42. fejezet

Karen

Olaszországba érve iszonyatosan észnél kellett lennem, hiszen rengeteg ember fogadott minket már a reptéren is. Fogalmam sem volt eddig arról, hogy mire is számíthatok egy ilyen játékos bemutatás során, és azt se vettem tudomásul, hogy Fernando elég sikeres és népszerű focista… Jelen helyzetben túlságosan is népszerű. 

A szívem egész idő alatt a torkomban dobogott, és minden apró kis mozdulatra felkaptam a fejemet. Bár tudom, hogy apám se hülye. Ilyen nagy felforduláson nem fog támadni, hiszen így felkeltené a figyelmet magára. Így csak az eszement rajongóktól kellett tartanom. S hogy melyik a jobb? Fogalmam sincs. Csak legyen már vége ennek a napnak… 

Fáradtan estem be a szállodai szobám ajtaján. Csend van. Erre vártam egész nap, és úgy tűnt végre az egyetlen kívánságom valóra válik. 

Azonnal ledobtam magamról a bőrdzsekimet, a minibárhoz sétáltam, és kivettem belőle az első kezembe kerülő italt, majd tele öntöttem a poharat. Hatalmasat kortyoltam, és kicsikét megkönnyebbültem. Tényleges megkönnyebbülést éreztem, ahogy a whiskey végig marta a torkomat.

Letettem a poharat, és a fegyveremet csatoltam le, amikor megszólalt a mobilom. Nagyot nyögtem, mert tudtam fel kell vennem.

- Igen? – szóltam bele morogva. Cseppet sincs kedvem társalogni, akár ki is keres.

- Mi az Csillagom? Csak nem fárasztó nap volt?

- Carter… – sóhajtottam fel, ahogy felismertem a hangját. – Ellenőrizni szeretnél? – tettem fel a legkézenfekvőbb kérdést, amit ebben a helyzetben feltehettem. Ő találta ki számomra ezt a munkát.

- Csak tudni akartam minden rendben-e?

- Carter… – nyögtem fel kínomban. – Ennél te kíváncsibb vagy. Nem véletlenül osztottál engem erre a munkára.

- Kit osztottam volna? – tette az ártatlant, és már kis híján elnevettem magam. – Jayt? Vagy esetleg Danielt? Azóta szerintem már kicsinálták volna egymást. Apa meg tepert… Te vissza akarsz kerülni a csapathoz, és meggyötört vagy Fernando nélkül – csiripelte lazán. Mindig beletalált a dolgok közepébe, de nem adtam meg neki az örömöt, hogy bevallom az igazát.

- Felesleges volt ide küldened. Veszekedtünk. Túlélem. Csak teljen el ez a pár nap, és mehetek Madridba végre.

- Soha se mond, hogy soha. Hagylak pihenni Karen. Hosszú napod volt. Szia – nyomta ki, és meg se várta, hogy elköszönjek tőle. Értetlenül pislogtam a mobilomra, amit lazán a minibár tetejére dobtam. Hatalmasat kortyoltam az italomból, amikor kopogtak. Szemem kikerekedett.

- Hogy lettem hirtelen ennyire népszerű? – Abban a pillanatban már kinyílt az ajtó, pedig nem engedtem be az érkezőt. Csak egy pillanatra néztem rá, de rögtön tudtam, hogy Fernando az.

- Bejöhetek? – szólalt meg csendesen. Láttam rajta, hogy nem teljesen biztos magában.

- Azt hiszem már bent vagy – rántottam meg a vállamat. A spanyol csatár hátra nézett, hogy biztos legyen benne igazat mondtam-e.

- Igaz – vonta meg a vállát, és becsukta az ajtót. Belekortyoltam az italomba. A szívem kétszer gyorsabban kalapált. – Beszélni akarok veled Karen.

- És miről? – húztam fel a szemöldökömet.

- Az elmúlt időszakról…. – sóhajtott fel. – Arról, amit tettem – összegezte röviden és tömören.

- Fernando ez engem nem érdekel. Nem akarok róla beszélni – jelentettem ki. Azt hittem tisztában van vele. Tudtára adtam már. Kristálytisztán.

- De én igen – húzta ki magát határozottan. Nem szólaltam meg. Minek? Túlságosan is konok ahhoz, hogy elmenjen. Konok spanyol… 

Belekortyoltam a whiskeybe, és fintorogtam. Miért iszom ezt? Nem értem el vele semmit se. Utálom az ízét. Nem tompítja a gondolataimat… Sőt, egyre jobban zsong a fejem Fernando jelenlététől.

Nyújtózkodtam, és összerándult a testem, hiszen a sebembe fájdalom nyílalt. Az utazás, és a munka miatt eléggé meggyötörtnek érzem magam, amit a félig meggyógyult sebem jelzett… ez így elég sok volt a mai napra.

- Fene, vigye el! Bárcsak olyan pasinak dőltem volna be, mint Terry. Akkor nem filéztek volna ki.

- Mi van? – bukott ki belőle teljesen őszintén, bár tisztában voltam vele, hogy rögtön tudta mit is mondtam. – Terry rád mozdult?

- Dehogy. Nem vagyok az esete. Csak tudom milyen volt régen. A nőcsábász … – húztam meg a vállamat. – Carter elmesélte. De tudom már megjavult, és biztos nem vagyok az esete. 

- Öregszik – mosolyodott el Nando, miközben közelebb sétált hozzám, de azért még tartotta a tisztes távolságot. 

- Nem. Csak esze van, és a családját választja a kalandok helyet – mondtam el a véleményemet.

- Örülök, hogy nem akadtál olyan pasival össze, mint Terry… – felelte csendesen, és őszintén. Én csak odaléptem az italos üveghez, és öntöttem még egy pohárral. Pedig az előbb jöttem rá mennyire is utálom… De kellett, hogy lassuljanak a gondolataim. Kicsit túl sokat öntöttem.

- Nem lesz sok? – kérdezett rá.

- A szeretőd voltam Fernando. Nem kell úgy kezelned, mintha a gyereked lennék – ráztam meg a fejemet. A mellkasomba szorult a levegő. Nem mertem ránézni, mert attól tartottam, hogy minden tartásom eltűnne.

- Sajnálom Karen.

- Nem kell. Csak szólhattál volna, hogy ennyi. De mit is gondoltam? Hogy számítok neked? – tettem fel a kérdést, de nem tudott válaszolni, mert hirtelen beszélni kezdtem tovább. Mondhatjuk úgy, hogy kibukott belőlem minden, ami eddig nyomta a szívemet. – Tudod szar volt viszontlátni a képeket… Tudom, hogy a feleséged. Nem is az bánt, hogy a feleséged. Csak az, hogy mindenki előtt.

- Elhiheted, hogy nem így terveztem – nyögött fel. A poharam hangosan koppant az üvegasztalon. Egy kortyot se ittam az italból. Kiléptem a cipőmből, és elfordultam tőle. Személy szerint lezártnak tekintettem a beszélgetést. Az ablakhoz sétáltam, és kibámultam rajta. – Rám néznél végre az istenért? – horkantott fel. Hatalmasat sóhajtottam és megfordultam. Most már kénytelen voltam ránézni. Rögtön láttam rajta mennyire elszánt. 

Barna szemeimmel kíváncsian pislogtam rá. Mit akar még? Mit akar még tőlem? Miért nem megy el és hagy engem a fenébe? Elmondtam a véleményemet neki, és reméltem egyszerűen felfogja, majd elmegy. Lezárhatjuk ezt az egészet, és mindenki folytatja életét, ahol csak abbahagyta… vagy folytatja ott ahol akarja.

- Mit akarsz, mit mondjak még Karen? – tárta szét a karjait indulatosan, és én hátráltam tőle egy lépést. A hátam neki ütközött a falnak miközben Fernando felpattant az ágy széléről, és előttem termett. Nem féltem tőle. Csak éppen meglepett, hogy ennyire határozottan viselkedik. – Nem fogsz semmit se mondani nekem?

- Ha őt akarod… Ha őt akartad, elmondhattad volna – motyogtam, és a mellkasom előtt összefontam a karjaimat. – Elfogadtam volna, hiszen tudom hol a helyem. Nem akaszkodtam volna rád. Hiszen ő a feleséged, én meg a szeretőd vagyok…

- Szerinted miért vagyok itt? – tette fel csendesen és diplomatikusan a kérdést.

- Mert tudtommal a Milan csapatába fogsz játszani – rántottam meg a vállamat. – Amit megint Cartertől tudtam meg. 

Hirtelen lépett közelebb hozzám. Még közelebb. Ennél közelebb nem is lehetne. Két kezével a fejem mellett támaszkodott meg. Csak is a szemembe nézett, miközben én úgy éreztem, mintha meg akarnék fulladni… A közelsége miatt a szívem szinte háromszor gyorsabban vert.

- Én… – kezdett volna bele valamiféle monológba, de elakadt a szava. Meglepődtem rajta, hiszen eddig annyira határozottnak tűnt. Mint aki kitalálta, hogy mit akar mondani… Mivel akar meggyőzni… De most egyszerűen elakadt a szava.

- Te?

- Beléd szerettem Karen! – jelentette ki, amitől szinte tátva felejtettem a számat egy pillanatra. Nem voltam biztos benne, hogy jól hallottam.

- Mit mondtál? – húztam ki magamat a homlokomat ráncolva. Nem voltunk egy magasak, de ebben a pillanatban határozottnak tűntem én is. Vagy talán leginkább kíváncsinak.

- Beléd szerettem. Beléd szerettem te bolond nőszemély! – ismételte meg magát, és óvatosan megcirógatta az arcomat. – Amit tettem, azt nem tudom megmagyarázni. Csak annyiban vagyok biztos, hogy szeretlek.

- De Nando… – motyogtam zavaromban. Éreztem, hogy az arcom lángvörös.

- Mi az Édesem?

- Hogy szerethetsz? Nem vagyok se szép, se fiatal… – Ő egyszerűen csak kinevetett.

- Csak bolond vagy, de így szeretlek – csókolt meg. Mohón csapott le az ajkaimra, míg én az egyik kezemmel átkaroltam a nyakát, és közelebb húztam magamhoz. Teljesen hozzám simult a testével, és az ajkai közé nyögtem vágyakozva. – Szeretlek – nyögte ki miközben levegőért kapkodtunk mind a ketten. Végigsimított a hajamon. El kellett volna mondanom, hogy mit érzek. De abban a pillanatban nem tudtam elmondani. Inkább a cselekvés mellett döntöttem. 

Lassan kezdtem el kigombolni azt a fehér inget, amit ma viselt. Csak figyelte miként cselekszek. Amikor végiggomboltam a ruhadarabot, a kezemet a mellkasára tettem, és lassan szabadítottam meg tőle. Még közelebb léptem hozzá, amennyire csak tudtam. A nyakát csókolgattam, majd a vállát is. Megragadta a derekamat, és neki nyomott a falnak. Halkan felnyögtem… De pontosan tudtam, hogy nem a hátamba nyilaló fájdalomtól, hanem a vágytól, amit jelenleg éreztem. Akartam őt. Akartam, hogy csókoljon. Hiszen szeret…