Carter
Amikor felébredtem, már világos volt. Elsőre zavart voltam, de fokozatosan tértek vissza a friss emlékeim. Kórházban voltam. Egy újabb átkozott nap várt ezen az istenverte helyen. Hiszen Jay és Daniel megmentettek… Csak jelen állás szerint nem tudom mit is jelent ez. Jót vagy rosszat?
Tudtam, hogy a családomnak ez sokat jelent. Hiszen ők voltak az én családom. Apa, Marco, és a többiek… Aggódtak értem akkor és most is, ezt a tudtomra adták. Csak arra nem gondoltak, hogy ezzel még nagyobb terhet raknak rám. Mintha kényszerből kellene jobban éreznem magamat…
Persze a testi sebeim gyógyultak, a sok vizsgálásnak, kötözésnek és gyógyszernek hála. Vitaminokat nyomtak belém, étvágynövelőket, és próbáltak rávenni az evésre. Pár falatnál többet nem bírtam enni sose, de ezt is sikernek könyvelték el az orvosok.
Tudtam, hogy egy darabig még kénytelen leszek élvezni a vendégszeretetüket, az óránkénti látogatókat, és a sok, nekem feleslegesnek tűnő beszédet. Csak hallgattam, és hallgattam, miközben azon gondolkodtam, hogy vajon jó-e nekem az, hogy kijutottam?
Persze más örült volna, de hosszú távon, nem tudtam bírni fogom-e. Sőt rövidtávon se biztos. Nem beszélhettem erről senkivel. Úgy éreztem, nem is tudnék. Nem tudtam volna elmondani azt, hogy mit tettek velem. Hogy is mondhattam volna el apának vagy esetleg Marconak azt, hogy fel akartam adni? Hogy inkább meghaltam volna, mintsem szenvedjek? Hiszen szinte elvárták tőlem azt, hogy rendbe jöjjek. De nem tudom… valaha is sikerülhet?
Hallottam, hogy ismét nyílik a kórterem ajtaja. Csak felsóhajtottam, és az ablak felé fordultam. Egyáltalán nem volt hangulatom a társasághoz. Így inkább úgy tettem, ahogy máskor is. Elfordítottam a fejemet, és a falat, vagy a sötétített ablakot bámultam, és csak reménykedtem abban, hogy hamar magamra hagynak.
Hallottam, ahogy a szék lába súrolja a földet, és a vendégem nagyot sóhajtva foglalt helyet. Hosszú percekig nem szólalt meg, de éreztem, hogy figyelt. Hajtott a kíváncsiság, hogy megtudjam ki is érkezett, ezért sóhajtva fordítottam felé a fejemet.
- Sajnálom – nyögte ki Jay miután hosszú percekig néztünk egymással farkasszemet. Meggyötört volt, és fáradt. Láttam rajta. A szemei alatt sötét karikák díszelegtek. De nem csak nekem volt időm megbámulni Őt, hiszen egy pillanatra nem vette le rólam a szemét. Aggódást véltem felfedezni a szemeiben. – Nem akartam. Nem akartam, hogy miattam bántson téged az a szemét…
A falat kezdtem vizslatni, és reméltem, hogy a rekedtes hangom miatt határozottabbnak tűntem. Kellett egy álca, ami mögé bújhattam. Hiszen azon is meglepődtem, hogy nem borultam ki. Nem kezdtem el kiabálni, üvölteni, vagy esetleg zokogni.
Eleget tett a kérésemnek, és amikor elhagyta a szobát, fellélegeztem. Tudtam, hogy most túl durva voltam, és talán nem ezt érdemelte. A szívem mélyén tudtam, hogy nem az ő hibája. Rajta csattant az ostor, és ezt már nem változtathattam meg.
Könnyebbnek tűnt mást, másokat hibáztatni ebben a percben… Mást okolni azért, amit Hopkins és az emberei velem tettek. Pedig tudtam, hogy a férfinak joga lenne tudni a teljes igazságot. Az ott történtekről és úgy mindenről…
Újból nyílt a szobaajtó, így gyorsan letöröltem a legördülő könnycseppemet. Nem akarta, hogy így lássanak. Nem akartam még jobban szétesni, és aggódást okozni a szeretteimnek.
Oscar ült le arra a helyre, ahol előtte Jay ült. Mosolygott rám, mintha valami jó helyzet állna fent. Nem értettem miért tud ennyire örülni.
- A barátod mondta, hogy jobb, ha most bejövök – húzta közelebb a széket az ágyamhoz. Óvatosan csúsztatta a kezét az enyémhez, és hagytam, hogy megérintsen. Pár pillanatig várt, s amikor nem kapott visszautasítást megfogta a kezemet. – Nem tudom mit mondott, vagy mivel zaklatott fel, de most már nincs baj Szépségem. Nem bánthat senki! – nézett határozottan a szemembe. A kijelentésén majdnem felnevettem. Nem bánthat senki se? Ezzel már egy kicsit elkéstünk, nem igaz?
Persze a brazil nem érthette. Úgy tűnik ő nem fogta fel a dolgok súlyát. Hiszen az elmúlt időszakban egyre több váratlan esemény volt az életünkben. Brazília, New York és most ez, velem… Itt már senki nincs biztonságban.
- Tudom, hogy nem fogsz mondani semmit. De itt vagyok veled. Maradhatok, ha szeretnéd – nyomott egy puszit a homlokomra óvón.
Megrándult az arcom az érintéstől, amit ő is észrevett. Talán rájött, hogy ez korai. Még nem készültem fel ezekre az apró érintésekre. Sajnálkozóan nézett rám, de csak pislogtam. Megértette a jelzésemet, hiszen így próbáltam kommunikálni vele. Talán meg kellett volna szólalnom, de nem akartam most beszélni. Túl sok energiámba telt volna…
- Azt hiszem, én most megyek. Pihenned kell! – állt fel, de még mindig a kezemet szorongatta. Láttam rajta, hogy őrlődött. Nem tudta eldönteni mit tegyen, vagy mit tehet. Végül egy pillanat alatt engedte el a kezemet, és fordított nekem hátat. Abban a pillanatban esett le, hogy tényleg magamra akart hagyni.
- Oscar… – szólaltam meg rekedtes hangon, amivel azonnal elértem, hogy megtorpanjon. Amilyen gyorsan csak tudott, megfordult, és rám nézett. – Maradj, kérlek!
Szinte már könyörgőek voltak a szavaim, de nem érdekelt. Csak az volt fontos, hogy mellettem maradjon. Félrehúzódtam az ágyon, amivel sikerült meglepnem Őt. Nem számított arra, hogy magam mellé hívom. Nem akartam egyedül maradni, mert tudtam, hogy most mellette biztonságban lehetek. Talán tudok végre úgy aludni, hogy nem remegve ébredek fel…
Amikor éjjel felriadtam, Oscar már sehol sem volt. Sejtésem szerint a nővérek, és apáék is hazaparancsolták. Otthon volt a helye, hiszen vártak rá az edzések, és a meccsek. Nem a kórházban kellene töltenie a szabadidejét. Ezzel is csak egy újabb terhet nyomtam rá…
Lassan ültem fel, hogy egy pohár vizet igyak, amikor majdnem megállt a szívem ijedtemben. Egy női alak sziluettjét láttam a sötétben, és amikor felkapcsolta a kislámpát, a nagynéném nyúzott ábrázatával találtam magam szembe. Csak elmosolyodott amint összenéztünk, majd egy pohár vizet nyújtott felém. Szájhúzva fogadtam el tőle, majd kortyoltam a hűs italba.
- Látom jobban vagy! – tette vissza a poharat a helyére. – Örülök ennek!
- Igazán vicces vagy! – morrantam fel. – Szerinted jobban vagyok? Kit érdekel pár horzsolás?
- Minden jogod meg van, hogy utálj! – sóhajtott fel. – Én csak meg akartam nézni mi van veled – kelt fel, és megtámaszkodott az ágytámlán.
- Mit akarsz, Vanessa? – sziszegtem felé. Nem úgy ismertem, mint aki ok nélkül libben be.
- Mondtam már…
- Elég a mellébeszélésből! – vágtam a szavába. – Szerintem nem vagyok már naiv kislány. Nem hiszem el minden szavadat! Azok után nem, hogy végignézted a kínzásomat…
- Sajnálom, Carter! Tényleg… Ha az apád nem nyomozott volna Patrick után, nem téged kaptunk volna el – igazította meg zavartan a haját. – Sajnálom Carter, hogy ezt át kellett élned! Én mindent megtettem, hogy kijutassalak. Hála isten Porter résen volt.
- De…
- Én hívtam fel – vallotta be őszintén. – Mennem kell! Gyanús lesz, hogy okáig időzöm itt, mikor csak azt kellene ellenőriznem, hogy sikerült-e tepsibe juttatni téged.
- Hogy te mekkora egy…
- Álszent? Kétszínű? Minden ilyen jelzőt hallottam már, Carter. Nem sértődök meg – mosolyodott el, majd kecsesen kisétált a kórtermemből…
Döbbenten bámultam magam elé. A kapott információk sokkoltak. Sejtettem, hogy valami hasonlóról lehet szó. De így már biztossá vált, hogy ez Patrick bosszúja volt. Kiiktatni apát és minket egy időre. Hiszen tudta, hogy a keresésemmel lesznek elfoglalva, majd azzal, hogy meggyógyuljak. Bosszút állt apán…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése