Carter
Egy sötét furgonban ébredtem, ahol áradt az izzadtság és az alkohol szag. Ez keveredett egy márkás parfümmel, amit a reptéren is éreztem. Gyomorforgató volt.
Két férfi körvonalait fedeztem fel az utastérben, és mikor jobban koncentráltam, az egyiket sikerült felismernem. Az a férfi volt, aki megtámadott minket Brazíliában. A másikat már nem tudtam megnézni, hiszen egy tűszúrást éreztem a karomnál. Egy fiatal, jóképű férfi körvonalai mosódtak össze sötét foltokkal. Annyira lefoglalt a másik két férfi, hogy nem gondoltam arra, hogy van egy társuk is.
- Szép álmokat, Cica! – suttogta még a fülembe. Ez volt az utolsó pillanat, amire emlékeztem. Ezek után mély álomba merültem…
*
A következő alkalommal már egy számomra ismeretlen helyen ébredtem. Hasonlított egy régi börtönhöz, vagy gyárhoz. Mindenesetre egy aprócska cellát kaptam ajándékul, amiben csak egy kényelmet vaságy volt. Semmi más. Az ajtó is vasból készült, és csak egy aprócska ablak kötött a külvilághoz. Akár csak egy fegyencekkel teli börtönben…
Mindennap kaptam friss vizet, és élelmet, de a vízen kívül nem ment le egy falat sem a torkomon. Ahogy teltek a napok, egyre gyengébb voltam. A kínzások, a verések, az élelem és alváshiány miatt, szinte már alig éltem. Minden zajra felfigyeltem, de egy idő után már nem törődtem azzal, ha nyílt az ajtó. Az idő érzékemet teljesen elvesztettem, talán már hetek, hónapok óta lehettem Patrick Hopkins foglya. Talán észre sem vették, hogy eltűntem. Talán már feladták az esélyét annak, hogy élve megtalálnak…
Abból sejtettem, hogy egy újabb kínkeserves nap kezdődött, hogy megnyikordult az ajtó. Egy kecses női sziluett tűnt fel a látókörömben.
- Carter, hoztam neked szendvicset – tett le egy szendvicset mellém Vanessa. Csak bámultam a falat, miközben beszélt. Nem értettem Őt. Másokkal egy kegyetlen dög volt, de velem törődött. Leállította az embereit, és nem hagyta, hogy halálra verjenek. Bár egy idő után már magam sem tudtam, hogy ez jót vagy rosszat jelent. Mert ennél az életnél, még a halál is jobb lett volna.
Amikor magamra hagytak, sok időm volt gondolkodni. A hibáimon. Azon, hogy mit kellett volna másképp csinálnom. S azon is, hogy mit nem fogok tudni már soha megtenni.
Nem voltam naiv. Tudtam, hogy Hopkins önszántából sosem enged el. Ahhoz túlságosan is élvezi a helyzetet az embereivel együtt. A sötét bőrű férfi kedvére használta rajtam a kínzási technikáit, mintha valami kísérleti alany lennék. Minden alkalommal felemlegette, hogy mennyire élvezi és sajnálja, hogy Jay nem láthatja. Így akart rajta bosszút állni…
Ilyenkor mindig eszembe jutott az is, hogy haragban váltam el tőle, pedig valójában nem is haragudtam rá. Hiszen csak jót akart nekem. Minden egyes alkalommal, mióta ismerem. Mindig csak védeni próbált. Ahogyan apa is. Én mégis hetekig játszottam a sértődött királylányt, és elszalasztottam azt a lehetőséget, hogy kibéküljünk. Ez fájt a legjobban.
- Ma nem fognak lejönni a többiek – jegyezte meg Vanessa, de továbbra sem figyeltem rá. – Ne csináld már! Nézz rám, az istenért! Nem adhatod fel, Carter! – csapott az ágyra, de meg se rezzentem.
- Miért? – szólaltam meg rekedten. A kérdésemmel több mindenre utaltam, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy többet mondjak. Miért pont Patrick mellett kötött ki? Tényleg szereti? Ha igen, akkor miért van itt velem? Miért törődik velem? Miért ne adnám fel?
Összenéztünk, és akkor azt hiszem számára is világossá vált a helyzet: feladtam. Már nem akartam küzdeni. Nem akartam túlélni. Belefáradtam ebbe az egészbe. Csak azt akartam, hogy minél előbb túl legyek rajta… Napokig küzdöttem, de megtörtem. Megtörtek…
*Jay*
Gondosan csuktam be az ajtót a tegnap este összeszedett nő után. Igazából nem volt az esetem, de bomba nő volt, és legalább a feszültséget le tudtam vezetni vele. Megígértette velem, hogy felhívom majd, de mindketten tudtuk, hogy ez sosem fog megtörténni. Már csak azért is nem, mert a számát se kértem el.
Egy gyors zuhany után kezdtem neki a készülődésnek, hiszen volt pár elintézni valóm, amit Max bízott rám. Talált egy nyomot, és nekem kellett kiderítenem, köze van-e hozzá Hopkinsnak vagy sem. Addig sem kellett a Chelsea edzéseire járnom…
A telefonom csengése vonta el a figyelmemet, és szinte rohantam azért az átkozott kütyüért. Reménykedtem. Reméltem, hogy Carter az. Bocsánatot kellett kérnem. Csak egyszerűen… A brazil az őrületbe kerget. Féltékeny voltam rá. Mégha ezt csak is magamnak vallottam be.
- Jay – vettem fel gondolkodás nélkül a telefont, de csak a bátyám hangját hallhattam.
- Carter hazaért már? – intézte felém a szavait, de csak felhorkantam.
- Neked is, szia – mormogtam a vonalba.
- Jay, erre most nincs idő! Ott van, vagy sem?! – kérdezte idegesen. Összeráncoltam a szemöldökömet. Ez nem hangzott biztatóan. Máskor mindig megjegyzést tett, ha valami nem tetszett neki, most viszont…
- Mi van Carterrel? – váltam komollyá.
- Tehát nem ért haza tegnap?
- Nem – szorult össze a torkom. – Mit jelent ez?
- Nem tudom. Nem érem el. Azonnal a hangpostája kapcsol be… Aggódom…
- Nem kellene szólni az apjának? – sétáltam fel-alá. – Hátha tud… tud róla valamit, vagy…
- Nem hiszem, de egy próbát tehetünk. Viszont ha nem kerül elő hamar, akkor baj van…
*
A bátyámnak igaza volt. Nem került elő, és ekkor már tudtuk, hogy nagy a baj. James és Daniel azonnal Londonba utaztak. Míg Daniel és Max a lány megtalálásával voltak elfoglalva, én megkaptam Jamest magam mellé. Nem engedték, hogy egyedül felügyeljek a csapatra, vagy hogy Carter megtalálásával foglalkozzak. Helyette el kellett viselnem James megjegyzéseit, és a tehetetlenséget… Arról nem is beszélve, hogy nekem kellett közölnöm a brazillal, hogy fogalmunk sincs hol van a barátnője. Max kapcsolatainak hála hamar kiderítettük, hogy a reptérről vitték el. A táskáját, és a telefonját kidobták a kukába, amit hamar megtaláltunk… Más nyomunk viszont nem volt… Azt tudtuk egyedül, hogy Hopkins műve ez. Válasz arra, hogy Max nagy erőket mozgósít a megtalálására. Ez a bosszúja a férfi felé. S ezzel célba is talált.
Sosem láttam még ennyire zavartnak, és megtörtnek. Erősnek mutatta magát, de rettegett, hogy elvesztheti az ellensége és a húga miatt a lányát.
Mindannyian rettegtünk. Meg volt az esélye annak, hogy már megölte a nőt. Ám míg a holtteste elő nem került, addig reménykedtünk. Addig volt remény. Bár nem tudtam melyik lehet a rosszabb: elveszíteni Cartert, vagy tudni azt, hogy él és kínozzák. Ismertem a módszereiket, így tudtam, ha még él, szenved. Hiába erős, Hopkins bárkit képes megtörni…
- Van valami hír? – rontottam be a lakásunkba, ahova James és Oscar is követett. Marco, Daniel és Max gondterhelten rázta a fejét.
- Semmi – jegyezte meg szomorúan Daniel. – Kezdünk kifogyni az ötletekből.
- Megpróbálhatok sötétebb kapcsolatokat felmelegíteni…
- Arról szó sem lehet – szólt közbe Marco. – Nem keveredhetsz bajba.
- De ha épp ez segítene Carteren? – csattantam fel. Dühösnek, és tehetetlennek éreztem magamat. Oké, ha a munkára kellett koncentrálnom, de attól még tudnék tenni valamit. Mégha hatalmas ára is lenne…
- S ha nem? – kontrázott rá a bátyám. Max, James és Oscar meglepő módon egy szót sem szólt. – Légy észnél, öcsi!
- Beszélhetnék veled? – fordult Oscarhoz Max hirtelen, ami már nem lepett meg minket. Horan nyitott a brazil felé az elmúlt napokban. Egyik percről a másikra változott meg a viszonyuk. Ez a trauma összehozta őket.
- Hogy viseli? – tettem fel a kérdést, miután bezárkóztak Carter szobájába. Jobbnak láttuk, ha nem Horan házában gyűlünk össze… Max ötlete volt, hiszen titkon remélte, hogy egyik nap a lánya mosollyal az arcán betoppan.
- Szerinted? – sóhajtott fel Marco. – Hosszú évek óta ismerem, de most még én is tanácstalan vagyok. Utoljára akkor láttam ilyennek, mikor egyedülálló apa lett belőle… Félek belegondolni mit tenne vele, ha…
Csend telepedett ránk. Csak ültünk az asztal körül, és bámultuk a poharainkat. Nem igazán tudtunk mit mondani, vagy tenni. Csak egy apró nyomra lett volna szükségünk, amiből elindulhattunk volna. Egy üzenet, vagy rejtjel. Egy kis csoda. Bármi…
Az ujjaimmal doboltam, és azon gondolkodtam, hogy a többiek tiltása ellenére is cselekedhetnék. Felkereshetném az informátoromat, hiszen egy próbát megérne. Talán jó hírrel szolgálhatnék a többieknek, ami már nagyon ránk férne.
A telefonom csengése zavarta meg a csendet, így minden tekintet rám szegeződött. Amikor megláttam a hívó felet, azonnal tudtam, hogy el kell vonulnom a többiektől. Amint csukódott mögöttem a szobaajtó, fogadtam a nő hívását.
- Mit akarsz?! – förmedtem rá cseppet sem kedvesen. Nem volt kedvem a kárörvendését hallgatni.
- Egyedül vagy? – suttogta szinte a telefonba.
- Mit akarsz tőlem? – vontam fel a szemöldökömet. Sok mindent tudtam a nőről, és ő is rólam, de a másik titkait megőriztük. Ezáltal ismertem annyira, hogy tudjam, most nem örömködésből keresett fel.
- Emlékszel a kedvenc raktárára? Ott találod meg Cartert. Még él – sorolta az információkat, de sejtettem, hogy nem mondhat sokat. Az utolsó mondatával viszont kicsit megnyugtatott, majd meg is rémültem. Miket tehettek vele két hét alatt? – Még ma gyertek el érte! De csak egy embert hozz magaddal! Nem lehettek túl feltűnők. Ismered a szokást…
- Ha ez egy csapda… – kezdtem a fenyegetőzésbe, de közbe szólt.
- Sokat kockáztattam érte, Porter. Nincs jó bőrben. Mentsd meg őt! – nyomta ki köszönés nélkül a telefont. Percekig csak pislogtam, és a szavain gondolkodtam. Talán itt az a csoda, amiben reménykedtünk?
Aztán átfutott az agyamban, mi van, ha ez egy csapda? Ha engem is meg akarnak ölni? Viszont vesztenivalóm nem volt. Jobb ötlete egyikünknek sem volt. Tudtam, hogy el fogok menni az elhagyatott épülethez, amiről Vanessa beszélt. Társsal, vagy anélkül, de hazahozom Cartert…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése