Carter
Olyan gyorsan hagytam el a szobát, mintha valami mérgező lenne a levegőben. Meglepetésemre kint már Jay is csatlakozott Karenékhez. Mindketten aggódva néztek rám, amit nem értettem. Ennyire hihetetlen lett volna, hogy idejöttem?
- Meg sem kérdezem, hogy mit keresel itt – intéztem a szavaimat Jay felé, majd Karent kértem meg, hogy jöjjön velem. Ő természetesen végig idegeskedett azon a pár méteren, míg apám dolgozó szobájáig nem értünk.
- Csak szokás szerint parázol. Inkább hallgass végig minket, és rájössz, hogy jót akarok neked – intéztem az utolsó kedves és nyugtató szavaimat mielőtt még beléptünk volna az ajtón.
Láttam, hogy Karen nem nyugodott meg, és azt is tudtam, hogy apa stílusa sem segített ezen a helyzeten. Képes volt ráhozni az emberekre a frászt, még ha csak jó szándék is vezérelte.
- Arra gondoltunk, mivel mindenkinek meg van a munkája, te lennél a legalkalmasabb személy erre a plusz feladatra…. – vettem át a szót apától, mielőtt teljesen elrontja a tervemet. – A Chelseatől Milánóba szerződött egy közkedvelt játékos… és kikötötték, hogy az utazáskor kísérnie kell egy testőrnek a cégtől.
- Kiről van szó? Ki a játékos? – kérdezett rá Karen érdeklődve. Tudtam, hogy amit a nevet meghallja, máris nem lesz ilyen lelkes. De próbálkoztam. Hiszen láttam, érzékeltem, hogy mindketten szenvednek. Köztük tényleg működik valami, ami Oscar és köztem sosem tudott.
- Fernando Torres.
- Menni fog Karen? – rángattam ki a nőt a szótlanságból. Az arcáról a döbbeneten kívül semmit sem tudtam leolvasni. Ezek után pár apró formalitást beszéltünk meg, majd magukra hagytam őket. Kint a nappaliban Alanna és Jay túl elfoglaltak voltak ahhoz, hogy észrevegyenek, így csak az ajtónak támaszkodtam, úgy figyeltem őket.
- Carter, te nem jössz? – kérdezett rá lelkesen Alanna, miután észrevett. Csak mosolyogva a fejemet ráztam.
- Sajnálom Csillagom, ideje mennem.
- De olyan keveset látlak – szaladt hozzám, és megölelt.
- Figyelj, Csillagom – guggoltam le hozzá, miközben bámult ártatlan, kölyökkutya szemekkel. – Megígérem, hogy legközelebb tartunk egy csajos délutánt, jó? – vadul bólogatott, majd miután kaptam egy puszit, visszaszaladt a szobába. Jay a kezét felém nyújtotta, és felsegített. Közben apámék is visszatértek, így nyugodt szívvel hagytuk ott a kislányt.
*
Visszatérni a csapathoz, és a figyelemelterelő munkánkhoz, más érzés volt, mint amire számítottam. Amennyire harcoltunk azért, hogy visszajöhessünk, annyira meg is bántuk. Jay már az elejétől nem lelkesedett, de mégis megtalálta a közös hangot pár játékossal, de főleg Johnnal…
Én viszont… nem élveztem ott lenni és bájologni. Főleg mióta megjelent nálam Oscar. Még mindig nem tartottam a legjobb ötletnek, de erről sajnos senkivel nem beszélhettem….
- Torres! – kopogtattam az üres öltözőajtón. A spanyol csatár a mai edzésre csak a cuccai miatt érkezett meg, és persze azért, hogy a csapattársaitól elköszönjön.
- Hello Carter! – nézett felmosolyogva, majd intett, hogy menjek közelebb. Leült a padra, én pedig vele szemben.
- Utolsó nap érzés?
- Nincs – vont vállat mosolyogva. – Egy dolog viszont nem fog hiányozni: az időjárás.
- Nem lep meg – mosolyodtam el. – Intézkedtem az ügyedben – jelentettem ki pár perces csend után.
- Beszéltél Karennel? – csillantak fel a szemei, de továbbra is csak szótlanul figyeltem. – Mondj már valamit! – nyögött fel.
- Hamarosan meg fogod tudni. De Fernando, mindig nem segíthetek… Többször nem segíthetek – adtam tudtára, hogy nem játszhatok kerítőt. És nem is fogok. Nem csak magam miatt. A barátaim miatt se.
- Tudom. Ez volt az utolsó szívesség – szorította meg barátian a kezemet. – Köszönök mindent! – ölelt meg hirtelen, én pedig meglepődöttségemben nem tudtam, hogy mit tehetnék. Csak barátian megpaskoltam a hátát, és mikor elhúzódott, felálltam a padról.
- Ezt már ne szúrd el! – kacsintottam rá, majd hátat fordítottam, és az ajtó felé haladtam.
- Carter! – szólt utánam, amivel elérte, hogy visszaforduljak. – Tartsd nyitva a szemedet, mármint Oscaron. Nem minden az, aminek látszik – ráncolta össze a homlokát. Rá akartam kérdezni, de csak megrázta a fejét. – Nem mondhatom el. Tudod, ami az öltözőben történik…
- … azt ott is marad – fejeztem be helyette. Nem hibáztattam azért, mert ilyen sejtelmesen fogalmazott. Megtanultam már, hogy a játékosok, megtartják egymás titkait. Bármi történjék is.
Azért viszont hálás voltam, hogy legalább ennyit tett értem. Mert biztos voltam abban, hogy utána fogok járni a történteknek. Nem fogok vakon bízni. Főleg ezek után nem.
Egy limonádét szürcsölgettem a kávézó egyik eldugott sarkában. Oscarra vártam. Találkozni akart velem, és én tanácsoltam ezt a helyet. Ez volt a törzshelyem. Idejártam, ha Andréval, vagy mással beszélgetni akartunk. Ez volt az egyetlen hely, ahol az emberek nem bámulták meg a híres embereket. Legalábbis a városban nem nagyon találkoztam ilyen hellyel.
- Hozhatok még valamit, Carter? – érintette meg a vállamat a pincérlány, de csak a fejemet ráztam.
- Kedves Tőled Tamara, de várok valakire – mosolyogtam rá, majd a telefonomra pillantottam, és kezdtem azt hinni, hogy a férfi felültetett, megint. – Bár nem tudom ideér-e.
- Azt hiszem, megérkezett… – bökött a fejével az ajtó felé, ahol épp belépett Oscar. Csodálkozva néztem rá, hogy honnan tudta, de ő csak vállat vont. – Sosem volt még itt. De magadra hagylak.
- Szia – foglalt helyet velem szemben. – Bocsánat, hogy késtem, a Mester elkapott edzés után…
- Értem én – dőltem hátra. Igazából nem nagyon tudtam mit mondani.
- Miért pont itt kellett találkoznunk? – tette fel a kérdést, miután Tamara kihozta a rendelt italát. – Mehettünk volna nyugisabb helyre is.
- Ez pont jó – jegyeztem meg. – És Londonhoz képest egész nyugis. – Belekortyolt az italába, így az arcát tanulmányoztam. Mit akar Tőlem?
- Emberek között vagyunk, és…
- Zavar ez Téged? – hajoltam közelebb kíváncsian. Próbáltam megérteni Őt. Nem reagált, így kénytelen voltam én folytatni. – Értem én. Azt hitted, hogy beszéd helyett dugni fogunk, nem igaz?
- Ne forgasd ki a szavaimat! – hajolt közelebb Ő is, nehogy véletlenül más is meghallja azt, amit mondd. – Mi ütött beléd?
- Csak kimondtam, amit gondolok, ennyi – vontam vállat, majd megittam az utolsó csepp italomat is.
- Megváltoztál – nyögött fel. Felvontam a szemöldökömet, és próbáltam értelmezni mire gondol.
- Ahogy mondtam Oscar, sok minden történt velem. Velünk.
- Akkor mondd el. Mondd el, hogy megértsem! – helyezte a kezét az enyémre.
- Nem keverlek bele – ráztam a fejemet. Nem akartam, hogy tudjon az ügyről, csak annyit, amennyi szükséges. – De ami téged is érint, azt el fogom mondani. Hidd el, a sajtó lesz a legkisebb gondod.
- Bízom benned!
- Bárcsak én is elmondhatnám ugyanezt – sóhajtottam fel. Nem bírtam magamban tartani. Úgy éreztem tudnia kell.
- Carter…
- Ne mondj semmit! – szakítottam félbe. Aztán csak úgy kibukott belőlem a kérdés, amire tudtam, hogy választ nem fogok kapni. – Tulajdonképpen mit is akarsz Te Tőlem? – Csend telepedett ránk, ő pedig csak az asztallapot bámulta. Úgy éreztem, ideje magára hagynom, hogy gondolkodhasson. A zsebemből előhalásztam a limonádé árát, majd az asztalra tettem. – Ideje lenne átgondolnod – szedelőzködtem össze, majd egy puszit nyomtam az arcára, és elhagytam a törzshelyemet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése