Karen
Tudtam, hogy az egész klub minket bámult. Főleg akkor, amikor szinte visítva közöltem Sergioval, hogy legyen annyira kedves és vegye le a mancsát a hátsómról.
- Egyszer tegyél le, és neked véged! – sziszegtem, ám mire észbe kaptam, valamelyik mosdóban találtam magamat a csap mellett. – Visszamegyek, és kicsinálom Vanessa embereit – szökkentem talpra, de Sergio mellkasának ütköztem.
- Álmodban – közölte velem szigorúan.
- Vanessa emberei…
- Megbolondultál – jelentette ki, amiért mellkason akartam vágni, de remek reflexinek hála elkapta a csuklómat, és megakadályozott abban, hogy megpróbáljam bántalmazni. – Azok a pasik állandóan itt lógnak és pályáznak arra, hogy belénk kössenek. Semmi komolyabb. Nem Vanessa Horan emberei, erre mérget vennék.
- De… – makogtam, és elkezdtem gondolkozni. Ez nem lehet igaz. Vanessa megint… Megint átvágott. Sergio elengedte a csuklómat. Türelmesen várta, hogy leessen az a bizonyos tantusz. A hatalmas tenyere óvatosan az arcomra simult.
- Karen… – cirógatta meg a bőrömet. – Jól vagy?
- Az a büdös ribanc megint átvágott? – kérdeztem rá.
- Ne foglalkozz vele! Kikapcsolódni jöttünk.
- Az a cafka tudja, hogy fontosak vagytok nekem... és provokál – motyogtam.
- Ittas vagy?
- Csak egy picit? – mutattam a mértéket. A spanyol kacagott rajtam. Először megölelt, majd arcon puszilt. Ekkor vágódott ki a mosdó ajtaja. Szétrebbeni se volt időnk. Jesé állt először értetlen arccal az ajtóban, majd egy egész kaján vigyor kíséretében be is csukta az ajtót.
- Ez mit akart jelenteni? – kérdeztem rá.
- Semmit. Csak annyit, hogy Jesé fogyatékos… megint – legyintett, és derekamnál fogva ültetett vissza arra a helyre, ahova eredetileg is szánt.
- Most mit csinálsz?
- Nem foglak idióta módon visszaengedni.
- Akkor? – nyögtem fel. Óvatosan beletúrt a hajamba, szerencsére nem tépett meg, így elmosolyodtam rajta.
- Hazaviszlek.
- Tudod, ez elég kétértelmű… Ramos, ki akarsz kezdeni velem?
- Kedves Hopkins kisasszony! Ha vagy négy évvel korábban találkozunk. Mielőtt összejöttél volna a legjobb barátommal, és én se ismerkedek meg az asszonyommal, lehetett volna róla szó.
- Bolond vagy - nevettem fel, majd a vállába boxoltam.
- Dehogy – forgatta a szemeit. – Megszerezzük a dzsekidet, aztán hívunk egy taxit.
- Szívesebben maradnék itt.
- Ez egy férfimosdó, Karen.
- Rájöttem… a szagokból – fogtam be látványosan az orromat.
- Várunk valakire, hogy ennyire maradni akarsz? – mosolygott.
- Mondanám, hogy igen… de Fernando Milanóban van. Így nem. Nem várok senkit se – ráztam meg a fejem.
- Miért nem költözöl hozzá?
- Mert a Real Madridot kell védenem, és nem az AC Milant – nyögtem fel. Sergio kacagott rajtam, majd újra megpuszilt. Kartávolságon belül tartott magához, így terelgetett végig a klubbon. Nem akartam már gondolkozni. Az ágyamba akartam bújni… Nyakig betakarózva. A körülményekhez képest megpróbálok nyugodtan aludni fegyverrel a párnám alatt. Bár holnap reggel ugyanúgy várt rám az edzőközpont.
Láttam, ahogy Sergio elkérte Ikertől a kabátomat, majd váltottak pár szót. Viszonylag hamar csatlakozott hozzám a sevillai, és udvariasan hazakísért…
Próbáltam a lehető leghalkabban eljutni az ajtómig a lépcsőházban, de ez nem igazán sikerült. Majdnem megbotlottam, és padlót fogtam. Szerencse, hogy időben kapcsoltam.
A kulcsaimmal próbáltam bejutni a lakásomba, ami nagyjából sikerült. Korom sötét volt. Mit is vártam? Éjszaka közepe van. Vagy talán hajnal...
- Fene vigye el! – morogtam hangosan miközben a táskámat, és a kulcsomat ledobtam a helyére.
- Hol jártál Karen? – kapcsolódott fel a kislámpa. Carter gubbasztott a kanapémon.
- Mi az isten, Carter? Hogy kerülsz ide? – dohogtam. Azt hittem a szívem majd kiugrik a torkomon hirtelen.
- Mondjuk te hívtál ide? – kérdezett vissza kontrázva. – És hol voltál?
- Öhmmm… – nyögtem fel. – A fiúk elhívtak.
- Szóval buliztatok. Jó volt? – vigyorodott el. – Voltak jó pasik?
- Csak a focistákkal voltam… Sergio, Isco, Iker, Jesé, Alvaro – soroltam a neveket.
- Hát egyikük se az esetem.
- Még szerencse. Basszus, három óra múlva kelhetek – nyögtem fel, és lehuppantam a fotelbe. Hajamba túrtam, miközben szemügyre vettem a lányt. – Miért nem alszol?
- Mert nem tudok – rántotta meg a vállát. - Te miért nem feküdtél le valamelyik pasival? Egyszer élünk.
- Carter... – akadt torkomon a szó. Meglepett. Meglepett a viselkedése.
- Miért? Amit nem tud Torres, az nem fáj neki. Danielt se tudta egy darabig.
- Carter… – nyögtem fel újra. – Kivel feküdtem volna le?
- Hmm… – hümmögött a lány, és látványosan gondolkozott. – Nekem mondjuk nem az esetem… De talán Ramos. Te buksz a tetovált és kigyúrt pasikra.
- Carter… – forgattam a szemeimet.
- De most mondd azt, hogy nincs igazam? – tárta szét a karjait vigyorogva.
- Azt hiszem, én inkább nem akarok erről beszélni veled – ráztam meg a fejemet, és a cipőmet lerúgtam magamról.
- De most miért? – vinnyogta a lány miközben elterült a kanapén. – Tudod, hogy nem mondanám el a pasijaidnak.
- Csak egy barátom van, és az Fernando – magyaráztam neki szépen lassan, hogy megértse. – Ami Daniel-el történt egyszer…
- Tudtommal kétszer – szólt közbe.
- Igen… Kétszer – forgattam meg újból a szemeimet. – Az azóta se történt meg, és nem is fog.
- A szerelem a mi életünkben csak képletesen létezik. Szex… az annál valósabb, és kielégítőbb dolog. Hidd el, Karen! Bármelyik pillanatban vége lehet az életnek… és inkább töltsem jól az estéket, jól szórakozva, mint magányosan és rettegve. Tehát, azt tanácsolom: szeretkezz, amennyit csak tudsz!
- Azt hiszem én inkább megyek és lezuhanyozok – csóváltam meg a fejemet, de sajnos Carter szavait nem tudtam ilyen egyszerűen elfelejteni.
- Csak gondolkozz Karen! Rájössz, hogy igazam van – szólt utánam kacagva a lány.
Nem tudom mennyi időt, de talán 15 percet is eltöltöttem a zuhany alatt. Hagytam, hogy a hideg víz végig csurogjon a bőrömön, csak azért, hogy kijózanodjak teljesen.
Tudtam nagyjából egy óra, és minden kezdődik elölről. Reggeli edzés, utána mennem kell a Real-hoz a fiúkra vigyázni. És még Vanessa itt van vagy volt Madridba… Erről szólnom kell még Jamesnek is.
Elzártam a vizet, és magamra csavartam a törölközőmet. Vacogtam, de engem egyáltalán nem zavart.
Kiléptem a nappaliba.
- Remélem minden eddigi hülyeségedet elfelejtetted – dohogtam, és ahogy megfordultam a vigyorgó lánnyal, és a tátott szájjal bámuló spanyol védővel találtam magamat szembe. – Te mi az Istent keresel itt?
- Hupsz. Lehet, hogy üzentem a nevedben, hogy baj van? – válaszolt egy olyan vigyorral Carter, ami nem sejtett sok jót.
- Én pedig a klub után azt gondoltam, hogy tényleg baj van – dörzsölte meg az állát Sergio. Ahogy rápillantottam, rájöttem nem csak én voltam zavarba. El akartam tűnni a földszínéről. Agyamra ment Carter... És itt állt előttem az egyik barátom. Szinte meztelen voltam. Na jó... A törölköző nem jelenti azt, hogy fel voltam öltözve.
- Mi a fenének kellett ez Carter? – fakadtam ki.
- Segítek abban, amiről beszéltünk – vont vállat.
- Carter... – vinnyogtam mire a lány elvigyorodott. – Azt hittem ezt lezártuk.
- Dehogy zártuk – legyintett. – Csak lásd be, hogy igazam van. És már nem is zavarok tovább. Inkább visszamegyek a két horkoló óriást hallgatni, ha már az alvás úgysem megy.
- Ne menj sehova! – legyintettem, majd kikerültem őket. – Felöltözök.
- Hogy teljes legyen minden? – kiáltott utánam a lány. – De ne túl sok ruhát, mert elszáll az ihlet.
Bevágtattam a szobába. Dühösen rángattam ki a szekrényből egy melegítő nadrágot, majd egy pólót is. Folyamatosan Carter szidtam és a hülye ötletét.
A nadrágot magamra varázsoltam és nagy nehezen a pólót is. Ekkor nyílt ki az ajtó, és jelent meg a küszöbön Sergio a szemét eltakarva.
- Felöltöztél?
- Fel. Annyira sajnálom Sergio – ráztam meg a fejemet. – Carter mostanában… – kerestem a megfelelő szavakat. – Megbolondult.
- Semmi baj. Ha nem lennék fáradt, még nevetnék is rajta.
- Annyira sajnálom, hogy ide rángatott. Feleslegesen rángatott ide. Tudom, hogy poszttraumatikus stressz szindrómája van, amiről senki se vesz tudomást… De ez már agybaj – forgattam a szemeimet.
- De miért hívott pont engem ide? – csodálkozott el, majd leült az ágyam szélére.
- Inkább nem akarod tudni – ráztam meg a fejemet, és megkerestem az egyetlen használható hajkefémet. – Pilar ugye nem akadt ki?
- Sergio Juniorral a szüleinél vannak pár napig. Hazaértem, aztán fordultam vissza.
- Sajnálom. Tényleg sajnálom.
- Karen, ha még egyszer azt mondod, hogy sajnálom, nem tudom mit csinálok veled – nyögött fel. Végigdőlt az ágyon.
- Sa… – rám pillantott. – Bocsánat.
- Szóval mit is csinált Carter? Mivel akasztott ki?
- Nem akarod tudni – ültem le az éjjeli szekrény szélére, ahogy ledobtam a hajkefémet.
- De akarom.
- Kitalálta, hogy szexelnem kellene veled – húztam meg a vállam. A spanyol focista felkönyökölt az ágyon, és kíváncsian pillantott rám.
- Mit mondtál? – kérdezett vissza. Gondolom ellenőrizni akarta, hogy jól hallotta-e.
- Jól hallottad. Szerinte ki kell élveznem az élet minden pillanatát, hiszen… na mindegy tudod milyen az életem… életünk. Mivel bármikor elpatkolhatunk, azt gondolja, élnünk kell. Élnem kell, és szexelnem fűvel-fával.
Sergio csak felnevetett. Esküszöm kinevetett. Pedig ebben nincs semmi vicces. Carter megzakkant, és most engem boldogít. Az idegeimre megy.
- Az én hülye ötletem volt, hogy idehívjam Madridba – motyogtam magam elé. Fürgén pattant fel az ágyról, és hosszú lábainak hála két lépésből előttem termett.
- Nyugi, Karen – nyúlt az állam alá. – Nekem van egy ötletem.
- Szexelni akarsz? Támogatod Carter ötletét? – bukott ki belőlem egyszerűen a kérdés, ami miatt hangosan kacagni kezdett. Erőteljesen mellkason vágtam. - Ne nevess ki, Ramos! Nem vicces.
- De. Egy picikét csak vicces a dolog.
- Sergio… – dünnyögtem a nevét csak.
- Hozd el az edzésre!
- Cartert? A kinti Cartert a Real Madrid edzésére? – mutattam az ajtó felé meglepődve. – Megőrültél? Következőnek meg Benzemat akarja beszervezni egy orgiára.
- Mi az? A fiúkat félted egy belevaló csajtól? – vigyorgott.
- Szerintem nincsenek felkészülve rá.
- Figyelj csak! Gondolj bele! Kimozdul a lakásból. Új emberekkel ismerkedik meg. Kizökken a szürke hétköznapokból.
- Nem vállalok felelősséget egyetlen őrült megmozdulásáért se – emeltem fel védekezően a kezeimet.
- Nyugi. Maximum valamelyik fiút letámadja az öltözőbe.
- De...
- Karen. Egy valamiben egyetértek Carterrel... sokat stresszelsz. Kicsit élvezd az életet! Csak máshogyan, mint ő gondolná – mosolygott rám, az arcomat a tenyerébe döntöttem.
- Hiába próbálok nem stresszelni, nem megy – panaszkodtam. – Amíg… amíg ez a helyzet…
- Ha ennyit beszélsz róla, nem is csodálom, hogy stresszes vagy – nyögött fel. Megöleltem. Jól esett megölelni valakit. Szerencsére hasonlóan ölelt ő is, mert jelen pillanatban törékenynek éreztem magam.
- Vége lesz ennek valaha?
- Igen. Biztos vagyok benne – puszilt meg.
- Sajnos én nem.
- Mennem kéne, mielőtt még ez a bolond nőszemély valamit ki nem talál – nyögött fel.
- Lehet, hogy igazad van – mosolyodtam el. Nyomott egy puszit a homlokomra. – Edzés előtt még pihenned kellene.
- Neked is – vélekedett. Tudtam, hogy nem sokat fogok aludni már edzés előtt, de ez engem nem is zavart. – Kikísérlek, és reménykedjünk, hogy Carter tényleg a szomszédban van…
Nem vagyok biztos benne, de arra riadtam, mintha csengettek volna. Az is lehet, hogy álmodtam. Lassan mozdultam meg az ágyon, és nyúltam ki a mobilomért. 10 perc múlva szólal meg az ébresztő. Alig aludtam két órát, így egész érthető módon még fáradtabbnak éreztem magamat. Pár pillanatig csak feküdtem az ablak felé bámulva, amikor beszéd foszlányokra lettem figyelmes.
Carter ki a fenével beszélget? Szerencsére aludt már, amikor Sergiot kikísértem. Reméltem, hogy nem valamelyik Porter fiú törte ránk az ajtót így hajnalok hajnalán.
Elgémberedett végtagokkal másztam ki az ágyból, és kócosasan sétáltam ki a nappaliba. Ahogy kinyitottam az ajtót meglepődtem. Nem azon, hogy Carter a kanapén terpeszkedett, hanem azon, hogy kivel beszélgetett.
- Szia Kicsim – eresztett meg egy szívdöglesztő vigyort Fernando. Hirtelen cselekedtem, hiszen pár lépésből eltűntettem a köztünk lévő távolságot, és megcsókoltam. Végre. Végre itt van velem. Engem ölelt, csókolt valaki…
Csak akkor szakadtam el focistától, amikor becsukódott a bejárati ajtó. Mosolyogva simogattam meg az arcát.
- Hogy kerülsz ide?
- Hazajöttem. Kis időre – felelte teljesen egyszerűen. A konyha felé indultam el, hiszen kávét akartam elsőnek. – Hozzád jöttem elsőnek.
- Hozzám? – kérdeztem vissza.
- Igen. Hozzád – kapta el a derekamat. Nevetve fordultam meg, és csókoltam meg újra. Hirtelen találtam magam a konyhaasztalon, ami miatt kuncognom kellett.
- Elismerésnek veszem ezt a dolgot – szakadtam el tőle, és már húzni kezdtem le róla a pólót.
- Itt? – kérdezett vissza egy sunyi fél oldalas vigyor kíséretében. Bár tudom nincs ellenére, hiszen ledobta magáról a felesleges ruhadarabot.
- Miért ne? – kérdeztem vissza, és már csókoltam is…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése