Carter
*Jay*
Percekig bámultam magam elé. A telefonhíváson és Vanessán gondolkodtam, de egy kopogás visszarántott a jelenbe. Tudtam, hogy vissza kell mennem a többiekhez. Megosztani velük azt, amit Vanessa elmondott. És persze egy használható tervet is ki kellett találnunk…
Már el is döntöttem azt, hogy kit viszek majd magammal. Egyetlen személyt tudtam csak elképzelni a feladatra, mert biztos voltam benne, hogy ő a legfelkészültebb a meglepetésekre. Ott, ahova megyünk, pedig csak az fogadhat minket.
Az sem volt utolsó szempont, hogy a jelenlévők közül, csak benne bíztam. Csak az ő életét kockáztatnám, mert tudom, hogy a seregben megtanulta megvédeni magát. S szívfájdalom nélkül képes megölni Hopkins embereit.
Azt is tudtam, hogy lesz, akinek nem fog tetszeni a döntésem, de én voltam az egyedüli, aki tudta, hogy mi vár ott az emberre. Ez nem lesz sétagalopp, de haza akartam hozni a lányt. Efelől semmi kétség nem volt.
- Ki volt az? – nézett rám érdeklődve Marco. Ő volt az, aki kopogott, és utánam jött. Csak intettem, hogy jöjjön vissza a többiekhez, és mindent elmondok. Már Max is ott tartózkodott újra. Azonban a brazilt nem láttam.
- Oscar? – kérdeztem rá egyből. Túlzottan nem bántam, hogy nem látom, mert lassan többet találkoztam vele, mint a saját testvéremmel.
- Hazament – válaszolta csendesen Max.
- Helyes. Jobb is, ha ezt nem hallja – sóhajtottam fel. Előkaptam a telefonomat, és felmutattam, miközben beszélni kezdtem. – Felhívtak. Életben van a lányod, Max. – Ezzel a mondatommal elértem, hogy még inkább elkerekedett szemekkel bámuljanak rám. Azon gondolkodtam megosszam ezt a tényt, hogy Vanessa volt az informátorom, de túlságosan sokkos állapotban voltak. Inkább későbbre halasztottam az igazságot.
- Tessék?
- Akkor miért állsz ott? Mondd már! – csapott az asztalra James, de rá se hederítettem.
- Tudom, hogy hol tartják fogva. Még él, de…
- Akkor mit hadoválsz? Induljunk, most! – kapta fel Marco és Max a fegyvereiket, és a telefonjukat, de csak a fejemet ráztam.
- Elmegyünk érte, de nem mehetünk mindannyian. Bízzatok bennem! – emeltem fel a hangomat, mert nagy hangzavar támadt. – Tudom, hogy van, aki nem tud – ekkor sandítottam Jamesre, majd vissza a többiekre – de most muszáj lesz. Ismerem a helyet, mint a tenyerem. Csoportban nagyobb veszélyben lennénk, és Cartert is nagyobb veszélybe sodornánk.
- Igaza van – szólalt meg Max. – Mi a terved?
- Daniellel fél óra múlva indulunk – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. Meglepetésemre senki sem szólt közbe. Most az egyszer hagyták, hogy a kezembe vegyem az irányítást.
Egy órás autóút állt előttünk, és hiába erősködött Daniel, nem engedtem a kormány mögé. Vázoltam neki a tervet. Elmondtam mindent, amit a helyről tudtam. Azt, hogy mire számítson, mire figyeljen. Mindent, ami eszembe jutott.
Ő figyelmesen hallgatott, kérdezett és együtt összeraktuk, hogyan is hajtsuk végre a tervemet. Volt egy-két kérdéses pont, de megbíztam benne annyira, hogy ezekért ne aggódjak.
- Oké, ennyire te nem szoktál a tervekre koncentrálni – vágott közbe. – Szóval, mi a gond?
- Nincsen gond, csak aggódom – vontam vállat, de az útra koncentráltam. Utáltam ezt. Utáltam, mikor a nagytestvér szerepébe próbált bújni. Pedig tudja már, hogy nem vagyok lelkizős típus.
- Eddig is aggódtál, de a hívás óta furcsa vagy. Jó megfigyelő vagyok, öcsi – folytatta tovább. Ez a makacsság biztosan családi vonás, hiszen én is ilyen voltam.
- Vanessa hívott. Csak akkora volt a káosz, hogy nem akartam egyből a többiek orrára kötni. Főleg Max miatt – vallottam be csendesen.
- Vanessa?! – kérdezte hitetlenkedve. Csak bólintottam, így percekig csendbe maradt. Végül ő törte meg újra a rádió halk duruzsolását. – Egy valami nem fér a fejembe. Miért téged hívott?
- Ez bonyolult, Daniel – zártam le rövidre a témát. Legalábbis csak szerettem volna.
- Mi lehet egy telefonhíváson bonyolult? – folytatta tovább a kikérdezést.
- Ha másképp alakult volna, ő lenne a leendő sógornőd – böktem ki, amivel sikerült belefojtanom a szót. Elmosolyodtam az ábrázatát látva. Ő volt ennyire kíváncsi. Most viselje el az igazságot. – Ez lehet bonyolult.
- Te és Vanessa? – nyögte ki.
- Igen. De ez egy régi történet. Akkor ismertem meg, amikor még nem volt Patrick szeretője. Csak egy egyszerű zsoldos, akinek a szavára sokat adtak. Én meg szinte gyerek voltam. Ekkortájt kezdtem ezt a csajozós életstílust is, ahova végül ő lökött vissza. Másra vágyott, mást akart, ennyi. Szóval jobban ismerem Őt, mint gondoltad – vallottam be őszintén. Most először meséltem erről valakinek, hiszem sem Max, sem Marco nem tudott erről. A két nőnek pedig főleg nem mondtam el.
- Meddig voltatok együtt? – tette fel komolyan a kérdést.
- Épp elég ideig ahhoz, hogy fontos legyen – vontam vállat. Ez már a múlt. Ami kettőnk közt történt, már nem jelent semmit. Mióta megismertem Cartert, már nem gondoltam a nőre. Sem az új szeretőjére… – Viszont, kérnék valamit. Ezt maradjon kettőnk között, ha lehet.
Csak egy bólintást kaptam válaszul, ami után már több szó nem esett köztünk addig, amíg az elhagyatott földútra nem értünk. A kaputól néhány méterre parkoltam le. Nem akartam már most feltűnést kelteni.
A kapunál egy vézna férfi állt, aki a napszemüvege mögül bámult egy irányba. Halkan csuktuk be magunk után a kocsi ajtókat. Daniel jelzett nekem, hogy hagyjam rá. Pár pillanattal később a férfi pedig holtan csuklott össze. Meg sem lepődtem. Itt már nem volt arról szó, hogy kegyesek legyünk. Már rég a túlélésről szólt. Ez már háború volt…
- El is felejtettem milyen kegyetlen tudsz lenni – mosolyodtam el.
- Azt hittem, ezért hoztál magaddal – vont vállat, majd egymás mellett haladtunk a már kavicsos úton.
- Részben.
Csendben haladtunk tovább, és ahogy közelítetünk a házhoz, pár perc alatt rájöttem. Rájöttem, hogy Hopkins nincs itt, hiszen egyetlen emberével se találkoztunk a kapu óta. Az épületet már többen őrizték, de a meglepetés erejével csaptunk le rájuk. A golyó túl hangosnak bizonyult, így maradtunk a puszta erőnél, és a tompa fegyvereknél.
A bátyám épp lefoglalt egy kigyúrt fickót, így be tudtam surranni az épületbe. Ott már nem foglalkoztam azzal, hogy ki hall és ki nem. Elővettem a fegyveremet, és az utamba kerülő két férfit egy golyóval leterítettem. Azután viszont meglepetésemre senkit nem találtam. Tudtam, hogy minél hamarabb el kell tűnnünk innen.
Az alagsorban találtam meg Cartert, pont ott, ahol régen is fogva tartottuk a fontos rabokat. A legerősebb és legkisebb cellában.
A kulcsokat megszereztem az egyik férfitól, így könnyen bejuthattam. Ő a vaságyon összegömbölyödve feküdt.
- Kedvesem… – szólítottam meg, de mintha nem is hallott volna. Óvatosan érintettem meg, de egyből megrezzent. Felnézett rám, és a rémület után, mintha megnyugodott volna. – Kiviszlek innen. Most már biztonságban vagy.
Nem szólalt meg, de nem volt időm várni. A lábai alá nyúltam, ő pedig a nyakam köré kulcsolta a karjait. A sötéttől eddig nem láthattam közelebbről, de ahogy a fény a látóterembe került, alaposabban meg tudtam figyelni. Szörnyű állapotban volt. Zúzódások és vágások borították a testét. A ruhái szinte darabokban voltak és vér szinte az egész testére rászáradt. Pehelykönnyűnek éreztem az amúgy sem testes leányzót. Mintha éheztették volna…
Az épületből könnyedén kijutottam, ahol már Daniel várt rám. Az ellenfele egy óriási vértócsában feküdt. Ő csak törölgette az arcát és a ruháját.
- Nincs most idő a kinézetedre, tesó – forgattam a szemeimet. – Fogd meg Cartert, és vidd az autóhoz!
- Na és te? – vette át a női testet. Halkan szuszogott, mintha elaludt volna, ami talán rá is fért.
- Gondolom fedezlek, nagy okos. Túl könnyű volt ez. Gyanúsan könnyű…
Ahogy ezt kimondtam, egyből felhangzott egy női kacagás. A jól ismert kacagás. Vanessa mellett ott állt Marcel is, aki vigyorgott miközben Cartert bámulta.
- Tetszik az ajándékom, Porter? A nőd erősebb küzdő, mint hittem. De sajnos, ő sem bírta sokáig – csapta össze a tenyerét. Lendületből elindultam felé. Azonnal ki akartam tépni a torkát. Azonban Vanessa közénk állt.
- Marcel, húzz vissza a kocsiba! – adta ki parancsba. A sötétbőrű férfi fújtatott, de engedelmeskedett a nőnek, legnagyobb meglepetésemre.
- Daniel, vidd a kocsihoz Cartert! Nekem van egy kis megbeszélnivalóm a szívecskémmel…
- De...
- Menj már, az istenért! – ordítottam rá, és végül csak szót fogadott. Nagyobb biztonságban voltak az autóban, mint itt.
- Ó, szívecském, ez nagyon kedves Tőled – gúnyolódott a nő. Közelebb lépkedett hozzám, így látótávolságon kívülre került Marcel és Daniel számára is. – Mondd csak, nem hiányzom?
- Amíg van másik nő a földön, aligha – eresztettem felé egy vigyort.
- Óó, ugyan. Tudod, hogy nálam jobbat sosem találsz – mosolyodott el. – Habár az ízlésed jó. Maradsz a Horan vérvonalnál… De mondd csak, az ágyban is van olyan jó, mint én?
- Na és a szívszerelmed? Vagy miért kell szeretőt tartanod? Nem bírja már a tempót? – döntöttem oldalra a fejemet, amivel kihoztam a sodrából. Tudtam, hogy beletaláltam. A kis titkaiba. Ezzel a legsebezhetőbb. – Ne feledd, mindent tudok rólad, szívecském – hangsúlyoztam ki a szót. Nem vártam meg, hogy reagáljon. Ajkaira tapadtam, és megcsókoltam. Furcsa volt ilyen hosszú idő után újra megtenni. Mielőtt azonban átvette volna az irányítást, elhúzódtam. Csodálkozva bámult rám. Egy pillanat erejéig úgy nézett rám, mint régen. – Nem kár érted.
- Ezt még megbánod, Porter – sziszegte nekem, de csak nevetve hagytam magára. Imádtam, amikor én nyertem a szócsatát. Mindketten tudtuk, hogy igazam volt.
Percek alatt az autó mellé értem, aminek támaszkodva várt rám a bátyám. Ahogy megfigyeltem, Carter a hátsó ülésen aludt. Daniel persze nem hagyta szó nélkül, hogy sokáig távol voltam. Már épp válaszoltam volna, amikor a semmiből tűnt fel Vanessa és Marcel a sportkocsiban, így nagyot csattantam a szélvédőn.
- Én mondtam – kiabált ki nekem Vanessa.
- Hülye picsa – morogtam, és próbáltam felkelni. Daniel sokkoltan bámult rám. A csattanás helye kifejezetten fájt, és úgy éreztem csillagokat látok. A fejem hasogatott, és éreztem, hogy pár bordám biztosan megrepedt, vagy el is tört.
- Mibe keverted magad megint? – csóválta a fejét Daniel, de azért besegített az autóba. Persze egész úton hallgathattam mekkora idióta vagyok, de jelen pillanatban nem érdekelt. Egy volt a lényeg: Cartert megmentettük.
*Carter*
Amikor megláttam Jayt a cellámban, először azt hittem, hogy a kimerültségtől hallucinálok. Aztán az érintéséből rájöttem, hogy nem. Beszélt hozzám, de nem bírtam válaszolni. Ahhoz már nem volt energiám. Ő csak a karjaiba vett, mintha egy játékbaba lennék. Égetett az érintése, de tudtam, hogy hagynom kell ezt. Bármennyire is rettegtem az emberi érintéstől…
A következő emlékem az autóból volt, de csak annyit láttam, hogy Daniel vezet, és Jay mellette ül. Beszélgettek. Tudtam, hogy rólam, de ismételten elnyomott a fáradtság, így nem hallhattam őket…
A kórházban úgy vizsgálgattak, akár egy kísérleti állatot. Tűrtem, hiszen ezt kellett tennem. Ez volt a feladatuk. Pedig én csak egy kiadós alvásra vágytam, és arra, hogy egyedül lehessek. Apa végig ott volt, míg engedték, és emlékszem arra, mielőtt bealtatóztak, ő ott ült az ágyam mellett, és kissé szomorúan, de mégis boldogan figyelt engem.
Megnyugodott, tudom. Hiszen túléltem. Csak fogalma sincs róla, hogy mit kellett átélnem. Hogy miért akartam feladni az életet. Sok minden átértékelődött bennem. Egyszer élünk, és bármikor meghalhatunk, tehát ki kell használni minden pillanatot… Csak nem tudtam még, hogy erre én képes leszek-e… Újra élni…
Sorba jött be hozzám mindenki miután felébredtem, beszéltek hozzám, és kerülték az elrablás témát. Megtudtam, hogy közel két hétig rohadtam abban az átkozott cellában, de ők nem adták fel, és kerestek. Míg végül Jay által rám nem bukkantak. Eljött értem. Megmentett… Pedig csúnyán váltunk el, és nem is lett volna kötelessége.
Talán meg sem érdemeltem. Erre akkor jöttem rá, amikor a nap végén az orvosom is meglátogatott, és közölte velem a vizsgálatok eredményeit. Csak tűrtem, és tűrtem, a gombóc pedig nőtt a torkomban. Legszívesebben ordítottam volna a fájdalomtól, de nem tehettem. Helyette csak egy kérést intéztem felé, hiszen tudtam, hogy az orvos-beteg titoktartás miatt kénytelen lesz teljesíteni.
- Kérem, a családomnak arról a dologról ne szóljon semmit – hallatszott a rekedtes hangom. Azon is csodálkoztam, hogy egyáltalán tudok beszélni.
Először meglepődött, és tiltakozni akart, majd rájött, hogy teljesítenie kell a kérésemet. Kelletlenül bólintott rá, majd magamra is hagyott. Ezek után elbólintottam, de hamar felriadtam. Meglepetésemre az ágyam melletti műanyag széken Oscar ült, és onnan bámult rám.
- Szépségem – sóhajtotta meg könnyebbülten. Meg akart érinteni, de csak elhúztam a fejemet. Nem voltam még készen erre…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése