Karen
Csak ültem a hideg, kemény padon és bámultam magam elé. Felfogtam, hogy mit tettem és hogy mi lesz ennek a következménye. Mi lett a következménye. Az viszont már kezdett idegesíteni, hogy a szomszédos cellában Jay, amióta ide kerültünk, engem szid. Különböző módon mesélte el, hogy mennyire is vagyok idióta.
- Fogd már be, Jay! – dohogtam, hiszen nagyon untam már. Tudtam én magamtól is, nem kellett rá emlékeztetnie.
- Inkább te fogd be, Karen! – csattant fel a rácshoz lépve. – Megmondtam, hogy állj le! Vanessa megint csak játszott veled.
- Hagyd ezt abba Jay! Fogd be a szád! – ordítottam rá.
- Fogjátok be mind a ketten! – csattant ránk meglepetésünkre Max. Hirtelen tátott szájjal pislogtam a főnökömre a rácsos ajtón keresztül. – Szerintetek nincs más dolgom, mint a ti hülyeségeteket elsikálni? A lányom kórházban van! – ordított ránk, miközben Jay a padra roskadt le, míg én csak ácsorogtam a mellkasom előtt átfont karokkal. Jó. Ebbe tényleg igaza van. Carter kórházban van, és nem tudjuk mi van vele. milyen állapotban van, és hogy mi lesz ezután. – Ti pedig valami oknál fogva jelenetet rendeztek London belvárosában.
- Vanessa… – szólaltam meg csendesen.
- Kicseszettül nem érdekel Vanessa! – ordított rám Horan, amitől összerezzentem. – Itt kellene hagynom benneteket ebben a szarban! Magatoknak kellene ezt megoldanotok.
- Max, nem hagyhatsz itt minket! – esett pánikba Jay. Homlokomat ráncoltam. Meglepődtem, hogy Donovan ennyire ragaszkodik a szabadságához… Vagy fogalmazzunk úgy, hogy attól félt, itt kell maradnia.
- Miért tegyek a kedvetekre? Fafejű idióták vagytok.
- Az én hibám, Max – szólaltam meg csendesen. Személy szerint nem pánikolok, hogy ha itt hagy. Valahogy csak megoldanám.
- Nem is gondoltam másra.
- De Vanessa megjelent… és… és annyira gyűlölöm – kezdtem el beszélni. Nem hiszem, hogy kíváncsi rá, de a szavak csak dőltek belőlem.
- Fogd be inkább, Karen! – dohogta Jay.
- Nem fogom be! Ha itt maradok, akkor itt maradok… De én nem fogok mentegetőzni. Hibáztam, de vállalom a következményeket.
- Nekem van jobb dolgom jelenleg annál, hogy a ti marhaságotokat sikáljam el. A húgom mindenki problémája. Azt hittem megtanultátok már, hogy az egy személyes akciókkal nem mentek semmire…
Már rég besötétedett, amikor beléptem az üres Torres villa ajtaján, hiszen Fernando nem csak a kocsiját adta kölcsön, hanem az üres házát is. Szerencsére a kocsin egy karcolás se lett. Szerencsére…. így nem kell még emiatt is aggódnom.
Becsuktam magam mögött az ajtót, és hatalmasat nyögtem. Lerángattam magamról a bőrdzsekimet és befordultam az első ajtón, de szinte ezzel egy időben halálra is rémültem.
- Fernando… Hogy kerülsz ide? – dobtam le a kabátomat, bár be kell vallanom ez volt a legidiótább kérdés, amit feltehettem neki. Hiszen ez az ő ház, és jelen pillanatban én érzem magam egy betörőnek.
- Kaptam egy érdekes hívást a londoni rendőrségtől – kezdett bele, és összefonta a mellkasa előtt a karjait. Lassan, és csendesen kezdett el beszélni. Rögtön tudtam mire gondol.
- Ohh, a fenébe! – roskadtam le a szemben lévő kanapéra, majd a hajamba túrtam. – Meg tudom magyarázni Nando. Csak hallgass meg, és megmagyarázom. Megmagyarázom azt, hogy mi történt.
- Kíváncsi lennék rá.
- Vanessa jelent meg a kórháznál, és persze megint feszítette a húrt. Nálam pedig leszakadt a roló. El akartam kapni… – motyogtam gondterhelten. – El akartam intézni, de ahhoz először el kellett volna kapnom.
- Ezért rendeztél jelenetet?
- Nem szándékos, volt. Nem szándékos volt Fernando – ismételtem magam, aztán végre ránéztem. - Nem akartam ezt. Csak megjelentek a rendőrök, és már nem tudtam mit tenni.
Lassan állt fel, és lépett közelebb hozzám. Kinyújtotta felém a kezét, amibe az enyémet belecsúsztattam.
- Megígérted Karen, hogy nem csinálsz hülyeséget – ahogy megfogtam a kezét, felhúzott a kanapéról.
- Nem csináltam – ráztam meg a fejem.
- Börtönben voltál.
- Csak letartóztattak.
- Az se jobb - jelentette ki, de kínomban elmosolyodtam.
- Ne piszkálj már te is! – temettem az arcomat a mellkasába. Azt hittem, hogy így mindent megoldok. – Max így is kioktatott minket, mielőtt letette az óvadékot.
- Ne csodálkozz ezen – nevetett fel végül, és puszit nyomott a hajamba.
- Ugye nem hagysz magam éjszakára? – tettem fel csendesen a kérdést, bár tudtam, hogy nyert ügyem van.
- Persze, hogy maradok.
*
Fogalmam sincs, hogy Daniel mire készül. Egyszerűen átjött hozzám, és megkért tartsak vele. De hiába kérdeztem, hogy hova megyünk, nem mondott semmit se. Így csendesen bámultam ki az ablakon, és állapítom meg azt, hogy elhagytuk Madrid határát.
- Daniel mi ez az egész? – szólaltam meg hosszas hallgatás után.
- Megbízok benned – adta meg a választ úgy, mintha egy bolondnak magyarázna.
- Ezt pedig köszönöm, de akkor se értem – ráztam meg a fejemet.
- Hidd el… Pár perc, és mindenre rájössz – fordult le az első köves útra, ami a szemünk elé került.
- Kérlek! – nyögtem fel türelmetlenül.
- Ne légy türelmetlen, Karen.
Nem szólaltam meg, csak morogva bámultam ki az ablakon. Percek múlva parkolt le Dan, és felém fordult. Esélyem se volt körbenézni, de tudtam, hogy ez nem egy település, hanem valami csendes és eldugott birtok.
- Megérkeztünk.
- Sejtettem – bólintottam.
- El kell valamit mondanom – törte meg az újra beállt csendet.
- Hallgatlak! – feleltem diplomatikusan.
- Nem rég, pár hónapja egy félre sikerült este után… Nos… Nekem van egy kislányom – nyögte ki miközben kiszálltunk a kocsiból. Ledöbbenten fordultam a férfi felé. Kinyitottam a számat, majd be is csuktam. Daniel kínosan vakarta meg a homlokát.
- Kinyögnél valamit végre – szólalt meg.
- Neked… Neked van egy babád?
- Igen – bólintott, majd abban a pillanatban nyílt ki a ház ajtaja, és lépett ki rajta egy fiatal nő kezében egy kisbabával. Daniel mosolyogva sétált közelebb hozzájuk, és egy puszi után már ő tartotta a babát. Mosolyogva lépett közelebb hozzám, és már nem tudtam leplezni, hogy mennyire meglepett voltam.
- Karen bemutatom neked a kislányomat, Lilyt – kinyújtottam bátortalanul a kezemet a kislány felé, aki rám mosolygott.
- Milyen gyönyörű – motyogtam magam elé…
Percekkel később már a házban ücsörögtünk, és a szülők engedélyével a picit a kezembe tartottam. Folyamatosan mosolyogott rám. Hihetetlen dolog. Alig bírtam felfogni, hogy ez tényleg megtörtént. Danielnek van egy kislánya, akiről eddig nem tudtam, tudtunk.
- Ő egy kis csoda – állapítottam meg hosszas hallgatás és az első sokk után.
- Tudom – nevetett felszabadultan a büszke apuka.
- Kérdezhetek? – tettem fel óvatosan a kérdést, rám nem jellemző módon. Annyi kérdésem volt.
- Csodálom, hogy eddig vártál ezzel – forgatta a szemeit.
- Hogy ismerkedtetek meg? Amikor úgy tudom, hogy…
- Carterrel jártam akkor… Tudom – bólintott a férfi komolyan. – Karen mindenki megbotlik.
- Milyen úriember vagy ismét – sóhajtott fel a fotelben ücsörgő nő, és egy halvány mosoly jelent meg az arcán. Eddig nem szólt bele a táralgásunkba
- Carol… – pillantott rá Daniel sokatmondóan.
- Karen – fordult felém a nő figyelmen kívül hagyva mindezt. – Én táncosnő voltam New Yorkban… – kezdett bele a meséjébe, így a szemem csak kikerekedett.
- Táncosnő?
- Én az apád egyik klubjában dolgoztam – mesélt tovább a nő, én pedig azt hittem rosszul hallottam. – Daniel mentett meg miután megtudtam, hogy állapotos vagyok.
- Te táncosnő voltál? Az apámnak dolgoztál?
- Igen. Elszöktem otthonról, és azt hittem New Yorkban valóra válhat az álmom. Csak hát nem jöttek be a számításaim. Mire észbe kaptam egy rúd mellett vonaglottam, hogy ne haljak éhen.
- Lehet még egy kérdésem kettőtökhöz? – szólaltam meg nagy bölcsen.
- Igen?
- Ugye Carolt nem a mosdóban csábítottad el? – ártatlanul tettem fel a kérdést, amivel harsány kacagást csaltam ki mind a kettőjükből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése