Sziasztok!
Az utóbbi pár hétben minden szó nélkül eltűntünk, de mentségünkre legyen, hogy a technika sem ami oldalunkon áll. Sajnos mindkettőnknél voltak/vannak technikai gondok, így ezért sem tudtuk a megszokott időben hozni. Na meg hát munka, vizsgaidőszak. Blabla.. A lényeg, hogy itt vagyunk. Jó szórakozást kívánunk! Köszönjük az érkezett visszajelzéseket, most is zámítunk rátok!
Kira & Vivian
Carter
Apáék távozása után muszáj volt kiszellőztettem a fejemet, ezért összeszedtem pár fegyvert, és a közeli lőtérre mentem, ahol lefizettem az egyik embert, hogy ott lehessek engedély nélkül.
Két órát maradhattam csak, amit megpróbáltam kihasználni és kiűriteni a gondolataimat. Ez egészen addig jól ment, míg le nem tettem a fegyvert.
Nyúzottan nyitottam be a lakásba, ahol nevetgélés hallatszott. Furcsának tartottam, s miután becsuktam magam mögött az ajtót, a hang irányába indultam. A konyhában találtam meg a lakótársamat, és az angol csapatkapitányt.
- Helló Törpilla! – vett először észre az idősebb, és köszöntött egy puszival.
- Hát ti? – tettem fel a kérdést érdeklődve, miközben egy ásványvizet vettem ki a hűtőből.
- Téged vártunk – adta meg a választ Jay. – John beszélni akart veled, én meg hát… – tárta szét a karjait nevetve.
- Baj van? – fordultam a csapatkapitány felé. Jay közben a telefonjával babrált, majd pillanatok alatt, eltűnt a konyhából. Csodálkozva néztem utána, de John szavai visszarángattak a beszélgetéshez.
- Nálam nincs… de nálad talán – kezdett bele, miközben a zsebéből előhúzott egy borítékot. Az asztalon keresztül felém csúsztatta. – Ez a tiéd. Nyisd ki! – adta ki parancsba, én pedig engedelmeskedtem. Kíváncsi voltam mit hozott nekem. Eltátottam a számat, amikor megláttam a return jegyet Brazíliába.
- Ez most miért? – szegeztem neki a kérdésemet.
- Láttalak Titeket múltkor, emlékszel? – kérdezett rá, így csak bólintottam. Hiszen hogyan is felejthetném el azt, hogy ránk nyitott?
- Az csak egy…
- Jaj, ne kezd légy szíves! Nem tudom mi van köztetek vagy mi nincs. Már nem tudom követni. De ne játszd a jégkirálynőt, mikor még érzel iránta valamit.
- Ez bonyolult, John – sóhajtottam fel.
- Dehogy az Carter! Te, ti teszitek azzá! – csóválta a fejét. – Ismerlek Téged. És most nem az ő érdekében beszélek, de… adj egy esélyt magatoknak. Mert ha nem teszed meg, tudom hogy bánni fogod – érintette meg a kezemet. – És ha nem működik, akkor legalább mondhatod azt, hogy te mindent megtettél.
- És ha megint összetöri a szívemet? – tettem fel a kérdést jogosan, amivel azt hittem enyém lesz az utolsó szó. Ám Johnt is keményfából faragták.
- Akkor te meg összetöröd a képét – vont vállat viccesen, amivel mosolyt csalt az arcomra. – Ezt a mosolyt szeretem.
- De…
- Ne rontsd el a pillanatot! – ült mellém, és a fejemet a vállára hajtottam.
- Néha úgy utállak. Utálom, amikor igazad van – nyögtem fel, de ő csak nevetett.
- Dehogyis utálsz. Imádsz – paskolta meg a combomat. – Na gyerünk, szedd össze a cuccodat és húzz hozzá! Van mit megbeszélnetek!
- John…
- Nem kell megköszönnöd – csóválta a fejét. – Ne feledd, ha nem jön össze, akkor lesz más, aki megérdemel Téged – pattant fel a helyéről, és még visszanézett rám, úgy intézte nekem az utolsó szavakat. Még intett egyet, majd eltűnt a szemem elől. Ott hagyott az üres konyhában a gondolataimmal.
A legfontosabb cuccaimat dobáltam egy kisebb utazótáskába, amire a következő pár napban szükségem lehet. A jegy egy késő esti járatra szólt és addig akartam odaérni, míg meg nem gondolnám magamat. Mert ez egy őrült ötlet. Egy nagyon őrült ötlet.
Menni akarok... Hogy meg tudjam mi lenne ha....? Megint csak sodródni akartam az árral, ami jellemző volt rám. Kíváncsiság hajtott. Hogy mi lesz? Mi van, ha igaza van John-nak?
Egy apró kopogtatás ijesztett meg, ami a nyitott szobaajtóm felől jött? Jay támaszkodott lazán az ajtómnak, és onnan bámult.
- Törpapa elment? – érdeklődtem kíváncsian, miközben az irataimat keresgéltem.
- Igen. Az ikrekért ment az edzésre – adta meg a választ. – Nem tudtam, hogy utazunk valahova.
- Mert mi nem is utazunk sehova, Jay – sóhajtottam fel, miután abbahagytam a pakolást. Úgyis csak idegesebbé váltam a helyzet miatt. Már nem a papírjaimmal vacakoltam, hanem felesleges dolgokat szórtam a táskába. Olyan voltam, mint egy szerelmes tinédzser. - Csak én megyek.
- Tessék? É mégis hova? – vonta fel a szemöldökét.
- Brazíliába megyek – sóhajtottam fel.
- Tessék? – emelte meg a hangját. – Mit mondott neked Terry?
- Az nem fontos. Kettőnkre tartozik – roskadtam le az ágyamra. – Nincs sok időm erről beszélni.
- Apád nem fogja hagyni ezt – csóválta a fejét.
- A legkevésbé sem érdekel. Egy vélemény se. Én döntöttem, hogy odamegyek.
- Remek – horkantott fel. – Mégis mitől változott meg a véleményed a mai napon? Miért döntöttél úgy, hogy fejest rohansz a falnak? – hozta fel a legtalálóbb hasonlatot. Igaza volt. Mármint abban, hogy ilyen gyorsan változott a véleményem. De az angol csapatkapitánynak is igazat kellett adnom. Sakk-matt helyzetben voltam.
- Most mi a bajod?
- Kedvesem, gondolkozz már egy kicsit! Vedd elő a józaneszedet!
- Épp ez az! Gondolkodtam, hát nem érted? – emeltem fel én is a hangomat.
- Pedig nem úgy tűnik – rázta a fejét. – Ha Róla van szó, te nem tudsz józanésszel gondolkodni. Megint csak ki fog használni. Eddig is az ágyasának tartott, hát nem veszed észre? Te pedig még bele is mész a játékába? Sosem leszel más, mint a szeretője Carter! Kihasznál.
- Nem vagyok senkinek sem az ágyasa – sziszegtem dühösen. – Nincs jogod ítélkezni, pont neked! Nem szólhatsz ebbe bele, csak mert párszor kielégítettük egymás szükségletét! – ugrottam fel az ágyról. – Nincs jogod!
- Ne kapd fel a vizet, mert valaki kimondja, amit mindenki gondol… Apád, Marco, Daniel, Karen…
- Nem érdekel. Hagyj békén! – lökdöstem ki a szobámból, hogy be tudjam csapni az ajtót az orra előtt. Nehezebb feladat volt, mint elképzeltem, de nehezen megoldottam.
- Carter! – kiabált az ajtón túlról.
- Fordulj fel! – dühösen csaptam be a szekrényem ajtaját. Amin meghallottam, hogy Jay mögött záródott az ajtó, összeszedtem a táskámat, a jegyeket magamhoz vettem, és elhagytam a lakást. Most már nem akartam meghátrálni.
*
A brazil reptéren egy ismerős arc várt rám. Csak mosolyogva köszöntöttem Neymart, és egy ölelésben részesítettem. Ekkor jöttem rá, hogy mindent megszerveztek. John és Willian. Hogy meglepjem Oscart.
- Rég láttalak – adtam a kezébe a táskát, amit mindenképp cipelni akart. – Nem gyógyulnod kellene?
- Meguntam az ücsörgést. S bár az első meccsen még nem játszhatok, itt mehetek az agyukra. Meg amúgy is… mikor hagynék ki olyan alkalmat, hogy a fegyvered nélkül találkozzak veled? – lökött rajtam egy aprót. Felnevettem. Tényleg nem hozhattam magammal semmit se.
- Sejt valamit?
- Nem – rázta a fejét. Feltolta a napszemüveget a fejére, mielőtt kilépett volna a meleg levegőre. – Utánad siránkozott nekem, szóval most már kezdj vele valamit.
- Menj a fenébe, Neymar!
- Rossz, aki rosszra gondol – vont vállat.
A szállodáig végigbeszélgettük az utat, ami meglehetősen hosszú volt. Alig vártam, hogy odaérjünk, és végre egy frissítő zuhanyt vehessek. Nem éreztem magam fáradtnak, hiába utaztam át az óceánt.
Miután elfoglaltam a szobát, letusoltam, majd átöltözés után megcéloztam azt a szobát, aminek a számát Neymar adta meg elbúcsúzásunkkor. Először azt hittem, hogy nem találom majd ott a középpályást, de percek múlva ajtót nyitott. Hajából csöpögött a víz, a válogatott címeres rövidnadrágja pedig gyűrötten állt rajta. Valószínűleg a tusolás után hallotta meg a kopogásomat.
Csodálkozó pillantásokkal illetett, és nem bírt megszólalni. Kinyitotta a száját, majd becsukta. Felkuncogtam rajta, majd átszeltem a kettőnk közötti távolságot, és megöleltem.
- Boldog születésnapot! – kezdeményeztem csókot, amit kábán viszonzott.
- Hát az ajándékomra nem számítottam – jegyezte meg, amikor már az ágyán ültünk. Még mindig le volt sokkolva a jelenlétemtől.
- Az volt a cél – vontam vállat kislányosan. – A barátaid szerint sok mindent kellene megbeszélnünk.
- És ezért repültél ide? – lepődött meg. – De hát a múltkor…
- A múltkor őszinte voltam, de azóta beszéltek a fejemmel és meggyőztek – mosolyogtam rá. – Nem változott semmi sem. Csak más nézőpontból nézem a helyzetünket.
- Tudod mit? Nem is érdekel. A lényeg, hogy itt vagy – simított ki egy hajtincset az arcomból. – Úgy hiányoztál ezekben a hetekben, Szépségem. Sok bepótolnivalónk van.
*
Az a pár nap gyorsan eltelt, amit Brazíliában töltöttem, de hát hívott a kötelesség, haza. Nem vágytam abba a káoszba, ami a csapatunk körül uralkodott. A veszekedésekre, és a velejáróira. De nem volt mit tenni.
Még indulásom előtt írtam egy üzenetet Danielnek, hogy ha landoltam jelentkezem, hiszen ő volt az egyetlen, akit felhívtam a kiruccanásom miatt.
A hosszú órás út, és az ellenőrzések után nem vágytam másra, minthogy taxival hazavitessem magamat, és ágyba kerülhessek. Lefárasztott az utazás, hiszen aludni sem tudtam most.
A telefonomon pötyögtem, és hívtam egy taxit, s míg arra vártam a kivilágított parkolóban, azon gondolkodtam, vajon lesz e társaságom az este, vagy Jay otthon se lesz. Az utóbbi meg se lepne. S talán ennek örülnék a legjobban. Mérges voltam rá, azért amiket a fejemhez vágott. Bár az volt a fő ok, hogy az igazat mondta, és ezt mélyen belül én is tudtam.
Hirtelen termett mellettem két férfi. Az egyikük befogta a számat egy oldószeres kendővel, amitől szinte azonnal elkábultam. Arra viszont még emlékszem, hogy a telefonom darabokban zuhant a földre, a táskámat pedig a másik férfi kirántotta a kezemből, megkímélve azt egy nagy puffanástól…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése