Karen
A vállamat cirógatta, miközben a mellkasára rajzolgattam apró kis köröket. Megnyugtatott, ahogy a szuszogását hallgathattam. Egyikünk se tudott megszólalni. Nagyon sok minden történt az elmúlt órákban, és azt hiszem még egyikünk sem tudta feldolgozni.
- Szeretlek – puszilta meg a homlokomat, mire mosolyogva néztem fel rá. Kaptam egy puszit az ajkaimra is.
- Sose hittem, hogy ezt fogod mondani – vallottam be.
- Pedig igaz. Annyira igaz, mint az, hogy itt vagy velem – kedveskedett.
- Szomjas vagyok – dünnyögtem nem túl romantikusan. Az arcomat a mellkasába temettem, mire ő csak kacagni kezdett. Megcsókolt, és hozott nekem innivalót. Szerencsére csak vizet. Hatalmasat kortyoltam többször is a frissítőből. Addig a csatár csak ült az ágyon mellettem.
- Köszönöm – adtam vissza a poharat, és átöleltem a párnámat. Ficergésem miatt a takaróm lecsúszott a hátamról. Azonban nem akartam mozdulni, így Fernando óvatosan húzta végig az ujjait a sebhelyem mellett. Egyikünk se szólalt meg. Mit mondhattam volna neki?
- Mi lesz ezek után velünk? Veled? Azzal, ami történt?
- Azt hiszem az apámmal nehéz ügyünk lesz. Sok-sok mindenben benne volt, van a keze – sóhajtottam fel. Csak cirógatott tovább. Jól esett. Minden apró kis mozdulata annyira jól esett. Törődőnek és gondoskodónak éreztem. Emellett tényleg azt érzem, hogy szeret. – Erről most nem akarok erről beszélni.
- Megértem Kicsim – biccentett Fernando, majd a vállamra nyomott egy aprócska puszit. Elmosolyodtam rajta. – És velünk mi lesz?
Lassan ültem fel az ágyon, és kicsikét magamra húztam a takarót, pedig előtte már egyáltalán nem voltam szégyellős. Kinyújtottam a kezemet felé, és a tenyerem az arcára simult, ami miatt megjelent az arcán egy mosoly. Végighúztam az ujjaimat azon az apró kis ráncon, ami a mosolytól jelenik meg az arcán.
- Szeretlek.
- Tudom – pusziltam meg a száját. – Tudom.
- Bármit megteszek Karen. Nem akarlak elveszíteni – rázta meg a fejét. Egy pillanatra úgy tűnt, mint aki azonnal pánikolni kezd.
- Egy évet adjunk magunknak.
- Tessék? – fakadt ki hirtelen. Tudtam, hogy nem fogja elsőre érteni mire is gondolok ebben a pillanatban.
- Adjunk egy évet magunknak. Hogy tudd, tényleg akarsz engem… Túl sokat veszíthetsz. A feleséged, a gyerekek, egy normális élet. Egy év… és ha úgy érzed, hogy menned kell… én elengedlek.
- De… – szólalt meg. Minden áron szavamba akart vágni.
- Nem kell mondanod semmit se. Nem kell magyarázkodnod – mosolyogtam rá. Az arcát simogattam közben, és megcsókoltam minden mondatom után. Csodálkozva pislogott rám, de engedett a csábításomnak.
Lassan készülődtem, hiszen jelenésem lesz kis idő múlva. Fernando a családjával látogat el a Milan mérkőzésére. A céget bízták meg azzal, hogy a távolról figyeljék a Torres családot, hogy semmi baj se történjen. Carter közreműködése miatt természetesen nekem kellett itt maradnom, de úgy tudtam, hogy kapok magam mellé egy társat. Reméltem, hogy James lesz az. Csak vele tudnék ebben a helyzetben együtt dolgozni.
- Mikor kell Madridba menned? – kérdezett rá Fernando miközben az övét csatolta be. Mióta kibékültünk egy szobában alszunk. Megfordultam, és először elmosolyodtam.
- Azt hiszem hétfőn. De Carter főnökasszony még kitalálja – vontam meg a vállam miközben megkerülte az ágyat, és hozzám lépett.
- Segíthetek? – tette fel ártatlanul a kérdést és először félre tolta a kezemet és az övemet kezdte becsatolni.
- Azt hiszem, menne egyedül is – tettettem az ártatlant, de hagytam, hogy átvegye az irányítást.
- Nem baj. Inkább segítek – jelent meg az arcán egy féloldalas mosoly.
- Másban is segítesz? – biccentettem oldalra a fejemet.
- Miben kellene még segítenem?
- Mondjuk… – jelent meg egy kacér vigyor az arcomon. – A melltartómat becsatolni?
Elléptem tőle, és először ledobtam magamról a topomat, majd felvettem a fekete melltartómat. Egy pillanatra Fernando tekintete elkalandozott rajtam, és időbe telt, míg megmozdult és óvatosan becsatolta a ruhadarabomat. A nyakamba csókolt lágyan, és átkarolta a derekamat.
- Gonosz vagy Asszony! – harapta meg a fülcimpámat játékosan.
- Nem tudom, hogy miről beszélsz – vontam meg a vállamat, és megfordultam. Átkaroltam a nyakát és megcsókoltam az ajkait. Mohón csapott le rá és mire észbe kaptam a lábaim alá nyúlt, és az ágyon találtam magam. Kacagni kezdtem.
- Fernando elkésünk – kulcsoltam a lábaimat a csípője köré. Természetesen benne lettem volna, hogy lekéssük a kötelező megjelenést. Lekéssük a reggelit, a találkozót, és a mérkőzést…
Meg akartam csókolni, de nevetve húzódott el tőlem. Utána kaptam, de ő volt a gyorsabb és lekapta a két kezemet, és a fejem felé nyomta. Erősen és határozottan tartott, de egyáltalán nem fájt.
- Maximum a reggelit késsük le - jelentette ki határozottan.
- Te most játszol velem? – húztam fel a szemöldökömet.
- Miért te mit tettél velem? – hajolt közelebb hozzám, így azt hittem végre megcsókol. De sajnos megint tévedtem. Nem csókolt meg. Így nekem kellett fordítanom bár be kell vallanom nem úgy tűnt, mint aki ellenkezik. Elterült alattam, és hangosan kacagott. Így helyezkedtem el a csípőjén miközben csupasz mellkasára helyeztem a kezemet, és végig simítottam rajta.
- Ezt szeretem – bukott ki belőle teljesen őszintén. Meg se lepődtem rajta. Melyik férfi nem szereti azt, ha egy nő kedve szerint a csípőjén helyezkedik el?
- Tudom – haraptam be az ajkaimat. A keze először tévedt a fenekemre, és így emelkedett fel. Úgy helyezkedett, hogy ültem az ölébe, és már meg akart csókolni.
- Lekéssük a reggelit – állapítottam meg.
- Nem érdekel a reggeli – jelentette ki, miközben kikapcsolta a melltartómat. Csak vigyorogtam rá, mert nem igazán akartam nemet mondani a csábításának…
Pár óra múlva már a stadionban ücsörögtem egy fekete Audi motorház tetején, és arra vártam, hogy megérkezzen a Torres család és a társam is, hiszen még mindig nem tudtam semmit se arról, hogy ki fog érkezni.
A kicsikét lepattogzott körömlakkot piszkáltam, és azon gondolkoztam mit is tettem az elmúlt napokban. Természetes Carter terve teljesen átlátszó, hogy miért kerültem Olaszországba… Miért pont most… De legalább Fernandoval kibékültünk, sőt azt mondta szeret. Ettől a gondolattól mosoly jelent meg az arcomon, de pillanatok alatt el is tűnt. Én nem mondtam el neki, és azt hiszen az egy éves kikötés miatt nem is mondhatom el neki. Nem befolyásolhatom. Azt akartam, hogy teljes mértékben ő döntse el, hogy mit akar. A feleségét vagy engem…
Felsóhajtottam és abba hagytam az önsajnálatomat. Körbe pillantottam, és meglepetésemre Daniel közelített felém. Kecsesen csúsztam le a kocsiról, és léptem közelebb hozzá.
- Te hogy kerülsz ide? – kérdeztem rá értetlenül. Mindenkire számítottam, csak rá nem.
- Neked is szia, Karen. Max küldött ide. Nekem kell veled ma a Torres családot figyelnem.
- Nem kellett volna elvállalnod.
- Nem hagylak magadra munkába – vonta meg a vállát. Habár tudtam, hogy szívesen kitekerné Nando nyakát mindenért, ami az elmúlt időszakban történt. Ami a kórházban történt New Yorkban.
- Talpraesett vagyok.
- De nem vagy még 100%-os egészségi állapotban – vágott vissza indulatosan.
- Annak érzem magam.
- Ne velem vitatkozz azért, mert a babysitterednek kell lennem – emelte fel védekezően a kezeit. Csak fújtam egy hatalmasat, és megigazgattam a hajamat.
- Koncentráljunk a munkára, jó? Azért vagyunk itt Olaszországban.
- Igen. Pontosan azért – helyeselt.
Megbeszéltük azokat az információkat, amit megosztottak velünk. A Torres család pedig pontosan érkezett meg. Rögtön tudtam, hogy minden, amit tesznek a kameráknak szólt. Az, hogy kézen fogva sétáltak. Mosolyogtak a kamerák, és a fotósok miatt… Úgy láthatja bárki, hogy ők egy igazi tökéletes család…
A mérkőzés még mindig folyik, és tudtam feleslegesen vagyunk itt. Mint az esetek 90%-ban… Daniel néha szóval tartott. A fülembe súgta az infókat, hogy halljam is. Kívülről biztos voltam benne ez teljesen másként látszik, főleg amikor az angol férfi keze a combomon pihent meg.
Mérkőzés végeztével külön váltunk Daniel-el. Ő maradt a lelátón én pedig előre mentem, hogy ellenőrizzem a folyosókat, az öltözőket. Tudtam, hogy Olalla a gyerekekkel nem marad itt. Kerülik a feltűnést és a sajtót. Szerintem már nincsenek is a stadionban, és erre akkor jöttem rá, amikor az egyik néptelen öltözőben Fernandoval találtam magamat szemben.
- Szia – mosolyodtam el. A farzsebembe dugtam a kezeimet, és szende kislány módjára pillogtam csak. Nem szólalt meg a spanyol focista csak közelebb sétált hozzám, és átkarolta a derekamat.
- Ezt még gyakorolnod kell – állapította meg.
- Mit?
- Ezt a nézésedet. Nem tűnsz ártatlannak – húzta meg a vállát. Elnevettem magamat először és hagytam, hogy a homlokát az enyémnek támassza. – Miért taperolt azaz idióta Porter?
- Nem tudom – tettem az ártatlant, és megsimogattam az arcát. – Csak dolgoztunk. Őt küldte ide Max.
- Azért fogdosott? – húzta fel a szemöldökét.
- Fernando Torres, te féltékeny vagy? – tettem fel a kérdést kicsikét szórakozva.
- Nem!
- De – javítottam ki.
- Nem! – vágta rá, mire csak a homlokomat ráncoltam. - Na jó… de.
- Nem kell Nando… Nem kell – csókoltam meg, ám pont ekkor nyílt ki az ajtó, és állt meg ott Daniel. Rögtön rájöttem, hogy nem kell magyarázkodnom, hiszen mindent jól láthatott. Rögtön tudta miről van szó. Fernandoval összenéztünk, aki egyszerűen megcsókolt, és magunkra hagyott. Láthatólag véletlenül ment neki Danielnek, amivel csak valami morgást csikart ki az angolból.
Ketten maradtunk az üres öltözőbe. Nem akartam beszélni arról, amit most látott, hiszen ez a mi dolgunk. Felsóhajtottam, és ki akartam kerülni, de meglepetésemre elkapta a karomat, és erősen megmarkolta.
- Elment az eszed? – tette fel egyszerűen a kérdést, de még mindig bilincsként zárult a keze a karomra. Nem értem teljes mértékben, hogy miért ilyen.
- Neked nincs közöd ehhez, Daniel – ráztam meg a fejemet, és hirtelen minden izmom megfeszült. – Engedd el, a kezemet. Most!
- Nem válaszoltál a kérdésemre! Már megint Torres?
- Daniel, engedj el! – sziszegtem, és dühösen rántottam el a karomat tőle. – Az én életem. Nekem kell tudnom, hogy mit teszek.
- Dehogy tudod, hogy mit teszel – húzta el a száját egy fintorra.
- Mi jogon szólsz bele az életembe? Hmm? – kérdeztem vissza.
- Hazudott neked. Megbántott…
- Szerintem nem csak ő hazudott nekem – állapítottam meg, mire ő tett egy lépést felém.
- Te ezt nem érted Karen! – jelentette ki szigorúan.
- Nem kérem, hogy magyarázd el!
- Én a te érdekedben hazudtam neked. De ő? Egyszerűen ment a farka után… Nem elég, hogy a szeretőjének tart téged…
- Hagyd ezt abba jó? – horkantottam fel. Nagyon jól tudtam, hogy mi vagyok ebben a kapcsolatban. Nem kell még az orrom alá is dörgölnie. – Az én döntésem. Nem kértem, hogy mondj véleményt! Azt se kértem, hogy védj meg!
Sziasztok!
VálaszTörlésFantasztikus volt!
Imádtam!