Karen
Jó pár napja tartózkodtam már Madridban, és tudtam, hogy valami baj van, hiszen senki se jelentkezett. Ahogy eljöttem a spanyol fővárosba, azóta se Max, se Carter, de még James se keresett. Futásból értem haza, és először kivettem egy jéghideg vizet a hűtőből. Elfáradtam. Szomjas voltam.
A konyha asztalhoz ültem le, és miután megittam az üveg felét a mobilomat vettem a kezembe. Ahogy feloldottam a képernyőzárat, elmosolyodtam. Fernandoval volt egy közös kép a hátterem, amit legutoljára Olaszországban készítettünk. Ő sem volt a közelemben. Őt se tudom megölelni… megcsókolni. Hiányzott. Túlságosan is. De neki is idő kellett, míg Olaszországban elintézi a dolgait. Nekem pedig szót kellett fogadnom, és Madridban kellett maradnom.
Bár már azt is tudom, hogy a Torres család jelenleg kétfelé szakadt. Fernando a munkája és a csapata miatt Olaszországba, Olalla a gyerekekkel pedig Madridba költözött. Talán így egyszerűbb lesz találkozni nekünk is…
Hirtelen kivágódott a lakásom ajtaja, és azt hittem hanyatt vágom magam a székkel együtt, hiszen nem számítottam váratlan látogatókra.
- Mi a fene? – tápászkodtam fel, és indultam el a nappali felé, de az ajtóban Daniel kis híján eltaposott. - Te mi a fenét keresel itt? Rám törted az ajtót minden ok nélkül…
- Fogd már be a szád, Karen! – csattant fel. Olaszország óta nem beszéltünk. Nem kerestük egymás társaságát.
- Mi van már megint? – nyögtem fel.
- Te tudsz valamit Carterről? – ráncolta a homlokát, és közelebb lépett hozzám. Erősen szorította meg a karomat. Először az ujjaira néztem, ami bilincsként zárult a kezemre. Azt hiszem mostanában túlságosan hajlamos az erőszakra. – Tudsz valamit Carterről?
- Semmit – ráztam meg a fejemet. – De engedj már el! – rántottam el a kezemet tőle, és értetlenül pislogtam rá. – Mire akarsz kilyukadni, Daniel? Mi van Carterrel? Mi történt vele?
- Eltűnt!
*
Másfél hét. Ennyi ideje voltam tanácstalanságban. Hiszen senki se állt velem szóba. Egyedül hagytak. Egyedül kellett döntéseket hoznom a csapattal kapcsolatban. Egyedül kellett szerveznem az utazásokkal kapcsolatos dolgokat. De egyszerűen elegem volt. Segítségre lett volna szükségem… Vagy nekem kellett volna segítenem, hogy megtaláljuk Cartert.
Másfél hét alatt a fegyver hozzám nőtt. Egyszerűen csak ezzel éreztem magam biztonságban.
- Karen – szólalt meg pár lépésnyire tőlem Sergio. A papírlapot lassan tettem le, és egy halvány mosolyt varázsoltam az arcomra.
- Szia Sergio. Hogy vagy? Minden rendben?
- Inkább azt akarom kérdezni, hogy veled minden rendben van-e? – lépett közelebb hozzám, és felsóhajtottam. Természetesen nem hülye. Rájött, hogy van valami baj velem.
- Nagyon komplikált dologról van szó, Sergio – ráztam meg a fejemet. Nem állhatok neki magyarázkodni.
- Mikor aludtál utoljára?
- Éjszaka? – próbáltam szórakozottan kezelni a helyzetet.
- Karen… – nyögött fel.
- Pár napja. Túl nagy a baj jelenleg. Meg kell küzdenünk vele, és luxus dolognak számít az alvás.
- De…
- Jól vagyok. Tényleg – mosolyogtam rá. Megsimogattam az arcát.
- Gyere el hozzánk! – nyögte be hirtelen. Csodálkozva néztem fel rá.
- Tessék?
- Gyere el hozzánk! Egy estét ne egyedül tölts, hanem légy társaságban. Velünk. Pilarral, a fiammal, velem.
- Meggondolom még – feleltem csendesen.
- Gyere el akkor vacsorára! – nyüstölt tovább. Rájöhetnék, hogy felesleges vele vitatkozni. Spanyol és makacs.
- Sergio...
- Hét órára várunk – zárta rövidre a témát, és egy apró puszi után magamra is hagyott. Hangosan felnyögtem, és összeszedtem a dolgaimat. Nem hiányzott a nyakamra még egy törtető spanyol is.
Úgy döntöttem most már haza mehetek, hiszen a focisták nagy része szintén elhagyta az edzőközpontot.
A lakásomhoz vezető út túlságosan hosszúnak tűnt. Bár a forgalom is elég nagy volt, ami idegesített. Doboltam az ujjaimmal a kormányon miközben az egyik piros lámpánál voltam… Amint hazaértem, felhívom Horant. Bár sejtettem, hogy nem fogja felvenni, ami azt jelenti, hogy nem találták meg Cartert. Nem engedik, hogy segítsek… Pedig mellettük kellene nekem is lennem.
Nagyot nyögve szálltam ki a fekete Audiból, és az egyik kezemben a táskámat szorongattam, majd a lakáskulcsomat próbáltam előszedni. Lehetetlen mutatványnak bizonyult ez, hiszen hangos csörgéssel ért földet.
- A büdös picsába! – káromkodtam hangosan. Nem érdekelt, hogy a kutyáját sétáltató öreg hölgy homlokát ráncolva fordult vissza, és csóválta meg a fejét rosszallóan. Szívem szerint kiosztottam volna, hogy foglalkozzon a saját dolgával.
Nehezen jutottam be a lakásomba, és azonnal ledobtam magamról a cipőmet és a táskámat. Jobb itthon lenni… A négy fal közt, biztonságban.
Kopogtak, és mivel még az ajtó mellett álltam azonnal ki is nyitottam. Meglepődve pillogtam az érkezőre.
- Fernando! – örültem meg, és a nyakába borultam. A spanyol csatár a karjaiba zárt, és megpuszilta az arcomat.
- Itt vagyok Kicsim. Remélem nem baj.
- Dehogy baj – húztam be az ajtón. Pontosan rá volt szükségem ebben a helyzetben. Ő a semmiből itt termett. Csendesen követett a nappaliba, ahol újra megölelt. – De jó, hogy itt vagy! – motyogtam a mellkasába.
- Minden rendben? – piszkálta a hajamat.
- Nincs Fernando… Nincs – nyögtem ki, és kanapéra húztam. Láttam Nando értetlen arckifejezését és így biztos voltam abban, hogy semmiről se tudott. - Carter eltűnt másfél hete már.
- Eltűnt?
- Vagyis szerintünk elrabolták… – motyogtam, majd magam alá húztam a lábaimat. Eddig ezt senkinek se mondtam el. Bár igazából nem is tudtam senkivel se beszélni erről.
- Elrabolták? Az apád szerinted? – kérdezett rá, és végigsimított a hajamon.
- Igen… és Vanessa… Hiába akarok segíteni a többieknek, egyszerűen itt tartanak munkával. Egyedül vagyok az egész csapat védelmére. Mindent én csinálok… és az a legnagyobb bajom, hogy nem segíthetek – hadartam miközben a mellkasára húzott. Azt hiszem eléggé kiismert már, hogy tudja, a közelsége megnyugtat.
- Nyugodj meg, kérlek! – puszilta meg a homlokomat. Hatalmasat sóhajtottam, és még közelebb bújtam hozzá. Itt van… Végre itt van velem, és nem voltam egyedül. Magányosan túl sokat gondolkozok…
Mire észbe kaptam a konyha asztal mellett ücsörögtem és azt figyeltem, hogy Nando a hűtőmbe kutakodott. Bár mondtam neki, hogy nem vagyok éhes, és emellett nem sok kaja volt itthon, ő minden áron azon volt, hogy ennem kell.
- Hát… Nem sok mindent találtam, de szendvicset még össze tudok dobni – állapította meg.
- Nando… Nem vagyok éhes. Ettem a központba valamennyit edzés közben.
- Asszony… – nyögött fel gondterhelten, amivel apró mosolyt csalt az arcomra. – Kár, hogy nem hiszek neked.
Felnyögtem csak, és szidtam magam. Hagytam, hogy ki ismerjen.
Fernando összekészítette a szendvicset, amit az egyik piros tányérra helyezett és hozzám sétált. Ahogy elém rakta a tányért, puszit nyomott a homlokomra.
- Jó étvágyat, Kicsim! – motyogta a hajamba. Leült velem szembe, és hirtelen felindulásból döntöttem arra, hogy befalom a szendvicset. Hatalmasat haraptam bele és próbáltam legyűrni a falatot. De csak rágtam… és rágtam. Szívem szerint kiköptem volna az ételt, hiszen akár mennyire is akartam, nem tudtam lenyelni, a torkom elszorult.
Nando kíváncsian pislogott rám, bár azt is tudom, hogy nem érti, hogy mi bajom van. Nagy nehézségek árán gyűrtem le a falatot, majd fakadtam ki szinte azonnal.
- Nando, ez nekem nem megy!!!
- Mi?
- Az evés. Amíg nem tudok Carterről, még ez se megy – húztam meg a vállamat. – Ott kellene lennem nekem is.
- Kicsim... Biztos meg volt az okuk, hogy távol tartottak. Valld be, képes lennél hülyeséget csinálni – simított ki egy tincset az arcomból. Hatalmas tenyerébe hajtottam az arcomat, és lehunytam szemeimet. Igaza volt… Bármire képes lennék. Bármilyen hülyeségre képes lennék Carter érdekében… Illetve, ha köze van ehhez az apámnak, a bosszút helyezném előtérbe.
- De… – próbáltam kiállni magam mellett, de inkább megcsókolt. Finoman és azt hiszem abban a pillanatban adtam be a derekamat neki.
- Ha már nem vagy hajlandó enni, inkább pihenjünk le. Mit szólsz hozzá?
- Benne vagyok – motyogtam egy hatalmas sóhaj után. Lassan álltam fel a székről, és fogtam meg a focista kezét, aki ezek után szó nélkül követett. Elfeküdtünk a franciaágyon, és az oldalához bújtam. Öleltem és ő is ölelt engem. Hallgattam a szuszogását, a szívverését, és ez megnyugtatott. Hosszú… Csendes percek teltek el, és Fernando közben cirógatta a hajamat. Meg-meg puszilt.
- Köszönöm – szólaltam meg végül.
- Mit, Kicsim? – hallottam a hangján, hogy meglepődött, hiszen nem nyitottam ki a szemeimet.
- Hogy itt vagy velem.
- Ha szólsz, korábban is itt lettem volna.
- Nem baj! – Felkönyököltem az ágyon, és megcsókoltam. – Most is ugyanúgy szükségem van rád.
- Szeretlek – motyogta az ajkaim közé, és már majdnem viszonozta a csókot, amikor a mobilom idegesítően zenélni kezdett.
- Ez nem igaz – nyögtem fel. Fernando talán kínjában nevetett fel, és a zsebemből előhúzta a készüléket.
- Sergio az… – olvasta le a nevet. – Mit akar tőled?
- Meghívott estére magukhoz, de így eszem ágában sincs elmenni. Főleg, hogy itt vagy velem – pusziltam meg, aztán kinyomtam a telefont.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése