Carter
A kávézóban történtek után nem mentem egyből haza. A kedvenc edzőtermemben töltöttem az időt estig, így próbáltam terelni a figyelmemet. A telefonom folyamatosan csengett, de míg nem zuhanyoztam le, és öltöztem át, nem foglalkoztam vele.
- Tessék? – szóltam bele miközben a kocsi kulcsomat kerestem elő.
- Örülök, hogy végre felvetted – jegyezte meg morcosan, köszönés nélkül az exbarátom. – Azóta próbállak elérni, mióta beszéltem apáddal.
- Óóó – nyögtem fel, miközben ügyeskedtem a táskámmal. – Ez az! – kiáltottam fel, mikor sikerült a művelet. – Bocsánat, csak a slusszkulcsot kerestem – mentegetőztem, miközben már el is foglaltam a helyemet a volán mögött.
- Most lett vége az edzésnek? – érdeklődött.
- Dehogy. Már kora délután. Csak találkám volt, utána pedig a kedvenc edzőtermünkben voltam. De ne velem foglalkozz! Gondolom nem ezért hívtál? – döntöttem a fejet a hideg ablaküvegnek.
- Komolyan pont engem kell odaküldeni? – háborodott fel. – Carter!
- Daniel, mégis mit kellett volna tennem? Kit küldenénk oda? Azt hittem elég felnőtt vagy ehhez – sóhajtottam fel. – Szedd össze magad az istenért! Egy-két napot kibírsz Torres mellett.
- De…
- Nincs semmilyen de. És kérlek szépen, viselkedj! Ne csinálj jelenetet, jó?
Próbáltam hatni a józan eszére. Néha szüksége volt arra, hogy valaki helyre tegye, főleg ilyen helyzetben. Viszont bíztam benne annyira, hogy profiként kezeli ezt a kínos helyzetet. Nem szabad, hogy az érzelmei befolyásolják, mert képes hülyeséget csinálni. Nagy hülyeséget.
- Igyekszem! – nyögte ki. – Azt hiszem mennem kell. Üzenek, ha Milánóba értem.
- Vigyázz magadra! – nyomtam ki a hívását. Majd pár perc múlva már hazafele vettem az irányt.
Másnap reggel meglepődve pillantottam, hogy elaludtam. Gyorsan kapkodtam magamra a ruháimat, és miközben feltettem a kávét, Jay szobájába rontottam, hogy felébresszem. Legnagyobb meglepetésemre azonban nem volt itthon. Szólongattam, de mivel nem válaszolt. Már biztossá vált.
Telefonját hívogattam, de pár csörgés után a hangpostára kapcsolat. Aggódva indultam el otthonról, de az edzőközpontban megnyugodtam. John, Jay társaságában tartott az épületbe, amit kicsit furán néztem. Nem sejtettem, hogy ilyen hamar így összehaverkodnak. Legalábbis azt nem, hogy Jay nem fog rá furán nézni, mert egy híres focista. De hát okozhat ő is meglepetést. Talán félretette az előítéleteit, most az egyszer.
- Szia Csillagom! – jelent meg mellettem André, miután kiszálltam az autóból. Észre sem vettem, hogy pont az ő autója mellé parkoltam.
- Szia! – nyomtam puszit az arcára, és vele együtt sétáltam az épületbe, egészen addig, míg Oscar meg nem jelent, és be nem húzott egy számomra ismeretlen helységbe. – Hééé!
- Bocsánat! – állt meg az ajtóban, hogy véletlenül se hagyhassam ott. – De máshogy tudom, hogy elkerülnél.
- Engedj el, Oscar!
- Nem! – vágta rá határozottan, amitől csak tátogtam, mint egy hal. – Sajnálom ezt az egészet! A kávézós esetet is. Igazad volt! Tényleg zavart a helyzet, hogy emberek között voltunk.
- Akkor…
- Hallgass meg! – tette a kezét a számra, ezzel is belém fojtva a szavakat. – Nem miattad van. Egyszerűen csak gyűlölöm, ha az emberek megbámulnak, amikor nem a csapat meze van rajtam. Én is szeretnék normális ember lenni, aki nyugodtan beülhet valahova. De nem lehet.
- Te is tudod, hogy nem akarnék melled villogni az újságok címlapján – löktem le ingerülten a kezét az arcomról. – Csak nem akarok a szeretőd lenni!
- De hát nem is vagy az! A barátnőm vagy! Csak te mesélsz be magadnak mást! – cirógatta meg az arcomat.
- Mert mást éreztetsz. Mintha csak a játékszered lennék – nyögtem fel.
- Akkor szerinted mennék ennyit utánad? Tepernék, érted? – tette fel diplomatikusan a kérdést, amivel egy kicsit igazat kellett adnom neki. Más biztos nem futott volna ennyit utánam. – Csak bízz bennem egy kicsit, jó?
- Nem megy – suttogtam. Mást nem tudtam, mivel meg sem várta, hogy mit mondok. Nemes egyszerűséggel megcsókolt. Meglepődve fogadtam, de nem löktem el magamról. Csak hagytam, hogy birtokba vegye az ajkaimat. Engedtem a kísértésnek, és visszacsókoltam. Azt tette, amihez értett. Pár kedves szóval ismét elcsábított.
Meglepetésként ért minket, amikor hirtelen nyílt ki az ajtó, és a csapatkapitány dugta be rajta fejét. Azonnal szétrebbentünk, és zavartan hagytam el a helyiséget.
*
Napok teltek el. A válogatott szünet már ment, de mivel a csapattal szerződtünk, mi továbbra is látogattuk az edzéseket, amik unalmasabbak voltak, mint eddig bármikor. Furcsa volt, hogy a csapat nagy része távol volt. Oscarral a szertáros incidens óta nem találkoztam, telefonon beszéltünk párszor. Győzködött, mesélt, és tényleg mindent megtett, hogy helyrehozza a dolgokat. Voltak kételyeim még, de próbálkoztam én is. Hiszen megígértem, hogy megteszem.
Egyedül voltam itthon. Szabadnapunk volt, így Jay hamarlelépett a városba, de nekem semmi kedvem nem volt kimozdulni. Egészen addig a kanapén pihentem, amíg nem csengettek. Nagy nehezen tápászkodtam fel, és nyitottam ki az ajtót, ahonnan a számomra két legfontosabb férfi nézett vissza rám.
- Apa, Marco bácsi? Ti mit kerestek, itt?!
- Hozzád jöttünk – lépett be mellettem először Marco, majd apa is.
- Azt látom – mormogtam, majd követtem őket a konyhába. Öntöttem mindhármunknak egy-egy bögre kávét, majd helyet foglaltam velük szembe. – Miről van szó?
- Beszélni akarunk veled a történtekről. Brazíliáról és a barátodról – jelentette ki apa. Már épp kezdtem volna a tiltakozásba, de csak leintett. – Muszáj ezt megbeszélnünk!
- Mit akartok? Mit mondjak? – tártam szét tanácstalanul a karjaimat. Felváltva néztem a két férfire.
- Szabályt szegtél…
- Jaj, apa! – csaptam az asztalra mérgemben. Meg se rezzentek a kiborulásomtól. – Nem kell a fejembe verni, hogy megszegtem a hülye szabályokat! Mindannyian tudjuk, mert megkapjuk a fejmosást!
- Carter, ne beszélj így… – vágott közbe Marco, de amint ránéztem, csendben maradt.
- Nem kell aggódnod, mind megtanultuk a leckét – vontam vállat.
- És Oscar? A titkolózás? Az, hogy mindenki tudott rólatok, csak én nem? – dörrent rám apa, amitől megrezzentem. Olyan rideg és komoly hangot ütött meg, ami megijesztett abban a pillanatban. Ritkán volt ilyen, de akkor tudtam, hogy komoly a dolog. Tudtam, hogy apám iszonyat dühös.
- Ezért nem akartam elmondani. Ahogy nézel rám – bukott ki belőlem őszintén. Láttam a szemében a csalódást, és a sajnálatot. Sajnált engem, amiért én és Oscar együtt voltunk, vagyunk. Csalódott bennem azért, amit és ahogy tettem. – Sajnálom, hogy nem az vagyok, akit te szeretnél!
- Sose mondtam ilyet!
- De átfutott az agyadon, nem igaz? – döntöttem oldalra a fejemet. – Max Horan egóját a lánya is megsértette. Hogy várja el, hogy az alkalmazottai is kövessék a parancsait? – jegyeztem meg gúnyosan.
- Fejezd be! – csapott az asztalra dühösen az apám. – Én csak próbállak megérteni. Hogy mi vezetett Téged Oscar ágyába! Mi vezetett ahhoz, hogy normális kapcsolat helyett szerető legyen belőled!
- Csak úgy megtörtént! Én sem tudom. Csak úgy kialakult. Beleszerettem abban a pár hónapban – vontam vállat. – És nem vagyok a szeretője – sziszegtem mérgesen. Mindenkinél jobban gyűlöltem ezt a szót.
- Na ne nevetess! És mégis, hogy gondoltad ezt? Elszórakozgatsz vele, a munkával?
- A magánéletet sosem kevertem a munkával – sziszegtem a képébe. – Soha!
- És Daniel? – tette fel teljesen jogosan a kérdést.
- Daniel esete más volt, te is tudod – motyogtam.
- Hmmm. Jay? Azt hiszed, nem tudom, hogy mit művelsz? Két férfival játszadozol…
- Ez nem igaz! – ugrottam fel dühösen. – Ítélkezel, de semmit sem tudsz! Nem játszadozom velük! Ne szólj bele a magánéletembe!
- Az apád vagyok, az istenért! – ugrott fel Ő is. Marco kapkodta a fejét köztünk, és próbálta megakadályozni, hogy teljesen elmérgesedjen a helyzet.
- Arra neveltél, hogy én hozzam meg a döntéseimet, és tanuljak belőle! Tedd ezt most is, jó? – vettem egy mély levegőt, mielőtt csúnyát mondtam volna, és magam is megbántam volna. – Hagyd, hogy úgy csináljam, ahogy én akarom! Csak egy percre viselkedj a apámként, nem a főnökömként! Ennyit talán megérdemlek…
- Csináljak úgy, mintha nem tudnék a dolgaidról?
- Nem. Csak próbálj meg bízni a döntéseimben, még akkor is, ha utána összetörik a szívem – roskadtam le a székre. Marcora pillantottam, aki mosolyogva bámult, de nem értettem miért. Hiszen csúnyán összevesztünk ismét ezen a témán apával. Csak bízhattam abban, hogy megértette az én nézőpontomat is. Mert én értettem az övét, de neki is muszáj csak egy pillanatra is, de másképp látni a dolgokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése