Karen
Ahogy megérkeztem Londonba, azonnal a kórházba siettem. Meglepődtem magamon, hogy egyáltalán emlékeztem az intézmény nevére. A szívem még mindig össze-visszakalapált, és úgy éreztem a hullámok átcsapnak a fejem felett…
A többiek is így érezhették magukat, amikor kórházba kerültem? Nem hiszem. Eléggé magabiztosnak tűntek abban a pillanatban, ahogy bejöttek a kórterembe… de én azt se tudom mi történt a lánnyal. Milyen sérülései lehetnek? Mit tehettek vele? Vannak egyáltalán sérülései?
A recepciósnak alig tudtam elmagyarázni, hogy ki vagyok, és kit keresek. Ő azonban rám mosolygott, ami miatt talán kicsikét megnyugodtam és lassan, kétszer is elmagyarázta, hogy melyik emeletre menjek és melyik szobába.
- Köszönöm! – hálálkodtam, és azonnal szaladni kezdtem. Futva tettem meg a 4 sor lépcsőt, aminek a felénél már alig kaptam levegőt, de amikor felértem az emeletre, és megpillantottam egy műanyag széken ücsörögni Marcot, erőt vettem magamon. Az érkezésem hangjára felkapta a fejét.
- Karen… – sóhajtott fel lemondóan. – Mondtam, hogy ne gyere ide!
- Mondtam, hogy nem érdekel – ráztam meg a fejemet. Rájöhetne már, hogy nem az a lány vagyok, aki hallgat az utasításokra. – Carter hogy van? Milyen sérülései vannak?
- Minden bonyolult.
- Marco nekem a hátamba vágtak egy kést. Mi lehet ennél is bonyolultabb? Él… de milyen sérülései vannak?
- Fogyott, nagyon sokat. Zúzódások, horzsolások, amikről tudunk eddig – sorolta csendesen. Eddig ez nem tűnt súlyosnak. Ilyen sérülések mellett nem lenne ennyire padlón.
- De? – kérdeztem rá, hiszen tudtam ennyire nem egyszerű a helyzet. A főnököm gondterhelten bámult maga elé. – Marco, nyögd már ki!
- Terrorizálhatták lelkileg… de ezt még nem tudjuk biztosra. Azonban a viselkedése erre utal. Magába fordult…
- Be akarok menni hozzá – pattantam fel.
- Max bent van nála – rázta meg a fejét. – És amúgy se mehetünk még be.
- Remek. – Fel-alá járkáltam, mert ideges voltam. A gyomrom fel-le hullámzott, és még hányingerem is támadt ettől. Nem hittem, hogy ilyenre lehet képes az apám. Hogy hosszú ideig kínoz valakit, minden lehetséges módon…
- Jayhez bemehetnél. A nővérek idegeire megy.
- Tessék? – csodálkoztam el. – Jay is kórházban van?
- Útjában volt Hopkins egyik emberének, és elütötték – húzta meg a vállát Marco. Megmutatta melyik szobában találom meg a fiatal férfit. Lassan sétáltam a kórteremhez, és nyitottam be. Most is éppen a nővérrel vitatkozott. Vagy is ő panaszkodott, de a nővér meg se hallotta.
Karba font kézzel ácsorogtam a küszöbön, és elmosolyodtam. A duma, amit elejtett csak azért, hogy kiszabaduljon innen már szinte röhejes volt. Pasi… Tipikus Jay.
- Donovan! Viselkedj, kérlek! – szólaltam fel, így meglepődve fordult felém.
- Te hogy kerülsz ide? - vonta fel a szemöldökét.
- Inkább nekem kellene ezt kérdeznem. Nem tudod kerülni a bajt? – léptem közelebb miután biccentettem a nővérnek és az magunkra hagyott.
- Amúgy… tényleg hogy kerülsz ide? Azt hittem parancs lépett életbe, hogy te Madridba maradsz. Biztos, ami biztos alapon.
- Jay… – forgattam a szemeimet. – Csak a hadseregben vannak szabályok, de már ott se arról voltam híres, hogy betartottam volna őket. Inkább… Inkább azt magyarázd el, hogyan találtatok Carterre.
- Ne most, jó? Intézd el, hogy kijussak innen, és bármit elmondok, amit akarsz – vette elő a legszebb nézését.
- Nem lehet, tudod jól.
Az orvos bejött, így el kellett hagynom a szobát. Visszasétáltam Marcohoz, aki megkért, hogy most menjek el pihenni, hiszen ma már nem láthatom Cartert.
Gondolataimba mélyedve sétáltam le a lépcsősorokon, és nyomkodtam a mobilomat. Fernando kért meg rá, hogy ha bármit megtudok Carterről, tájékoztassam róla, hiszen ismeri a lányt és kedveli is.
A kórház ajtaján kilépve hirtelen sodort el valaki, és azt hittem azzal a lendülettel orra is bukok.
- Héé! – háborodtam fel.
- Mozdulj, Hopkins! Hol a kocsid?
- Jay! Neked bent kellene lenned! – hápogtam mire ő csak megragadta a karomat, és vonszolni kezdett a parkoló felé.
- Haladj már! Melyik a te kocsid Hopkins? – kereste a járművet, amivel érkeztem. – Basszus milyen kocsid van, Karen?
- Azzal a kocsival jöttem – mutattam egy fekete Aston Martinra. Jay egy pillanatra megtorpant, ami miatt visszarántott maga mellé.
- Te ezt loptad?
- Dehogy loptam – háborodtam fel. Ez még nekem is sértő. - Fernando adta kölcsön – húztam magammal, hiszen kezdett kínos lenni, hogy egy szökött beteggel ácsorgok a parkoló közepén. – Engem Marco kicsinál, hogy nem vittelek vissza.
- Ne foglalkozz most ezzel, ha nem vigyél el innen! – jelentette ki miközben átkaroltam a derekát, hiszen nehezen tudott járni, de ekkor parkolt le mellettünk egy fekete Ferrari. Mindketten csodálkozva pislogtunk, de talán akkor leginkább, amikor az ablak lecsúszott, és Vanessa vigyorgott ránk.
- Nocsak… Nocsak… Nocsak… v – trillázta, és még nagyobb gúnyos mosoly kíséretében végig nézett rajtunk. – Mégiscsak túlélted Porter? Olyan vagy, mint egy csótány. Nehezen lehet kinyírni.
A férfi meglepetésemre nem vágott vissza semmivel, de annál erősebben szorította a vállamat, hiszen nem sok híja volt, hogy felszisszenjek.
- Mit akarsz Vanessa? Mert a helyedben én most azonnal eltűnnék. Mielőtt kirángatlak a kocsiból, és itt a parkoló közepén csinállak ki.
- Rájöhetnél Hopkins, hogy nem félek tőled. Csak egy kislány vagy, aki túl sokat képzel magáról.
- Mit akarsz Vanessa? – förmedtem rá.
- Csak azt akarom tudni, hogy jó munkát végeztünk-e, és Carter már a tepsibe van-e?
- Megöllek te ribanc! – indultam neki, de a nő egyszerűen kinevetett.
- Kapj el, ha tudsz! – rebegtette meg a pilláit, és beletaposott a gázba. Csak egy pillanatra néztem a férfira, és már ki is szabadultam a fogságából. Feltéptem az Aston Martin ajtaját, és mire elindítottam a kocsit, Jay már mellettem ült
- Mire készülsz?
- Megölöm Vanessát – feleltem egyszerűen. Miután becsatoltam a biztonsági övemet, a gázra tapostam. A kerekek hangosan csikorogtak, ahogy kilőttem a kórház parkolójából. A kapun kifordulva azonnal megpillantottam a fekete sportautót az út közepén.
- Ez mire készül? – kérdezett rá Jay.
- Tényleg játszani akar – állapítottam meg, és Vanessa kinyújtotta a kezét az ablakon, majd bemutatott nekem. Azzal a lendülettel a gázra taposott.
Követtem a lány példáját, és hasonlóan tettem. A több száz lóerős autók szinte állva hagyták a közlekedésben résztvevő autókat.
- Karen… Lassíts!
- Nem! El akarom intézni Vanessat – sziszegtem, és a nő egy piros lámpán hajtott át. Nem gondolkoztam, csak mentem utána.
- Úgy nem tudod elintézni, ha megölsz mindkettőnket – próbált a lelkemre hatni. Vagy a józaneszemre, magam se tudom.
- Nem kértem, hogy szállj be a kocsiba! – ordítottam rá.
- Álltam volna a parkoló közepén egy szál semmiben?
- Minek szöktél meg egyáltalán? – tettem fel jogosan a kérdést. Meghallottam a rendőrautók szirénáit. – Remek!
- Állj meg, Karen!
- Nem – hajtottam át egy újabb kereszteződésen, és hirtelen szembe találtam magam egy rendőrautóval. A fékbe tapostam, és a kocsi hirtelen megcsúszott. Jay hangosan káromkodott, és arra figyeltem csak, hogy éppen lekoccoltam valamit.
Szívem a torkomban dobogott, és tudtam, hogy ebből semmi jó se fog kisülni. Jayre pillantottam, aki felnyögött, és tudtuk, hogy eleget kel tennünk a rendőri utasításnak.
Kikapcsoltam az övet, és felemelt kézzel szálltam ki a kocsiból. Két rendőr lépett közelebb hozzám, és tepert le a földre. A kezemet hátra bilincselték, és a jogaimat sorolták.
Megszívtuk? Igen…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése