Sziasztok!
Múlt héten már beszéltünk a változásról, de hát mégis csak karácsony van, ezért most szombaton hoztuk a soron következő részt. Átnézni sajnos nem volt igazán időnk, de majd a jövő hét folyamán, az ünnepek után ezt is pótoljuk. Addig is szeretnénk mindenkinek Kellemes Ünnepeket kívánni! Jó szórakozást!
Kira & Vivian
Karen
Percek teltek el néma csendben és próbáltam fel fogni azt, amit apám és Vanessa hordott össze. Ha ez igaz akkor… Akkor valaki biztosan nem tudja az igazságot, mert kétlem, hogy ezt eltitkolták volna. Körülöttem járkáltak az emberek. Vanessa egy nagy darab férfival beszélt az ajtónál amikor apám egy pohár italt tett le elém. Színéből és az ő ízléséből ítélve ez whiskey.
- Igyál.-parancsolt rám. Fintorogva pillantottam rá majd felkaptam a poharat és bele kortyoltam. Az alkohol végig marta a torkomat de talán ebben a pillanatban még segíthet is rajtam.
- Mesélj! Mesélj még jó pár gerinctelen féreg megmozdulásodról.
- Az van kislányom. Az van csak.-nevetett fel és kényelembe helyezte magát. Hátra dőlt a székben és a lábait lomhán felvágta az asztalra. A poharat a kezébe vette amibe hangosan csobbant az ír ital.- De csak akkor marad életben az ember ha gerinctelen és egy féreg, ha már a szavaidat idézem.
- Nyögd már ki, hogy mire gondolsz.-horkantottam fel hangosan és egyik kezemmel a hajamba túrtam és a tekintetemet az asztal lapjára szegeztem.
- Emlékszel egy 11 hónappal ezelőtti napra Karen? Amikor egy egyszerű napra ébredtél valahol az afgán sivatagban és egyszerű járőrözésre adtátok a fejeteket?-trillázta a szavakat és nagyon lassan fogtam fel mit is mond nekem. A pohár hangosan koppant az asztalon és kiegyenesedtem a székemen.
- Mit mondtál?
- Szerintem mindent jól hallottál.-vihogott Vanessa.
- Szerintem meg inkább fogd be a szádat, mert kitépem a nyelved és letolom a torkodon. Mit szólsz hozzá? Hmm?-kérdeztem rá lazán egy kislányos mosoly kíséretében.
- Inkább rám koncentrálj.-szólt közbe apám és a tekintetemet újra rászegeztem.- Most pedig válaszolj a kérdésemre.
- Arra gondolsz amikor fel akartak robbantani minket?-kontráztam vissza kérdéssel.
- Pontosan arra a napra. Válaszolj! Emlékszel?
- Igen emlékszek!-csattantam fel dühösen.- Hogy ne emlékeznék arra a napra amikor majdnem meghaltam?
- De kár, hogy csak majdnem.-sóhajtott fel színpadiasan az apám és én lefagytam.- Neked azon a napon meg kellett volna halnod.
- Tessék? Tudod, hogy mennyit szenvedtem?-ordítottam rá és felpattantam a székemről, ami hangosan csattant a járókővön. Patrick lassan emelkedett fel a székről és kerültünk ugyan olyan magasságba.
- Én nem kívántam, hogy szenvedj! Azt kívántam, hogy dögölj meg!-felelte nyugodt hangon.
- Rohadj meg!-sziszegtem neki mire Vanessa a háttérben felnevetett.
- Elhiheted mindig sok bosszúságot okoztál nekem… De így főleg. Túl élted… Horan maga mellé csábított. Ezt akartam elkerülni. Ezért akartam és ezért rendeztettem meg a támadást.
- Megrendezted a támadást?-kérdeztem rá.
- Nem volt nehéz.-rántotta meg a vállát az apám.- Mindent a tökéletes hadnagyodnak köszönhetek.
- Nem értelek.-ráztam meg a fejemet és a hajamba túrtam végül.
- De olyan könnyen ment minden… Csak nem gondoltam, hogy olyan vagy mint egy csótány… Aki túl él mindent.
Ahogy ezt kimondta egyszerűen szembe köptem… Viszont visszakézből kaptam egy újabb pofont. A számba azonnal vér gyűlt és a könnyeim csípték a szememet. De egy mukkom se volt. Kezemet az arcomra csúsztattam.
- Nagyon bátor lettél.-sziszegte Vanessa. Kiköptem a vért a számból, mert egyszerűen émelygett már a gyomrom tőle. Meg talán magától a helyzettől is. Apám az arcát törölgette. De ő legnagyobb meglepetésemre csak nevetni kezdett… Sőt egyenesen kacagni kezdett.
- Úgy látom tényleg nem vagy különb nálam.-csóválta meg a fejét és egyszerűen helyett foglalt újra és eltette a zsebkendőjét.- Ülj le!-parancsolt rám és Vanessa rántott le a felállított székre. A kezemen kattant a bilincs és a másik felét egyszerűen az asztal lábához kattintotta.
- Csak, hogy ne csinálj még több bajt.-vonta meg Vanessa a vállát egy vigyor kíséretében. Elhúztam egy fintorra a számat. Nem tudom még mit mondhatna el nekem. Ennél rosszabb lehetséges még? És a igen akkor mi lehet az? Hol az apámat, hol pedig az asztal lapját bámultam. Éreztem ahogy a vér kicsordul ismét a számból és végig folyik az államon.
- Ohh… Kicsikét szét csúsztál.-törölte meg az államat Patrick, de elrántottam a fejem.- Neveletlen vagy…
- Leszarom.
- Valahogy sejtettem. De előtte valamit még el kell mondanom.
- Mit akarsz még tőlem? Nyögd már ki!-csattantam rá. A hangom igaz elcsuklótt a végére, de nem érdekelt.- Mit akarsz még?
- Csak egy mesével tartozom, hogy tisztán láss végre mindent.
- Mit kell még tisztán látnom?
- Az anyádat is én ölettem meg!-felelte teljesen higgadtan. Nem tudtam megnyikkanni se. Bámultam azt a rohadékot aki elméletileg az apám… Az apám egy rohadék… Szadista… Gyilkos. A könnyeim potyogni kezdtek de már mindegy volt. Kinyílt az ajtó és Vanessa lépett oda az érkezőhöz. Valamit susmorogtak majd Vanessa megfordult és megszólalt.
- Porter a városban van. Tudjuk, hogy hol.
- Ez remek. Akkor a játék most kezdődik.-csapta össze a tenyerét Hopkins…
*Daniel*
Túlságosan nehéz egyedül Karen nyomára bukkanom ebben az átkozott nagy városban. Jayt viszont haza küldtem, hiszen valakinek beszélnie kell Carterrel és talán pont ezaz eszement pasi aki tud rá hatni. Ami pedig Karent illeti legjobban én szúrtam el. Nekem kell helyre hoznom. Meg kell mentenem azt hiszem. Éppen lezuhanyozni tértem be az egyik haverom lakásába. Muszáj volt kicsikét rendbe szednem magam. Tiszta ruhát vettem és éppen egy pizza szeletett toltam be magamba a térképet bámulva. Azonban pont kopogtak. Nagyot nyögve indultam el az ajtóhoz és ahogy kitártam meglepődtem. Őszintén meglepődtem.
- Mi a franc?- lepődtem meg a kis társaságon akit megpillanthattam. Patrick Hopkins állt előtem Vanessa és Karen társaságában… És talán pár csatlós ácsorgott az utcán feltűnés mentesen. De egy dolgon akadtam meg legjobban. Karen tényleg megtalálta az apját.
- Üdv Daniel! Ezzel a lépéseddel megleptél. Nem csak a Horan lányra indultál be, hanem az én kis naiv lányomra is. Azt hitted ezzel összezavarsz… Vagy azt hitted félteni fogom?
- Úgy látszik megtudlak lepni.- feleltem higgadtan pedig nagyon ideges voltam Karen miatt. Hiába néztem rá… Hiába akartam látni a tekintetét elfordította a fejét a lány. Patrick erősen szorította a lány egyik kezét, de Karennek egyetlen arcizma se mozdult meg. A szívem hirtelen vadul kalapálni kezdett és a szám kiszáradt. Egy pillanatra tudtam csak Patrickra figyelni.
- Igazából csak arra lennék kíváncsi, hogy csak kihasználta vaaaagy…-elhúzta a szót az idősebbik Hopkins.- Számít is magának valamennyit.- hiába figyeltem a gúnyos vigyort az arcán láttam, hogy Karen rám pillantott… A válaszomat várta, mire Vanessa hisztérikusan felnevetett.
- De sokat gondolkodsz a válaszon Daniel.-szólalt meg a nő.
- Fogd be a szádat te ribanc!-ordítottam rá.
- Majd az öcsikéddel megtárgyalhatjátok, hogy melyikük volt a jobb. Carter vagy Karen amikor alattok nyögtek.-nevetett újból és lefagytam. Értetlenül pislogtam körbe.
- Azt hiszed hazudunk.-szólalt meg Hopkins.- De most az egyszer nem.
- Hazudsz!-csóváltam meg a fejemet.
- Dehogy…-legyintett Patrick.- De te nem válaszoltál a kérdésemre. Fontos a lányom vagy csak kihasználtad?
- Csak miattad csábítottam el!- közöltem szemrebbenés nélkül határozottan. Azt hiszem muszáj így tennem. Ha ők hazudnak nekem is ezt kell tennem.
- Akkor ha nem fontos.-húzta vigyora a száját. Valahogy elég elmebeteg vigyornak tűnt ez. Nem tudtam mire gondol… Miért vigyorog így… Azonban hirtelen a szabad kezébe megpillantottam egy kést.
- A saját lányodat bántanád?- kérdeztem ráförmedve és Vanessa felnevetett- A saját véred… Az egyetlen rokonod… Aki mind végig azért nyomozott, hogy ne legyen igaza… Hogy még se vagy egy rohadék?
- Nem érdekel! Mindig is csak egy kolonc volt.-rántotta meg a vállát flegmán. Karenre pillantottam aki meg se nyikkant. Csak bámult maga elé és úgy nézett ki, mint aki azt kívánja minél hamarabb vége legyen ennek az egész beszélgetésnek.
- Hogy mondhatsz ilyet?- még mindig nem tudtam fel fogni, hogy mit mond… és egyszerűen csak emelt hangon tudtam vele beszélni. Ordítani tudtam vele.- Van egy gyönyörű, okos lányod!-csattant fel a hangom újból és lehet ezzel elárultam magam.
- Ohh… Ez elég nyálas volt Daniel.-vigyorodott el a Horan nő.- Patrick öld meg kérlek! A kedvemért!
- Ezek szerint még is fontos az én lányom neked..-kacarászot Hopkins és egy pillanatra kihúzta Karen haját a nyakából és így a kés vészesen közel került a lány bőréhez. Hatalmasat nyeltem hirtelen.
- Kérlek enged el!-törtem meg.
- Te könyörögsz nekem?-kacagott.- Tudtad, hogy ezzel nem lehet meghatni?- és egyszerűen mire észbe kaptam Karen hátába vágta a kést. A lány fájdalmasan felnyögött. Patrick nevetve lépett hátra tőle és a kés hangosan csörögött a lépcsőn. Karen pedig szinte azonnal a földre roskadt. Kapkodva szedte a levegőt és Vanessa megint nevetni kezdett.
- Úgy tűnik még is fontos neked a lányom. De remélem most már felfogjátok én nem viccelek.-közben hátrált pár lépést Vanessaval egyetemben így Karenhez siettem és óvatosan a karjaim közé vettem a lányt.
- És most először mocskoltam be a kezemet. Eddig mindig mással végeztettem a piszkos munkát. De menjünk Édesem.-karolta át Vanessa nyakát.
- Takarodjatok!-ordítottam rájuk.- Takarodjatok már innen!
Vanessa még tett egy lépést még felénk és csak annyit motyogott Karen fülébe, hogy dögölj meg Édesem… Más helyzetben sokkal gyorsabb vagyok. Láttam már hullát, félholtat és haldoklót… De amikor a saját szerelmed fekszik a földön, egy szúrt sebbel másabb a helyzet.
- Sajnálom…-motyogta alig hallhatóan Karen. Az egyik kezemet a sebére csúsztattam és a kezem azonnal megtelt a vérével.
- Most ne beszélj kérlek. Nem lesz semmi baj.- Karen az egyik kezemet görcsösen szorongatta, majd a másik kezemmel telefonom után kutattam a zsebembe, és rögtön hívtam a 911-t.
*Karen*
Mindenem fájt, és az erő egyszerűen elhagyta a testemet. Daniel karjaiba vett. Éreztem az illatát.
- Sajnálom - suttogtam talán, de ebben sem voltam biztos. Nem tudom mennyi idő telt el, de arra ocsúdtam, hogy egy oxigénmaszk volt az arcomon, s a fényektől semmit se láttam.
- Valaki… - próbáltam megszabadulni a maszktól. A sziréna hangja csak most ütötte meg a fülemet, és éreztem egy meleg kezet, mely az arcomra csúszott.
- Vissza kell tenned ezt Karen!
- Fáj… - éreztem, hogy könnyeim kicsordultak. Meg fogok halni. Biztos vagyok benne, hogy meghalok…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése