35. fejezet

Sziasztok!

Az új időpontnak megfelelően a hétvége zárásaként meghoztuk a soron következő fejezetet, mellyel szeretnénk Minden Létező és Nem Létező Olvasónknak Boldog Új Évet Kívánni! A napokban felkerült egyúj design, melyért itt is szeretnénk köszönetet mondani Noemi Solernek. Csodás munkát végzett! Nem is húzzuk tovább az időt, jó szórakozást kívánunk a 2016-os év első részéhez.

Kira & Vivian

Carter

*Jay*

Azt tettem, amit Daniel mondott. Összeszedtem a cuccaimat, és az első Londonba tartó repülőgéppel elhagytam a kontinenst. Egyáltalán nem voltam fáradt, és azon gondolkodtam vajon hogyan fogad majd Carter. Sejtettem, hogy dühös, amiért kinyomtam a hívásait, de elképzelni sem tudtam mennyire.

De még mindig tartom a véleményemet... Ő hagyott magamra abban az átkozott szobában reggelre. Dugtunk, majd lelépett. 

Én sem vagyok hülye, mert tudtam, hogy csak szexre kellettem neki. Ezért nem is értettem Őt, teljesen túl bonyolított mindent. Kihasznál néha, én pedig hagyom, hisz ez így nekem is megfelelt. De persze Carter ezt is túlgondolta.

Felüdülés volt elhagyni azt az átkozott repülőt és repteret, hogy taxit fogva Carter lakására mehessek. Próbáltam lazán viselkedni, de a feszültség csak nőtt köztünk, míg ki nem bukott belőlünk minden. 

‒ Nincs okod féltékenykedni! Te hagytál ott egy menet után… - csattantam fel, amivel sikerült Őt meglepnem. Kellett pár pillanat, míg vissza tudott vágni, de túl makacs volt ahhoz, hogy ne tegye.

‒ És ha féltékeny vagyok, miért érdekel?! Te úgyis csak a farkaddal gondolkozol – sziszegte a képembe. Tátogtam, mint egy hal. Nem számítottam rá, hogy így beszól nekem.

‒ Akkor lehetőleg te se hisztizz! – fontam sértődötten össze a karjaimat, de ő csak erőltetetten felnevetett. Ekkor már éreztem, ennek nem lesz jó vége.

‒ Azt csinálok, amit akarok! – jegyezte meg miután belekortyolt a piába. – Sem Te, sem Oscar nem fogjátok nekem megmondani.

‒ Fel se vehetem a versenyt azzal az idiótával – kaptam ki a kezéből az üveget. Most rajtam volt a sor, hogy ráhúzzak egy nagyot. – Nekem legalább van eszem.

Abban a pillanatban, ahogy kimondtam csak arra eszméltem, hogy a keze csattant az arcomon. Dühös fejjel meredt rám, és tudtam, hogy túlléptem a határt. Most tényleg.

‒ Nálad nagyobb idióta nem vagyok – ütötte a mellkasomat, de elkaptam a kezét, és magamhoz rántottam. Ott álltunk egymástól pár centire, és mindkettőnk szaporán vette a levegőt. Dühösek voltunk magunkra, és egymásra. 

Sosem láttam még Carter barna szemeiben ilyen tüzet, mely dühből pillanatok alatt vággyá alakult át. A pólómba markolt, majd magához rántott, és megcsókolt. Úgy csókolt, ahogy eddig még soha. Nem óvatoskodott, de én sem. Én a hajába túrtam, és a falhoz irányítottam. Addig csókoltuk egymást, míg bírtuk. 

*Carter*

Valami bekattant nálam míg vitatkoztunk, és a pofon után döbbentem rá, hogy mit tettem. Valójában nem akartam bántani, de annyi düh volt bennem, hogy nem bírtam kordában tartani magamat. Egyik pillanatban még legszívesebben megfojtottam volna, a másikban meg már őrülten kívántam a csókját. Ezért nem tököltem, magamhoz rántottam, és kezdeményeztem.

Igazi, a filmekben látott, lábremegős csókban volt részem, amit magam is alig akartam elhinni. Ha a fal, és Jay teste nem tartottak volna meg, nem álltam volna biztos lábakon.

Levegőt kapkodva bámultuk a másik kipirosodott arcát, s miután elég erő volt bennem, kacérkodva hívtam be magammal a hálómba. Vigyorogva követett, s az ágyra jövet a pólójától is megszabadult. Ezek után már semmi nem tudott minket megakadályozni abban, hogy levezessük a feszültséget egy szenvedélyes együttlét alatt.

Egymás mellett feküdtünk, de egyikünk sem szólalt meg. Folyamatosan csak mosolyogtam. Nevetséges helyzet volt, tiszta szappanoperás. De mindketten tudtuk, hogy ezzel csak az energiánkat vezettük le. Ez csak szex volt. Rohadt jó szex. Olyan, amire titkon mindenki reménykedik, de sosem hittem, hogy pont Jay lesz ebben a partnerem. 

E gondolatok között tört ki belőlem egy jóízű kacagás, mellyel felkeltettem partnerem figyelmét is. Úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem, de erről szó sem volt. Egy idő után már velem nevetett, és szerintem pontosan tudta mi is a vicc tárgya. 

Nehezen tudtuk abbahagyni, és én voltam az, aki a beállt csendet megtörte. 

‒ Tudod, mi aztán nem vagyunk semmik. Egyik pillanatban még kiabálunk, a másikban meg itt kötünk ki. 

‒ Mondhatni nem élünk unalmasan – támaszkodott meg az egyik karján, a másikkal pedig az én vállamat cirógatta. 

‒ Gyakrabban kellene veszekednünk – mosolyogtam rá, de ő elkomorult. – Baj van? 

‒ Nem hiszem, hogy ezt Oscar díjazza – nézett rám komolyan, amitől az én kedvem is elment. 

‒ Ott hagytam a nyaralásunk közepén. A felesége és a húga szó szerint elüldöztek. Ne nézz így rám! – horkantottam fel, mikor láttam, hogyan bámul. – Nem futamodtam meg, hanem Oscar is melléjük állt. Hülyének néztek… 

‒ Ez egy barom. Ne is törődj vele! – hajolt közelebb, de nem csinált semmit se. 

‒ Miért bámulsz? – igazgattam lányos zavaromban a kócos fürtjeimet. 

‒ Tudod részben miattad fektettem meg Karent. A büszkeségem odavolt, és így visszavágtam. Persze, nem csak emiatt. Az elmúlt hetekben megkedveltem Őt. Igazad volt! 

‒ Mondtam, hogy bírni fogod. Olyan csökönyös, mint te. 

‒ Te sem panaszkodhatsz, kedvesem – villantott rám egy bugyi olvasztó vigyort, majd közelebb hajolva, ismételten a nyakamat kezdte csókolni, mint 1-2 órával korábban. 

‒ Kanos vagy? – kacagtam fel, amikor megtalálta a csikis pontomat. Kezei már a takaró alatt jártak, és pár mozdulattal képes volt az emberbe fojtani a szavakat. Tudta a dolgát az biztos, amit előnyére fordított a legtöbb esetben. 

Most viszont én sem hagytam magamat, és odahúztam magamhoz egy csókra. Sikerült felé kerekednem, majd elszakadva ajkaitól, csókolgatni kezdtem. Az arcán kezdtem, haladtam az álla vonalán és fokozatosan haladtam lefelé. 

Már készültem meglepni Őt, amikor is egy telefon hangos zenélésbe kezdett. Egyből rájöttem, hogy ez az övé, így folytattam tovább, és a készülék is elhallgatott mindkettőnk legnagyobb örömére. Az viszont nem volt benne a tervben, hogy ismét megszólal. 

‒ A rohadt életbe! – káromkodott, majd odanyúlt a nadrágjához, és előhalászta az idegesítő kütyüt. – Daniel az – jegyezte meg, így csak rábólintottam, hogy vegye fel. – Mi van? 

‒ Minek neked telefon? – az idősebb férfi ideges hangját még én is hallottam, míg Jay mellkasát puszilgattam. 

‒ Dolgom van, amit most megzavartál – ment a frappáns válasza barátomtól, amitől felkuncogtam. Reméltem, hogy nem túl hangos, de a következő pillanatban rá kellett jönnöm, ezt még más is hallotta. 

‒ Te megint nem az agyaddal gondolkoztál Donovan? – csattant Porter hangja, amitől én is megdermedtem, s abbahagytam Jay kényeztetését. Ismertem már jól, és sejtettem, hogy nem ok nélkül telefonált. 

‒ Kinyögnéd mi volt ennyire fontos? – türelmetlenkedett tovább, amit egy szúróspillantással illettem. 

‒ Carterhez küldtelek, és nem mással szórakozni – horkantott fel a vonal túlsó végéről, amivel mindkettőnket meglepett. Pedig azt hittem okos férfi, és leesett neki egyből, de úgy tűnt más jobban elvonta a figyelmét. – Karen kórházban van. 

‒ Mi van? – bukott ki mindkettőnkből. 

‒ Karen kórházban van. Mit nem tudsz ezen megérteni? A szex elvette a hallásodat is? 

‒ Mit mondtál az előbb Daniel? – hagyta figyelmen kívül bátyja megjegyzését, amin én is meglepődtem. 

‒ Te idióta! Hülye, és süket is vagy? Azért küldtelek haza, hogy beszélj Carterrel és nem azért, hogy dugj meg valaki mást… Most meg még értetlen is vagy! – hallatszott a dühös hangja, és egy zuhanás. Számításaim szerint valamibe vagy bele ütött vagy bele rúgott. 

‒ Ne kiabálj velem! – mérgedett be Jay is. Csak a szemeimet forgattam, pasik. 

‒ Szerinted? Piros pacsit játszott az apjával. 

‒ Az apja? Hopkins? – értetlenkedett Jay, amivel már engem is idegesített. Magamra tekertem a lepedőt, és a telefonért nyúltam. Először nem akarta nekem adni, de hajthatatlan voltam. Nem érdekelt, hogy lebukunk, cseppet sem. 

‒ Te voltál annyira idióta, hogy segíts megkeresni Hopkinst. Ne csodálkozz rajta, hogy egy kést vágtak a gerince mellé pusztán szeretettből! 

‒ Dan… Mi történt? – szólaltam meg lágy hangon, amivel tudtam, hogy sikerül lenyugtatnom, mint régen. Egy nagy sóhaj után beszélni kezdett, és mindent elmesélt. – Odamegyünk, jó?

Percekkel később sóhajtva adtam vissza a telefont a gazdájának. Sikerült Danielt kicsit megnyugtatnom, és a minket érdekelt részleteket kiszedni belőle. Felkeltem a morcos férfi mellől és a telefonomat kerestem elő. Percek alatt sikerült jegyet foglalnom egy délutáni gépre, habár aranyáron, de sikerült. 

Először én mentem el tusolni, majd Jayt parancsoltam be, aki továbbra is duzzogott, hogy nem tudtuk befejezni, amit elkezdtünk. Persze, tudtam, hogy Ő is aggódik, de hát férfiból volt. 

‒ Ne légy már ilyen! – fakadtam ki, mikor megláttam, hogy elhagyta a fürdőszobát. – Majd egyszer kárpótollak. 

‒ Mondjuk, miután megbizonyosodtunk Karen állapotáról? – karolta át a derekamat, és megcsókolt. Meglepődtem, hiszen ilyen spontán még sosem volt. Persze, lefeküdtünk párszor, de csak úgy csak csókolózni nem igazán szoktunk. Az olyan kötött, és hát az nem Ő, és talán nem is én. 

‒ Akár – bólintottam rá kábán hirtelenjében. – De most siessünk, a reptér előtt be kellene ugranunk valahova – tördeltem aggodalmasan a kezeimet. 

‒ Kész vagy? – mutatott az apró utazótasak felé, én pedig csak bólintottam. Összeszedtem pár napra ruhát magamnak, és az ő cuccaiból is raktam össze, hogy lekössem magamat, míg ő fél óráig téblábolt a fürdőmben. 

‒ Mehetünk – kaptam fel a lakáskulcsokat.