Karen
A gyomrom minden tiltakozásom ellenére görcsbe rándult, amikor Max Horan irodája felé sétáltam a lánya társaságában. Nem értem miért kellettem én is ide. Azt hittem megbeszélik a kisiklott életüket és utána nagyjából mindent újra kezdhetünk. Hogy új lappal kezdhetünk.
- Karen jól vagy? – szólalt meg az ajtóban Carter, és a homlokát ráncolta a viselkedésem miatt.
- Apád most ki akar rúgni? – kérdeztem rá, de a lány kacagni kezdett.
- Most miért gondolod ezt?
- Csak… Csak…
- Nyugi Karen! Csak szokás szerint parázol. Inkább hallgass végig minket, és rájössz, hogy jót akarok neked – simogatta meg az arcomat sejtelmesen.
Ajkaimat rágcsáltam, miközben a lány már be is terelt az ajtón. Horant az asztala melletti bőr székben pillantottam meg, ahogyan gondterhelten az orrnyergét masszírozta. Egy hatalmas sóhaj után pillantott rám.
- Karen. Ülj le, kérlek! Beszélni szeretnénk veled! – mutatott az egyik üres székre, és én szinte azonnal szót fogadtam neki. Akárcsak egy kisgyerek.
- Baj van, Uram? – kezdtem bele hivatalos hangnemben.
- Lassan újra dolgozni szeretnél, nem? – válaszolt kérdéssel a kérdésemre.
- Visszamehetek végre a Realhoz? – fészkelődtem izgatottan a székemen. Nem hittem, hogy ennyire vágyódni fogok Madridba. Bár jelen pillanatban a spanyol főváros szabadságot jelentené a számomra.
- Nem… Vagyis még nem – rázta meg a fejét a férfi.
- Arra gondoltunk, mivel mindenkinek meg van a munkája, te lennél a legalkalmasabb személy erre a plusz feladatra…. – szólalt meg Carter, és csodálkozva fordultam felé. – A Chelseatől Milánóba szerződött egy közkedvelt játékos… és kikötötték, hogy az utazáskor kísérnie kell egy testőrnek a cégtől.
- Kiről van szó? Ki a játékos?
- Fernando Torres – jelentette ki Max, és a torkomon akadt minden szó. Carter csak megszorította a vállamat egy pillanatra majd az asztal szélére ült. – Ha jól vizsgázol ezzel a feladattal, egy héten belül a Real Madrid csapatát kísérheted.
- Menni fog Karen? – kérdezett rá Carter homlokát ráncolva.
- Persze. Vissza akarok térni a munkámhoz – jelentettem ki határozottan. Jó ötlet ez? Nem hiszem, de nemet nem mondhatok…
*
Jelen pillanatban utáltam a munkámat. Túlságosan is. Már 10 perce ücsörögtem a fekete Audiban, és próbáltam rászánni magam arra, hogy elinduljak a szállodába, és megkeressem az adott szobát.
Kikászálódtam a kocsiból, és a bőrdzsekimbe belebújtam. Éppen a fegyveremet helyeztem az oldalamra, amikor megszólalt a mobilom.
- Itt Hopkins – szóltam bele, miközben utoljára végig néztem magamon a kocsi oldalán.
- Mi az Csillagom? Nem húztál még nyúlcipőt?
- Jay. Tudod, hogy szeretlek? – csicseregtem neki, majd csak a nevetését hallottam. Biztos vagyok benne, hogy jól szórakozott rajtam.
- Ezt még nem mondtad – állapította meg.
- Ne is vedd komolyan, ha megkérhetlek rá – sóhajtottam fel.
- Pedig egész jól hangzott – jegyezte meg szórakozottan, de azt is hallottam, hogy közben pakolászik.
- Csak egy baj van. Ezt nem tőlem akarnád hallani – nyögtem fel. Reméltem, hogy ezzel az aduásszal végre békén hagy. Ha belekeverem Őt, és a lányt.
- Ez igaz. Ott vagy már?
- A szálloda előtt. Miért kérded? – lepődtem meg.
- Remélem, nem készülsz semmiféle hülyeségre.
- Nyugodj meg. Tudom kerülni a bajt. Most megyek – nyomtam ki a telefont, bár meg se vártam, hogy reagáljon. Felsóhajtottam, ahogy beléptem a szálloda ajtaján, és határozottan vágtattam át az előcsarnokon, hiszen Carter és Max elég biztosra akartak menni a szervezésben, így a szoba pontos helyét is leírták nekem.
Szándékosan a lépcsőt választottam, hogy nyerjek még egy kis időt. Lassan értem fel a megadott emeletre, és találtam meg az első szobát. Kopogtam, és szinte azonnal kinyílt az ajtó és egy öltönyös férfit pillanthattam meg, aki azonnal bemutatkozott, és beszélni kezdett. Be kell vallanom egyetlen szavát se fogtam fel, hiszen nem tudtam koncentrálni. Szívem szerint átugornám ezt a pár napot… De csak így csatlakozhatok újra a Real Madridhoz. Nem hittem, hogy így fogom utálni a munkámat, de jelen pillanatban utálom.
Kezdtem megérteni Max Horan miért is hozta ezeket a szabályokat. Felsóhajtottam csak, és felsétáltam a papír cetlin szereplő szobához. Egy öltönyt viselő férfi nyitott nekem ajtót, és azonnal beterelt. Közben már darálta az infókat, amiket így hirtelen meg is kellett volna jegyeznem.
- Jó... Biztosan – vontam meg a vállamat. Egy kis lépcső előtt álltam, és a bőrdzsekim patentját csatoltam ki, hiszen hirtelen melegem lett. Felnéztem, és még így is meglepetésemre Fernando állt előttem. Tudtam, hogy itt lesz. Logikus, hogy találkozunk, hiszen őt kell védenem.
Tökéletes fehér inget, és egy koptatott farmert viselt. Haja szokás szerint tökéletesen belőve.
- Szia – nyögtem ki halkan. A gyomrom elszorult, hiába voltam felkészülve arra, hogy látom őt. Az érzéseimnek nem tudtam megálljt parancsolni. Fernando meglepődve pillogott rám. Azt hiszem nem rám számított. Azt tudhatta, hogy kap valakit a cégtől, de nem engem.
- Szia – köszönt csendesen, ahogy felállt a fotelből. Szándékosan kerültem a tekintetét. Nem akartam semmi érzelmet kimutatni. Gyengének, és talán szerelmesnek tűntem volna.
Pár óra telt el, és biztos vagyok benne, hogy ez a nap nem fog szerepelni a top5-ös listámon. Kínos. Ez az egész túlságosan kínos.
Az ablaknál ücsörögtem, és bámultam ki rajta. Legyen már vége ennek az útnak. Legyen vége már ennek az útnak, hogy tudjak inni egy pohárral. Az alkoholtól az érzékeim, és a gondolataim is lelassulnak, még ha csak egy kis időre is. A lábaimmal ütemre doboltam, amikor hirtelen leült velem szembe Fernando.
- Karen…-szólalt meg bátortalanul.-Hoztam neked kávét.
- Kösz, de nem kell.-ráztam meg a fejem. Próbáltam felvenni a tökéltes pókerarcot, amit be kell vallanom nagyon nehéz. A mellkasom előtt összefontam a két karomat és a tekintetemet szigorúan az ablak felé szegeztem. Hallottam ahogy felsóhajtott és a bögrét a kis asztalra tette, de azonban még se mozdult el. A gyomrom görcsbe rándult és próbáltam nem ránézni. De ez szinte lehetetlen volt. A két karjával megtámaszkodott a térdein és tehetetlenül bámult maga elé.
- Karen – szólalt meg hirtelen, és megérintette a térdeimet. Hirtelen húzódtam el tőle, mintha bántani akarna. A gyomrom görcsbe rándult, és fékeznem kellett az arcizmaimat.
- Mi van? – morogtam picit indulatosan.
- Beszélj hozzám! Beszéljük meg!
- Nem kell, mert nem érdekel – jelentettem ki szigorúan. Hazudtam. Igenis érdekelt, de nem gyengülhettem el. Vonzott a közelsége. Bár az is igaz, hogy mióta megkéseltek, elég kevés embert engedtem közel magamhoz…
- De én meg akarom beszélni – vágta rá figyelmen kívül hagyva azt, amit mondtam. – Karen, ennél még az is jobb lenne, ha ordítanál velem, vagy megütnél. De ez a szótlanság kikészít! Meg akarom magyarázni.
- Tudod mit? – hajoltam kicsikét közelebb hozzá hirtelen. – Tartsd meg a magyarázatodat a feleségednek! Engem pedig hagyj békén! Te döntöttél. Túlságosan különbözőek vagyunk ahhoz, hogy értelme legyen ennek. Carter miatt vagyok csak itt – sziszegtem a képébe. Mind a ketten indulatosan bámultuk egymást, és jelenleg csak azért nem ordítottunk egymással, mert nem voltunk egyedül.
- De... – érvelni próbált, de hirtelen szakítottam félbe.
- Ezt a pár napot viseljük el egymás mellett, és minden visszatérhet a normális kerékvágásba. Te itt leszel Olaszországba, én pedig visszamegyek ahhoz az átkozott Real Madridhoz. Te éled a boldog házas életedet, nekem pedig ott lesz a feladatom, amit be kell még fejeznem.
- Azzal nem oldasz meg semmit se, ha ellöksz magadtól.
- Hogy löknék el olyan embert, aki sosem volt az enyém? – tettem fel jogosan a kérdést, és vártam arra, hogy a spanyol megválaszolja. De nem tette, hiszen káromkodva pattant fel a szembe lévő székről, és indult el valamerre. Inkább rá se néztem, csak dühömben felkaptam a bögrét, és belekortyoltam.
- A fene vigye el! – bukott ki belőlem, hiszen pont olyan, amilyennek szeretem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése