Carter
Pár nap eltelt mióta Jay itt hagyott, és Madridba menekült. Mert tényleg el akart kerülni, erre rájöttem. Ismertem már annyira, hogy tudjam ezt.
Apa sem ellenőrizgetett, naponta egyszer felhívott, de igyekeztem mindig gyorsan lerázni. Mivel senki nem állt az utamba, a napjaim nagy részét edzésekkel töltöttem, Dean társaságában. Megvolt a napi rutinom, és programom, ezáltal nem sok időm maradt gondolkodni. Szerencsére.
Voltam a Terry családnál is egy este vacsorázni, és Oscar is nálam aludt két alkalommal. Mondhatni már idilli lett volna a hangulat, ha nem számítjuk azt, hogy úgy viselkedtünk, mint két idegen. Az intimitás meg volt, de a kommunikáció nem igazán. Nem volt közös témánk, ha pedig mégis, mindketten kerültük.
A brazil épp a fürdőszobában volt, amikor megcsörrent az asztalon lévő telefonom. Csodálkozva pislogtam a hívó felet, látva, de fogadtam a hívást.
- Carter Horan – mutatkoztam be automatikusan.
- Tudom – sóhajtott fel a nő. – Pont ezért hívtalak.
- Karen – nyögtem fel. – Ellenőrizni akarsz? – jutott eszembe az első gondolat. Túl egyszerű lett volna a helyzetem, ha tényleg bíznak bennem. Ha tényleg elhiszik, hogy tudok magamra vigyázni.
- Csak eszembe jutottál – adta meg a lehető leggyorsabban a választ.
- Perszeeeeee – húztam el a számat. Ezt nekem el is kellene hinnem?
- Én csak azért hívtalak, hogy megkérdezzem nincs-e kedved idejönni Madridba. Mindenki itt van, és szükséged van egy kis kikapcsolódásra – kezdett bele a meséjébe, de bevallom, nem minden szó jutott el a tudatomig. Azon gondolkodtam, hogy honnan veszi, hogy nekem kikapcsolódás kell. Jól érzem magam itthon. Egyedül.
- Menjek Madridba? – kérdeztem vissza biztos, ami biztos alapon.
- Hiszen ezt mondtam én is.
- Mi az? Nem bírsz a fiúkkal? – bukott ki belőlem a kérdés. Elgondolkodtam az ajánlatán egy másodpercre. Hogy talán jót tenne pár nap a spanyol fővárosban.
- A fiúkkal? Na, az hosszú sztori – sóhajtott fel. – Eljössz?
- El… Ha ennyire ragaszkodsz hozzá – vontam vállat. Végülis édes mindegy nekem. És edzeni ott is tudok.
- Mikor jössz? – jött a következő kérdés. Nagyon buzgó volt. Túlságosan is.
- Csak nyugalom, Karen – hűtöttem le egyből. Még csak elfogadtam az ajánlatát. Még jegyet kellene foglalnom, és a többi apróság.
- Bocsi!
- Csak annyit kérek, hogy a fiúknak ne szólj még! – Nem akartam, hogy hívogassanak, vagy hogy előre tudják. Akkor kijönnének elém a reptérre, és körbe ugrálnának, amire végképp semmi szükségem. Nem kell pátyolgatniuk.
Oscar nem sokkal a telefonhívás után jelent meg mellettem, mikor már csomagoltam. Belepuszilt a nyakamba, de én eltoltam magamtól. Értetlenül meredt rám.
- Hova készülsz? – vonta fel a szemöldökét.
- Madridba – vontam vállat. – Pár napot Karennél töltök. Elhívott. Nem gond? – kérdeztem rá, mert láttam az arckifejezésén, hogy nem örül túlzottan.
- Dehogy baj. Menj csak! – vágott egy furcsa fintort, amit szerintem mosolynak próbált beállítani. Magára kapta a pólóját, és tétován ácsorgott. – Akkor hazamegyek! – lépett közelebb, és nyomott egy csókot az ajkaimra.
- Maradhatsz.
- Inkább hazamennék – kaptam egy furcsa választ, majd mire felocsúdtam, egyszerűen lelépett. Magamra hagyott.
*
Apa segítségével egy hajnali járatra tudtam jegyet szerezni. Ő nem kérdezett semmit, egyszerűen örült annak, hogy a barátaimhoz megyek, és nem egyedül leszek az üres lakásban. Kérés nélkül vitt ki a reptérre, és azt sem hagyta, hogy a repülőjegyem árát kifizessem. Ő csak… apáskodott felettem, ahogy szokta.
Szerencsémre nem volt ideje velem megvárni az indulást, és az ellenőrzéseket, így éjfél után nem sokkal el is ment. Persze, megígértettem, hogy felhívom majd, és vigyázok magamra. Mintha eddig nem azt tettem volna.
Csak akkor éreztem magamat biztonságban, amikor már a levegőben volt a repülőgép. Ez talán normális. Hiszen akkor voltam utoljára a reptéren, amikor elkábítottak, és betuszkoltak egy furgonba.
Madridban hamar sikerült túlesnem mindenen, így már csak egy taxit kellett fognom, hogy odavitessem magam Karen lakásához. Tisztában voltam vele, hogy milyen korán van, és azzal is, hogy a taxisofőr a pokolba kívánhat, de nem érdekelt. A nőt ismerve biztos voltam benne, hogy már ébren van, így rá sem kell törni az ajtót.
- Szia Csillagom – mosolyodtam el, amint ajtót nyitott nekem. Meg sem vártam a válaszát, besétáltam mellette, és ledobtam a sporttáskámat.
- Szia Carter. Itt van Marco is – köszöntött megszeppenve a nő. Egyből a konyha felé vettem az irányt, ahol tényleg a bácsikám ücsörgött. Mosolyogva nyomtam puszit az arcára, és meg sem vártam, hogy megöleljen, helyette gyorsan elhúzódtam. Tudtam, hogy ezzel kicsit megbántom, de még mindig nehezen viseltem az emberi érintkezést. Jobb volt, mint a kórházi időszakban, de még mindig nehéz volt.
- Szia Bogaram! – köszöntött jókedvűen. – Úgy tűnik ma Karen tart csoportos reggelit.
- Te törted rám az ajtót – mormogta az amerikai. – Kávét? – fordult felém, én csak biccentettem. Míg ő elkészítette, én azt figyeltem mit csinál.
- Kicsit korán jöttem, ne haragudj! Apa szerzett nekem jegyet egy korai járatra – adtam magyarázatot az értetlen pillantásokra.
- Max tudja, hogy itt vagy? – vonta fel a szemöldökét a nő.
- Muszáj volt – vontam meg a vállamat. – Kellett a segítsége a repülőjegyhez… Köszönöm – vettem el a nőtől a bögrét, majd hálás pillantásokkal illettem. – De támogatta az ötletedet ő is.
- Akkor jó – sóhajtott fel a nő. – Bevallom, nem hittem, hogy ilyen hamar itt leszel.
- Nem volt miért maradnom – adtam szűkszavú választ, de ők nem elégedtek meg ennyivel. – Oscarnak nem tetszett, hogy itt vagyok. Ennyi a történet.
- Én…
- Ne beszéljünk róla! Inkább arról, hogy te mit keresel hajnalok hajnalán Karennél? – fordultam kíváncsian a férfi felé, aki csak felsóhajtott.
- Jay hívott, hogy van egy kis probléma, így jöttem Karenhez – még mindig nem értettem, mire akar kilyukadni, így jeleztem a kezemmel, hogy folytassa. – Karen és James külön edzenek.
- És ez miért is baj? – tettem fel a kérdést meglepődve. Én is külön edzek, és ez eddig senkit nem zavart Jayen kívül. Nem értettem miért akadtak fent azon, ha fejlődni akarunk. Fel akarunk készülni.
- Én…
- Túlreagáljátok Marco bácsi. Ti férfiak túlreagáljátok…
- Köszönöm Carter – pillantott rám hálásan Karen. Ő is tudta, hogy a mi helyzetünk más. Teljesen más, mint a pasiké. – Ne haragudjatok, de nekem készülnöm kell. Munka – sóhajtott fel.
- Nem maradhatnál? – érdeklődtem.
- Bocs Carter. A munka az munka – mosolyodott el. Csak vizslattam a szemeimmel. A kezdetekhez képest, ő tényleg élvezte és szerette a munkáját. – És a főnököm se örülne, ha lógnék.
- Marco bácsi – néztem rá reménykedve. Igazság szerint nem akartam vele kettesben maradni, hiszen tudtam, hogy ismételten beszélgetni akar. Faggatni. Amit már nagyon untam.
- Most nem dőlök be neked – sóhajtott fel. – De hogy ne legyél egyedül, itt maradok veled, míg…
- Nem szükséges – motyogtam.
Miután Karen ténylegesen magunkra hagyott minket a lakásban, kínosnak éreztem a hangulatot. Nem volt kedvem beszélgetni, és ezt Marco is tudta.
- Veled mi újság? – törte meg a csendet.
- Marco bácsi – sóhajtottam fel.
- Érdeklődöm, ez is baj? – tárta szét a karjait. – A munkával kapcsolatban nem gondoltad meg magad?
- Nem – ráztam meg a fejemet. – És ezzel a témát lezárom.
- Értettem – emelte fel védekezően a kezeit. – Mi a helyzet veled meg Jay-jel?
- Marco…
- Munkáról nem akarsz beszélni. Apádról sem, Oscarról sem… Beszéljünk Jayről. Haragban vagytok? – öntött mindkettőnknek még egy adag kávét.
- Nem vagyunk haragban, csak most…
- Csak most…
- Csak ő most Madridban volt, én meg otthon.
- Megint a mellébeszélés – forgatta a szemeit. – Legalább az igazságot elmondtad neki?
- Nem, nem mondtam még. És te sem fogod – néztem rá komolyan. Állta a tekintetemet, majd hosszú percek után ő kapta el.
- Miért kellett apád makacsságát örökölnöd? – csóválta lemondóan a fejét. Már épp meg akartam szólalni, amikor is Danielt pillantottam meg az ajtóban. Minket bámult, de meg nem szólalt.
- Te mit keresel itt? És hogy jöttél be? – vontam fel a szemöldökömet. Abban a pillanatban el is felejtettem, hogy én most haragszom rá.
- Jay mondta, hogy itt vagy – vont vállat. – És beszélni akarok veled – lépett közelebb, de csak a fejemet ráztam.
- Én pedig nem akarok – fontam össze a karjaimat.
- Nem érdekel – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – Hetekig hagytam, hogy feldolgozd. Kerestelek, de kinyomtad a hívásaimat. Most itt vagy. És most meg fogsz hallgatni, ha tetszik, ha nem! – köpni-nyelni nem tudtam. Vissza akartam vágni, de a torkomon akadtak a szavak. Bátortalanul bólintottam. Tudtam, hogy már úgyis mindegy. Itt voltunk mindketten, nem kerülhettem el a beszélgetést.
- Én megyek! – állt fel Marco. Miután mindketten elbúcsúztunk tőle, Daniel újra felém fordult.
- Hozd a cuccod, és most velem jössz! – adta ki már-már parancsszerűen. Mintha a seregben lennénk.
- Nem vagy a főnököm. Ne parancsolgass! – keltem fel a helyemről, de közben azt tettem, amit mondott. Felkaptam a táskámat, és a telefonomat. – Magamtól is megyek, csak ezt a hangnemet, nélkülözd…
- Ez könnyebben ment, mint gondoltam – jegyezte meg hangosan, de biztos vagyok benne, hogy csak magának. Mindenesetre egy mosoly átfutott az arcomon.
- Miért apáskodsz felettem? – tettem fel a kérdést, miután elvette tőlem a táskámat, és bezárta Karen lakását. A kulcsot nekem adta.
- Mert te szétcsúsztál – adott egy semmit mondó választ, ami miatt az arckifejezésem megváltozott. – És utálom, ha utálsz. Nem szeretek haragban lenni veled. Elég volt az a fél év nélküled, nem kell több – nyitotta ki előttem a lépcsőház bejárati ajtaját. Nem értettem hova megyünk. Hiszen az ő lakása Karené mellett van. Mit tervezhet?
- Én is utálok haragban lenni veled – vallottam be. – De te voltál a hülye. Minden esetben.
- Tudom. De ennek most vége. Nincs több titok – rázta a fejét, és kinyitotta előttem az autóját. Kérdőn néztem rá, de egy tapodtat se mozdultam. – Bízz bennem, egy kicsit!
- Én bízom, de áruld el, hova viszel! – fontam össze a karjaimat.
- Megismered a lányomat – adta meg a választ, amitől egy pillanat alatt elkapott a rosszullét. A tenyerem izzadt, szédülni kezdtem, és menten azt hittem elájulok. – Héé, Carter! – fogta meg a karomat a férfi.
- Én nem mehetek oda – léptem egyet vissza, de erősen tartott, így nem tudtam elfutni.
- Ne hülyéskedj! Igazad volt. Nem titkolózhatunk egymás előtt, és én szeretnék mindent elmondani. Szeretném, ha te is megismernéd a lányomat.
- Te ezt nem érted, Daniel – ráztam a fejemet. – Én nem mehetek oda.
- Carter… ott nem bánthat senki se – fogta meg a kezemet. És én hagytam. Nem tudom miért, de hagytam. Biztonságban éreztem magamat, mellette.
- Nem erről van szó… csak… bonyolult – sóhajtottam fel. – Nem mondhatom el.
- Majd útközben elmondod – próbálkozott, de csak a fejemet ráztam. – Az öcsém se menekült el Lilytől, te se légy nyuszi.
- Nem vagyok nyuszi – tettem csípőre a kezemet.
- De igen, megfutamodsz…
- Fogd be, Porter, és szállj be az autóba! – foglaltam helyet dühösen az anyósülésen. Minden porcikám tiltakozott ez ellen, de csak azért is alapon. Engem senki ne nevezzen nyuszinak vagy gyávának. Nem vagyok az.
- Tudom, hogy érjem el, amit akarok – nevetett fel az arckifejezésemen miután elfoglalta helyét a volán mögött.
- Fogd be! Utállak! – fordultam el tiltakozóan az ablak felé.
- Dehogy utálsz! – nevetett fel, de mivel nem nevettem, felsóhajtott. – Oké, mi a gond? – kérdezte hosszú perces kocsikázás után. Továbbra is bámultam ki az ablakon, és azon gondolkoztam, hogy mit is kamuzhatnék az igazság helyett. Hiszen ez egy kényes téma. És Daniel… nos, nem tudom, hogyan fogadná. Nem mellesleg ő Jay bátyja.
- Semmi – vágtam rá, hiszen semmi jó indok nem jutott eszembe.
- Jó. Majd szólj, ha végre őszinte leszel másokkal és magaddal – jegyezte meg bosszúsan.
- Nem arról van szó, hogy nem akarok őszinte lenni. Csak hidd el, nem akarod tudni! – sóhajtottam fel. Rápillantottam, de ő nem nézett rám. Meg sem szólalt, még akkor sem, amikor lekanyarodott a főútról. – Nem csak arról van szó, hogy mit éltem át, míg távol voltam… hanem, amit utána megtudtam a kórházban…
- Miről zagyválsz? – kérdezett rá értetlenül.
- Nem akartam elmondani neked. Elrontani a kedved, de ha ennyire erőlködsz, és sértődésbe megy a történet, akkor legyen… én terhes voltam Daniel. És nevezhetsz önzőnek, hazugnak, még talán gyáva nyuszinak is. Nem vagyok az. Csak most sebeket tépünk fel, amik azóta se tudtak begyógyulni – fakadtam ki. Utáltam Danielt, azért mert jobban ismert, mint én magamat. Utáltam, hogy addig is erősködött, amíg a teljes igazságot meg nem tudta.
- Oh… – nyögte ki halkan. – Nem akartam erősködni. Én csak…
- Azt hitted másról van szó, tudom – bólintottam. – Nem is akartam megemelni a hangomat, csak már ideges voltam… utálom, hogy nyaggattok… mondd el Oscarnak, hiszen joga van tudni. Mondd el az apjának, hiszen joga van tudni… bla-bla… nekem nincs jogom ahhoz, hogy magam dolgozzam fel? – tártam szét a karomat. Abban a pillanatban bántam meg, hogy egy szó is kicsúszott a számon. Egy pillanatig reméltem, hogy Daniel nem figyelt eléggé, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ez nem kívánságműsor. De hát kellett nekem jártatnom a számat…
- Az öcsém? – pillantott rám, de vissza is nyomtam a fejét az út felé.
- Az utat nézd! – parancsoltam rá. – Nem akarok erről beszélni, hisz nyilvánvaló, nem? – jegyeztem meg cinikusan.
Szerencsére Danielnek sem volt ideje firtatni a témát, hiszen megérkeztünk. Egy átlagos ház előtt parkolt le, melyet biztos nem találtam volna meg magamtól. Kellő távolságra volt a várostól, de mégsem volt túl messze. Remek ötlet volt a férfitól, hogy ide költöztesse őket.
- Én nem kérem, hogy örülj. Nem várok el semmit. Csak ismerd meg őket, ennyit kérek! – szorította meg a kezemet. Csak bólintottam, és elhúztam tőle a kezemet.
- Essünk túl rajta! – másztam ki az autóból. Mire az ajtóhoz értünk már tényleg kíváncsi voltam, hogy milyen nőnek sikerült elcsábítania az amerikait.
Ha valaki megkérdezné, hogyan jutottunk be a házba, és hogyan találtam meg a nőt a konyhában, akkor nem tudnék mit felelni. Egyszerűen nem emlékszem. Annyira lekötöttek a gondolataim, hogy nem figyeltem.
Ott állt velem szemben egy nálam talán még fiatalabb nő, aki sokkal csinosabb és magabiztosabb volt, mint amire számíthattam. Ott volt ő, és itt voltam én. Ég és föld.
- Szóval te vagy az a nőcske, akivel Daniel összefeküdt? – tettem csípőre a kezemet. A szobában megdermedt a hangulat, a nő köpni-nyelni nem tudott, Daniel pedig hatalmasat sóhajtott.
- Carter!
- Jól van, bocsánat – emeltem fel védekezően a kezemet. Közelebb léptem a nőhöz, akinek az arca falfehér lett. – Szia, egyébként Carter vagyok – nyújtottam felé a kezemet jókedvűen. Szegény szerintem teljesen összezavarodott, de nagy nehezen elfogadta a gesztust.
- Carol – mutatkozott be. – Figyelj, én tényleg nagyon sajnálom…
- Sejtettem – forgattam a szemeimet. – De ez van – rántottam meg a vállamat. Daniel próbálta oldani a feszültséget a kávétémával, de nem tudom mit várt. Hogy majd egyből legjobb barátnők leszünk. Nem értett meg.
- A hercegnőm? – érdeklődött a férfi, miközben a kávéinkat szürcsölgettük.
- Nem aludt éjjel sokat, így muszáj volt lerakni, hogy aludjon. Nyűgös volt – kezdett bele a magyarázatba a nő, amit csendben hallgattam. – De hamarosan szerintem fel fog ébredni.
- Ez remek – mosolygott Daniel. – Azért hoztam el Cartert is..
- Milyen szépen fogalmaztál – fintorodtam el.
- Mit csináltál megint? – döntötte oldalra kíváncsian a fejét a nő.
- Csak a szokásos – legyintettem. – A maga módján vette rá az embert…
Ismételten beállt a kínos csend köztünk. Mindenhova néztünk, csak egymásra nem. Nem tudtam mit kellene mondanom. Kell egyáltalán? De szerintem ők is ilyen problémákkal küzdöttek.
- Körbevezetném Cartert – szólalt meg hosszas csend után a nő, amin meglepődtem. Először elvette a csészéinket, majd a mosogatóba helyezte.
- Körbevezethetem én is, ha gondolod – ajánlotta fel Daniel, mint aki attól tart, hogy megfojtjuk egymást valamelyik szobában.
- Inkább rád bíznám a babafigyelőt, jó? – szorította meg barátian a barátom vállát, aki nagy nehezen kelletlenül bólintott.
- Persze, csak ha neked megfelel – pillantott rám Daniel, de csak vállat vontam. Igazság szerint kíváncsi voltam arra, hogy miért erősködött a nő. Biztos nem csak a házat mutatná meg. Más is lehet a háttérben.
- Nem gond. Megleszünk – egyenesedtem fel én is, majd szó nélkül követtem a nőt, aki az udvarra terelt. Csendben lépkedtünk, egészen addig, míg hallótávolságra nem kerültünk a háztól.
- Nézd! – fordult felém. – Tudom, hogy nem kedvelsz, érzem. Nem is kell… de én tényleg nagyon sajnálom, hogy megbántottunk. Nem tudtam, hogy van valakije. Ha tudom ezt, eszembe se jutott volna bedőlni neki… nem az a lány vagyok, akinek gondolsz.
- Én nem utállak – sóhajtottam fel. – Próbáltalak, isten bizony próbáltalak utálni, még Danielt is, de nem ment úgy, ahogy akartam. Inkább csak magamra vagyok dühös. Hiszen valamit nem jól csinálhattam, ha oda jutottunk, ahova.
- Sokat hallottam már rólad, Carter. Ne ilyeneken rágd magad! ami megtörtént, azon nem tudunk változtatni – mosolyodott el. – Szeretett téged, csak rossz döntést hozott.
- Amivel végül a legboldogabb emberré tetted – mosolyodtam el én is. – Ahogy beszél Lilyről...
- Nem bántam meg azt, hogy így döntöttem. Pedig nézz rám! Még élveznem kellene az életet, buliznom, barátokkal lenni, pasizni, de nekem ez jutott. Büfiztetés, és peluscsere. De egy percre sem cserélném ezt el.
- Gondolom, van más is, ha már ennyire körbe akartál vezetni – törtem meg a köztünk lévő csendet. Ő csak bólintott, így jeleztem, hogy nyugodtan folytassa csak.
- Nem akartam, hogy hallja, amit szeretnék neked mondani… Karentől megint nem akartam ilyet kérni, és Jaytől sem.. Én szeretném megtanulni, hogy védhetem meg magamat – bökte ki nagy nehezen. Felvont szemöldökkel hallgattam, amit mondd. Kezdtem érteni azt, hogy mire gondol. – Beszéltem már Daniellel erről, de lehurrogott, hogy itt nem lehet gond. De mi van, ha mégis? Leléptem Hopkinstól szó nélkül, ezt nem hagyja csak úgy annyiban. Nem is magam miatt aggódom, hanem Lily. Ő a mindenem…
- Arra kérsz, hogy segítsek önvédelmet tanulni? – kérdeztem vissza, a válasz csak egy bólintás volt. – Biztos vagy benne?
- Biztos. Sosem lehetünk elég biztonságban, hiába hiszi Porter azt. Szeretnék biztosra menni, és csak benned bízhatok. Tudom, hogy te egyenlő ellenfélként kezelnél, ahogy még Daniellel tanultad.
- Segítek neked – bólintottam rá a kérésére, hiszen tudtam milyen esetlennek érezni az embernek saját magát. Tökéletesen értettem a nő a szándékát, és ha bennem látja a legnagyobb segítséget, akkor ezt megadhatom neki.
Mielőtt még folytathattuk volna a beszélgetést, feltűnt Daniel és kezében a kislánya. Hatalmas kék szemei voltak, és nagy mosoly terült el az arcán. Az ő élete még olyan gondtalan, és békés, amiért egy kicsit irigyeltem. Fogalma sincs, hogy mi történik körülötte. Nagyon szerencsés, hogy ilyen családot kapott, akik bármit megtennének érte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése