a választ. Carter se híres arról, hogy túlzásokba viszi az étkezést. Az elrablása óta viszont még nincs 100%-os egészségi állapotban.
- Nem – rázta meg a fejét.
- Szendvicset, vagy müzlit kérsz? – lettem kedvesebb vele. Kicsit kedvesebbnek kellett vele lennem.
- Müzlit – felelte csendesen. Csak rámosolyogtam, majd előszedtem a tálat és a tejet.
- Ahogy szeretnéd – tettem elé az előbb említett dolgokat. Magamnak pedig öntöttem még egy bögre kávét.
- Karen...
- Ne magyarázkodj, jó? Nem szükséges – intettem le egyből.
- De kiakadtál... – motyogta szégyellősen.
- Megesik – sóhajtottam fel. – Az elmúlt pár nap kicsit sok volt.
- Miattam?
- Is – vallottam be őszintén. – De… nem csak miattad.
- Pedig itt van Torres – próbálkozott az érveléssel Carter. Miért jön mindenki ezzel? Jay, Sergio és most Carter is. Mintha betanulták volna ezt a dumát.
Elmosolyodtam csak.
- Azóta könnyebb – motyogtam. Carter nagyokat kanalazott a müzliből. Nem tudtam, hogy csak illemből teszi, vagy tényleg éhes… De mindegy is. Legalább eszik. Ez fontos.
Lassan kortyoltam a kávéból, kivettem a hajgumit a hajamból, és megráztam a hajamat.
- Értem – bólintott. Lassan végigmért, majd észrevette, hogy ezt én is láttam, így elfordította a tekintetét. Olyan, mint egy rajtakapott tinédzser.
- Minden rendben, Carter?
- Csak...
- Igen? – csodálkoztam el. Nem értettem mire gondol.
- Vannak sebhelyeid – bökött a csupasz oldalamra. Lenéztem, ahova mutatott először.
- Igen, tudom – bólintottam.
- Ezeket nem New Yorkba szedted össze – állapította meg.
- Jól gondolod – mosolyodtam el. Láttam rajta, hogy büszke magára, hogy eddig mindent helyesen állapított meg.
- Akkor?
- Ez a seregben történt baleset emlékei.
Nyitotta volna a száját egy újabb kérdésre, de megráztam a fejem. Azt hiszem ezt a dolgot inkább nem kellene erőltetnem. Pont vele.
- Ezt meg se kellett volna látnod Carter. Ne foglalkozz vele, jó?
- De... hát… ez… – makogta össze-vissza a lány.
- Igen? – kérdeztem rá újra. Jelen pillanatban nagyon is hasonlított Alannara, amikor túlságosan kíváncsi, és sehogy se tudjuk leszerelni.
- Te úgy jártál, mint én...
- Téged megkínzott egy elmebeteg... Engem fel akartak robbantani egy egységgel együtt – emlékeztettem rá, hiszen engem a robbanás repeszei sebesítettek meg. Hol jobban, hol kevésbé. – Inkább hasonlóan jártunk.
- De fájdalmas...
- És ez a legenyhébb kifejezés – sóhajtottam fel.
- De Karen...
- Tessék?
- Hogy érezted magad? Hogy érezted magad közben és utána? – felnéztem rá, hiszen először nem hittem a fülének. Sose képzeltem azt, hogy Carter ilyet fog tőlem kérdezni. Alaposan átgondoltam mondandómat. Hazudjak? Vagy mondjam el?
- Mintha a testem minden porcikája kiszakadt volna a helyéről a robbanástól. Sokkos állapotban voltam, de éreztem mindent.
Carter görcsösen nyelt egyet, és lesütötte a tekintetét. Talán mégsem kellett volna elmondanom neki. De lehet, hogy csak így lesz tisztában azzal, hogy járt már valaki hasonló helyzetben, mint ő. Ismeri más is ezt az érzést.
- Az egyik dobhártyám beszakadt a robbanástól, de így is... Így is hallottam a többiek zokogását... Jajveszékelését... A halálért könyörögtek... Mozdulni akartam. Segíteni rajtuk. Nem tudtam, és ezt egész életemben bánni fogom. Családos emberek, apák, férjek haltak meg miattam. Mert mint kiderült csak én voltam a célpont. Apám célpontja…
- Ez nem a te hibád – motyogta együtt érzően. Láttam rajta, hogy még emészti a hallottakat. – Én sajnálom. Nem sejtettem, hogy...
- Hogy egy élő roncs vagyok? – mosolyodtam el saját magamon. – Nem kell bánnod, Carter... Hiszen ezt szinte senki se tudja – ráztam meg a fejemet. Ez igaz is. Csak Fernando tudja a teljes igazságot, és James. Bár ő ezt nem akarja belátni. Jobban érzi magát attól, hogy úgy tesz, mint aki tudatlan.
Carter az asztal lapját bámulta néma csendben. Megbántottam és megrémisztettem egyszerre.
- Semmi baj – érintettem meg a kezét nagy óvatossággal, hiszen tudtam, hogy úgy is el fogja rántani. Irtózik az érintésemtől. Úgy rántotta el a kezét, mintha áramütés érte volna tőlem.
- Bocsánat – pattantam fel a székről. A két üres bögrét és az üres müzlis tálat a mosogatóhoz vittem. Túlzásba vittem már most az anyáskodást.
- Én sajnálom... de az élőroncsról én is sokat tudnék mesélni – mosolyodott el halványan.
- Ha nem lököd el magadtól azokat, akik szeretnek könnyebb lesz – szólaltam meg csendesen. Ez volt a lehető legjobb tanács, amit adhattam neki. – Apró tanács csak, amit jobb, ha megfogadsz.
- Nehéz volt? - faggatott tovább, amin csodálkoztam. Nem értettem azt sem, hogy mire gondolt. – Akkor... Akkor nem sok mindenki állt melletted.
- Egyedül voltam... mint a kisujjam. Senkim se volt...
- Tudtál aludni? – folytatta tovább.
- Dehogy – nevettem fel. – Napokig nem aludtam. Leszedáltak majdnem minden este, amíg a kórházban tartottak. Láttam... Hallottam, és éreztem mindent, ahogy lehunytam a szemeimet egy pillanatra is.
- Én sem tudok aludni, mióta... mióta... – magyarázta, de nem mondta ki az elrablás szót. De én tudtam, hogy mire gondolt. – Azt is tudom, hogy bolondnak és hülyének tartasz, de... de a szex legalább eltereli a figyelmemet. Sokáig nem tudtam másra gondolni, mint a történtekre. Ha behunyom a szemem, csak ezt látom...
- Vannak különböző módszerek, hogy aludni tudj, Carter – sóhajtottam fel. – A kórházban anno az orvos több tanácsot is adott nekem.
- Milyen tanácsot?
- Séta… esti kakaóban egy pici rum… egy pohár bor… altató – soroltam a lehetőségeket. Hiszen a mai napig van egy doboz altatóm. Nem tagadtam, hiszen bármikor szükségem lehet rá…
Ma szerencsére nem volt edzés. A nappaliban pakolásztam, és Fernando szorosan a nyomomban volt, bár semmit se csinált. Udvariasan felajánlotta, hogy bármit megtesz, csak kérnem kell. Mosolyogva utasítottam vissza. Pihenjen csak. Nekem pedig ezzel nem volt semmi bajom, hiszen a közelemben volt. Beszélgetünk. Mosolyt csalt az arcomra… És amikor lehetett egyszerűen csókot loptam tőle.
- Nando. Kérdezhetek valamit? – szólaltam meg miközben a papírokat rendezgettem a dohányzó asztalon.
- Mi az Asszony? Sose jó ez a hangsúly – nyögött fel, és kíváncsian pillantott rám. Igaza volt… Ismerjük már egymást.
- Te tudsz valamit Oscarról esetleg? – kérdeztem rá csendesen. Tudtam, hogy lehet hülyén jön ki ez a kérdés, hiszen ő már nem is a Chelsea játékosa.
Fernando szeme elkerekedett, és hatalmasat sóhajtott. Szinte biztos voltam benne, hogy tudja mire gondolok.
- Karen… van egy megállapodás köztünk. Ami az öltözőben történik…
- Tudom Nando. Ott is marad – forgattam a szemeimet. – Hallottam már párszor.
- Sajnálom, Kicsim. Nem mondhatok semmit se.
- Tudom, hogy teherbe ejtette a feleségét – fakadtam ki hirtelen, és így a barátom is ledöbbent. Nem akartam tovább tartani a számat. – Tudom, hogy megcsalta Cartert. Tudom, hogy megcsalta a szeretőjét a feleségével.
- Mióta?
- Mióta itt volt, Jay? – kérdeztem vissza spontán, és rántottam meg a vállamat kislányosan. Tudja, hogy a pár nappal korábbi esetre gondolok. Amikor Jay ránk törte az ajtót.
- Három napja – állapította meg.
- Igen – bólintottam lassan. – Muszáj volt megkérdeznem tőled – dünnyögtem. Kinyújtotta felém a kezét, ahogy eldőlt a kanapén. Először csak rápillantottam, majd megfogtam a kezét. Szinte az ölébe fészkeltem magam. Vállára hajtottam a fejemet, ő pedig piszkálni kezdte a hajamat.
- Beszéltél róla… – kezdett bele.
- Carterrel? Dehogy – nyögtem fel. – Jay se mondta el neki. Pont ezért kért tanácsot...
- Figyelmeztettem korábban a lányt. Még mielőtt Milánóba mentem volna – vallotta be csendesen, így felnéztem rá. Nem szólaltam meg, de tudta, hogy beszélnie kell. – De tartanom kellett magamat az íratlan szabályokhoz.
- Tudom, hogy kegyetlen dolog… De magától kell rájönnie erre a dologra. Amúgy is labilis… de ha most szembesítjük vele rosszabbul lesz – dünnyögtem.
- Lehet igazad van.
- Szinte biztosan igazam van – motyogtam, majd megcsókoltam. Tudtam, hogy lassan neki is vissza kell mennie Olaszországba, de addig is kiélveztem, hogy itt van. A keze becsúszott a felsőm alá, és felém kerekedett. Kuncogtam rajta, hiszen próbált úgy helyezkedni, hogy elférjünk a pici kanapén.
- Le fogunk esni – állapítottam meg, miközben kibújt a pulóveréből. Alatta nem viselt semmit.
- Dehogy – vigyorgott rám. A nyakamat kezdte csókolgatni, amikor eszembe jutott valami.
- Kicsim.
- Hmm? – dünnyögte. Felkönyökölt a fejem mellett, és kíváncsian pislogott rám.
- Csak az íratlan szabályokat tartod be? – tettem fel ártatlanul a kérdést. Azonnal leesett neki az a bizonyos tantusz.
- Ezért elfenekellek.
- Ezer örömmel – húztam le magamhoz, és most én csókoltam meg. Kuncogtam, amikor csókolgatott és hagytam, hogy lassan lekerüljön rólam egy-két ruhadarab… Amíg valaki meg nem köszörülte a torkát. Hirtelen fejeltünk össze Nandoval, és azt se tudtam hova kapjak.
- Mi a fene? – ültem fel kicsikét kócosan. James állt a nappali ajtóban karba font kézzel.
- Megzavartam valamit? – kérdezett rá a barátom egy fél oldalas mosollyal az arcán.
- Igen… Nem… – vágta rá Nando. Persze, hogy tudja James, hogy megzavart valamit. Eléggé nyilvánvaló volt, hogy mit zavart meg.
- Elfelejtettem valamit? – bújtam bele a pólómba.
- Mondjuk a mai edzést? – kérdezett vissza James. Rögtön rájöttem, hogy igaza volt. – Megbeszéltük, hogy ma edzünk egy kicsit. Bár úgy látom te inkább másik fajta testedzésre szavaznál.
- James – forgattam a szemeimet.
- Gyere el te is! Az edzés eltereli a gondolataidat… Róla… – bökött rám a barátom…
Fernando eljött velünk az edzőterembe. Tudtam, hogy nehezére esik végig nézni azt, hogy James erősebb nálam, de egy szava sem volt. Ő elsőre is felfogta, hogy erre nekem szükségem volt. Emellett már egész jól ment az edzés. Kezdtem belezökkeni. Kezdtem rájönni, hogyan is tudok felül kerekedni az ellenfelemen.
- Ezt inkább használd – nyújtott felém egy fogvédőt James.
- Ezt most miért kapom?
- Gondolom Torres nem örülne neki, hogy ha elvesztenéd egy-két fogad?
- Mióta gondolsz te Nandora? – húztam fel kérdőn a szemöldököm. Szerencsére a barátom hallótávolságon kívül van. Összenéztünk James-szel, majd mindketten a spanyolra pillantottunk.
- Nem rá gondolok, hanem rád. Alanna is megijedne, ha nem lenne fogad.
- De kedves vagy.
- Tudom – vigyorgott majd elkomorult. – Itt van!
- Itt – motyogtam magam elé. – Ne bántsd kérlek!
- Eddig se bántottam, nem? – húzta fel a szemöldökét. Tudom, hogy tudja mire gondolok jelen pillanatban.
- James, miért jó a hülyét tettetni? – nyögtem fel, majd becsatoltam az egyik ujjatlan kesztyűmet. – Azért van itt, mert szeret.
Felsóhajtott, aztán az alig egy centis hajába túrt. Kíváncsian pislogtam rá, hiszen arra vártam, hogy megszólaljon, de egyszerűen nem nyögött ki semmit se.
- James… – fogtam meg a kezét. – Ne utáld annyira! Egy szava sem volt, amióta itt vagyunk. Elviseli, hogy úgy kínzol, ahogy csak akarsz… Jay már durcásan földhöz vágta volna magát.
A barátom felhorkantott, és megcsóválta a fejét.
- Donovan külön történet – horkantott fel újra, de én csak elvigyorodtam.
- Egyiküket se kellene utálnod. Próbáld meg nem utálni őket – mosolyogtam rá.
- Torres-szel megbékélek, hogy ha nem bánt téged… és szeretni fog. Esküszöm – húzta ki magát, és úgy tett, mint aki tényleg esküdne valamire.
- Köszönöm – simogattam meg a borostás arcát.
- Edzenünk is kellene, nem?
- Fáradt vagyok – dünnyögtem.
- Kevesebbet kellett volna szexelni – felelte teljes komolysággal, mire én csak bemutattam neki. Fernando ebben a pillanatban csatlakozott hozzánk. Először nekem nyújtott át egy üveg vizet, majd James felé is ugyan így tett. Egy pillanatig farkas szemet nézett a két férfi, majd James elvette a frissítőt.
- Köszönöm – biccentett.
Fernandora mosolyogtam, majd megcsókoltam, amiért James egy pillanatig rosszallóan nézett ránk, majd egyszerűen próbált jobb kedvet erőltetni magára.
- Tudom, hogy pofátlan dolog lesz, amit kérdezni akarok tőletek – sóhajtott fel a barátom. – Hiszen biztosan jobban akarnátok egymás társaságát élvezni… vagy folytatni azt, amit a kanapén elkezdtetek…
- James, mire akarsz kilyukadni? – szólt közbe Nando, miközben átkaroltam a derekát és hozzá bújtam.
- Ma este tudnátok vigyázni Alannara? Nyugi megértem, ha nemet mondatok, hiszen biztos programotok van.
- Semmi baj, James! Vigyázzunk rá! – szólalt meg a barátom, amin még én is meglepődtem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése