Sziasztok!
A lépés úgy hozta ki, hogy az újévi első duplarészt ezen a vasárnapon tegyük közzé. Múlt héten szerettük volna, csak arra nem jött ki a lépés. Így hát most. Kellemes szórakozást kívánunk!
Kira & Vivian
Karen
*Daniel*
Nem tudtam mást tenni, mint sodródni azzal, ami történt… Mindvégig fogtam Karen kezét, és rettegtem. Rettegtem, hogy soha nem fogom újra mosolyogni látni.
A mentőben elájult a lány, és hiába szólongattam, hiába könyörögtem neki, nem tért magához. A kórház folyosóján szinte rohanva tartottam a lépést a mentősökkel és az orvosokkal. Még a kórterembe is velük mentem, de egy nővér határozottan tuszkolt az ajtó felé.
- Itt akarok maradni! - csattantam fel, és indultam vissza.
- Uram. Kérem! Kérem, maradjon itt!
- Ott akarok lenni! - harsogtam mindent túl, de csak pár ember figyelt rám. Nem érdekel. Jelenleg semmi se érdekelt. - A szerelmem mellett akarok lenni.
- Az orvosok csak akkor tudják tenni a dolgukat, hogy ha engedi. Kérem. Kérem, nyugodjon le!
Ordítani akartam volna, de már minden szó a torkomon akadt. Egyszerűen megtörtem. Igaza volt a nőnek. Nem szabad útban lennem…
Magamra hagyott a nővér, és én egy távolabbi üres folyosóra sétáltam. Idegesen járkáltam fel és alá, amikor eszembe jutott, hogy szólnom kell a többieknek. Előszedtem a mobilomat, és azonnal Jay számát kerestem elő, hiszen Carter nem venné fel nekem. Remegett a kezem és csak most vettem észre, hogy véres vagyok. Karen vére már rászáradt a kezemre.
Nem foglalkozhattam ezzel, hiszen megnyomtam a hívás gombot és a készüléket a fülemhez emeltem. Egy csörgés… Kettő… Három… Négy… Fene se tudja mennyi az idő Európába, de nem is érdekelt… Fel kell vennie! Hetedik csörgés… Nyolcadik…
- A rohadt életbe! - káromkodtam hangosan, miközben a hideg ablaküvegnek támasztottam a homlokomat. - Vedd már fel azt a kicseszett telefont Donovan! - A telefon csipogással jelezte, hogy a hívott fél nem fogadta a hívásomat. - Kurva életbe! - csattantam fel és először belerúgtam a mellettem lévő kukába, majd szinte azonnal tárcsázni kezdtem újra. Ha kell, ezerszer hívom újra… s ha akkor se veszi fel, ezeregyedjére is hívni fogom. - Vedd már fel! - sziszegtem a hatodik csörgésre.
- Mi van? - csattant fel hirtelen Donovan zihálós hangja a túl végről.
- Minek neked a telefon?! - sziszegtem neki, és ha tehetném, átnyúlnék a vonalon és ebben a pillanatban törném be az orrát.
- Dolgom van, amit most megzavartál - jelentette ki, mire halk női kuncogást hallottam.
Egyből leesett. Összeraktam a képet arról, hogy mit csinál épp.
- Te megint nem az agyaddal gondolkoztál Donovan? - horkantottam fel. Újra az üvegnek nyomtam a homlokomat, és felnyögtem tehetetlenségemben.
- Kinyögnéd mi volt ennyire fontos? - idegeskedett Jay csak azért, mert megzavartam a numeráját.
- Carterhez küldtelek, és nem mással szórakozni - horkantottam fel, és megmasszíroztam az orrnyergemet. - Karen kórházban van.
- Mi van? - változott meg a hangja hirtelen. Sokkal, de sokkal komolyabb lett.
- Karen kórházban van. Mit nem tudsz ezen megérteni? A szex elvette a hallásodat is?
- Mit mondtál az előbb Daniel? - kérdezett rá újból.
- Te idióta! Hülye, és süket is vagy? Azért küldtelek haza, hogy beszélj Carterrel és nem azért, hogy dugj meg valaki mást… Most meg még értetlen is vagy! - ordítottam rá, majd megütöttem a falat.
- Ne kiabálj velem!
- Szerinted? Piros pacsit játszott az apjával.
- Az apja? Hopkins?
- Te voltál annyira idióta, hogy segíts megkeresni Hopkinst. Ne csodálkozz rajta, hogy egy kést vágtak a gerince mellé pusztán szeretetből. - Szöszmötölést hallottam és legnagyobb meglepetésemre következőnek már nem Jay, hanem Carter szólalt meg.
- Dan… Mi történt? – suttogott kedvesen.
- Megkéselte, Carter. A karjaimban tartottam, és vérzett… - motyogtam immár a lány hangját halva.
*Fernando*
Kora reggel van, és már túlestem a szokásosnak mondható futásomon, hogy jobban induljon minden reggelem. Lassan vissza kell szoknom a szokásos hétköznapokhoz, hiszen hamarosan elkezdődik a szezon, de be kell vallanom rohadt nehéz.
Jó volt a nyaralás, hiszen kikapcsolódtam a hosszú, fárasztó szezon és a világbajnokság után a családommal. Bár a nyaraláson olyat tettem, amire nem vagyok egészen büszke, de kikezdtem a feleségemmel. Ez nem mentség, és nem is meglepő, hogy ezt tettem… Hiszen ő a feleségem, akire hónapok óta nem tekintettem nőként… De Karen… Karenre nem is gondoltam…
Fáradtan léptem be a hatalmas házamban és örültem, hogy jelenleg egyedül vagyok, hiszen Oli haza ment a szüleihez a gyerekekkel. Lábammal csuktam be a bejárati ajtót miközben a napi postát bogarásztam át, de egyik levél se fogott meg, így letettem a konyhapultra a borítékokat, a vizes pólómat pedig a szék karfájára dobtam. A hűtőhöz léptem, és ahogy kitártam az ajtót kaja után kutattam.
- Fernando! - szólalt meg mögöttem egy nő suttogva, de én még így is halálra rémülve fordultam meg. Carter Horan állt előttem csapzottan, és fal fehéren. Pár lépésnyire tőle pedig az a pasi, aki a világbajnokságon jelent meg néha a szállodánkban.
- Hogy kerülsz ide Carter? Hogy jöttél be? - néztem körbe.
- Nyitva volt az ajtó – motyogta, és tett egy lépést felém. Szemöldökömet ráncolva bámultam a lányra, aki megfogta a kezemet.
- Jól vagy? - tettem fel jogosan a kérdést. Nem szokott Ő így viselkedni.
- Baj van - motyogta a fejét rázva. - Tudom, hogy te és Karen… Nos…
- Mondd ki, Carter! Tudod, hogy meghágta a feleségét miközben a szeretője hűségesen várta Dél-Amerikában - horkantott fel a pasi az ajtónak dőlve.
- Jay! - ripakodott rá a nő.
- Most mi van? Az igazat mondtam - tárta szét a karjait a férfi. Nem igazán volt szimpatikus.
- Történt valami? - vontam fel a szemöldökömet. Nem értettem, hogy mit akarnak pont Tőlem.
- Daniel most hívott... - kezdett bele a lány.
- Az Ég szerelmére, Carter! Nyögd már ki! - lökte el magát Jay a faltól, mellénk lépett. - Karent megkéselte az apja New York-ban! Velünk jössz, vagy sem?
Órák teltek el, és már a repülőn ültem a két testőr társaságában. Idegesen doboltam a szék karfáján és bámultam ki az ablakon. Azt hiszem még mindig nem fogtam fel mindent, ami történt. Ideges voltam…
- Abba hagynád? - szólalt meg Jay a nő másik oldalán.
- Befognád a szádat? - kontráztam rá.
- Nando, kérlek! - fogta meg a kezemet, és bátorítóan megszorította a kezemet. - Nem lesz semmi gond! Biztos remek kezekben van.
- Kedvesem, most csak a sablon szöveget mondod… Egy kést vágtak a hátába. Hogy lehetne? - horkantott fel a férfi.
- De… azt mondtad, hogy műtik. Daniel azt mondta Nektek, hogy a műtőben volt.
- Inkább fogd be Donovan! Fernando, minden rendben lesz. Karen meg fog gyógyulni, és utána mindent megbeszélhettek.
- Utál - feleltem csendesen.
- Miből, és mikor jöttél rá erre? – szólt közbe megint az a nagyképű barom. - Amikor a feleségedet fogdostad, vagy amikor az ezredik hívásodat se fogadta?
Utálom ezt a férfit. Igaza van Karennek, hogy egy idióta. Válaszra nyitottam volna a számat, de Carter közbe vágott.
- Fogjátok be! - A tekintetével képes lett volna megölni minket jelenleg. - Elég hosszú az út, és nem akarok két civakodó óvodással utazni. Világos?
- Igen - motyogtam.
- Igen anyu - forgatta a szemeit Jay. - Bár legalább most már értem, hogy Karen miért választotta Danielt. Még ha csak egy-két alkalomra.
- Jay! - vinnyogta a lány.
- Mit mondtál? - kérdeztem rá egyből.
- Süket is vagy, nem csak idióta? – kérdezett vissza gúnyosan. - Danielnek sikerült elcsábítania, mert te egy idióta voltál - vonta meg a vállát. Nem szólaltam meg. Leginkább egy emberre voltam dühös, Porterre…
Carter tudta, hogy melyik kórházba kell mennünk, és a recepciónál ő érdeklődött, hogy merre találjuk Karent. A repülőút óta egy árva szót se szóltam. Mérgelődtem. Csak mérgelődni tudtam. Haragudtam mindenre és mindenkire. Azt hiszem, ugyanolyan hibás vagyok, mint itt bárki más… De Daniel és Karen… Daniel…
- Ugye viselkedni fogsz? Tudom, hogy most szétvernéd a legjobb barátom fejét, de hidd el… Te járnál rosszabbul. Kérlek!
Nem válaszoltam, mert nem akartam hazudni. Az első emeletre kellett mennünk, és a liftből kiszállva pontosan Danielt pillantottam meg. Azonnal elborult az agyam. A kezem ökölbe szorult, és mire észbe kaptam, teljes erőből orrba vágtam. Daniel nem ütött vissza, csak pár lépést hátrált. Carter azonnal közénk állt, míg Jay felnevetett.
- Menj odébb, Carter! - szólt rá Daniel.
- Nem. Nem rendeztek jelenetet - sziszegte nekünk, és a kezét a mellkasunkra rakta, hogy távol tartsunk minket egymástól.
- Szerintem már jelenetet rendeztek.
Szívem szerint még mindig beverném a hülye amerikai képét, aki pár lépésnyire távolabb sétált tőlünk, és fájdalmas képpel mozgatta meg az állkapcsát. Ezek szerint legalább tényleg sikerült bemosnom neki. Jay még mindig csak vigyorgott. Az ő képét is bemosnám jelenleg.
- Megnyugodnál? - szólt rám erélyesen Carter.
- Igen. Hol van Karen? - bukott ki belőlem a kérdés. Porter csak rábökött a szembe lévő ajtóra, és azonnal neki indultam. Berontottam az ajtón, majd elcsodálkoztam. Az ágyon ott feküdt Karen… Az arca fehér, beesett, az orrában ott volt az oxigén cső… A gépek pedig egyenletesen csipogtak. A lábam földbe gyökerezett, és egyszerűen elszorult a torkom. Nem ilyen volt, amikor elköszöntem tőle Madridban, minha egy másik lány feküdne itt.
- Torres... - vicsorgott rám Daniel az ajtóból, de Carter megfogta a kezét és megrázta a fejét.
- Ne csinálj balhét! - Csak fújtatott, és elrohant mellőle. A nő lassan lépett be a szobába, majd becsukta az ajtót. A vállamra csúsztatta a kezét, és bátorítólag megszorította.
- Nem lesz semmi baj - mosolygott rám. Valahogy a közelsége adta meg a bátorítást, hogy közelebb sétáljak az ágyhoz. Óvatosan leültem az ágy szélére, és megfogtam a kezét, amelyikbe az infúzió be volt kötve. Jéghidegnek éreztem a bőrét.
- Te is szereted Őt, igaz? - lépett mellém csendesen a nő, majd ő is helyet foglalt mellettem.
- Lehetetlen…
- Semmi se lehetetlen - rázta meg a fejét. - Csak hibáztál.
- De ha utál, örökre utálni fog... - próbáltam összeszedni a gondolataimat. Így, hogy csak Carter van mellettem, valahogy megtörtem. A lány legalább nem utál annyira. Talán. Kicsit közelebb csúszott hozzám, és átkarolta a vállamat.
- Nando... - szólalt meg kedvesen és rám mosolygott. - Nem lesz semmi baj. Ígérem. Rendbe fog jönni, és a kapcsolatotok is... De nem válaszoltál a kérdésemre. - Nem tudtam mást tenni, hiszen egy hang se hagyta el a számat, így bólintottam. Szeretem. Persze, hogy szeretem. - Ezzel megleptél - sóhajtott fel a lány diplomatikusan.
- Magamat is megleptem ezzel - ráztam meg a fejemet. - Magamat is megleptem.
- Nem akartad? Nem akartál bele szeretni? Egyszerű kalandnak akartad?
- Fogalmam sincs... Tudtam, hogy helytelen, amibe kezdek.
- Figyelmeztettelek Fernando. Nem Karen az, aki sokat veszíthet. Hanem te. Neked van feleséged, és két csodás gyermeked. Karennek mije van...? Egy munkája, barátai, és rengeteg bosszúvágya - suttogta Carter. - Emellett Karen egy testileg és lelkileg sérült ember volt szerintem, amikor hozzánk került. Te még is bele mentél, majd ki kezdtél vele.
- Tudom, mit mondtál. Emlékszem rá, mert sokszor eszembe jut - suttogtam. - Igen az volt… Mindent elmesélt. Az összes szenvedését elmondta nekem, Carter.
- Tessék? - csodálkozott el a lány a homlokát ráncolva.
- Elmesélte… - kezdtem bele újra, és lehunytam a szemeimet. Olyan távolinak tűnt az a tavaszi este, amikor Carter elmondta hol találom a nőt. Amikor odamentem, és beszélgettünk először. Egy megtört, sérült nő ült előttem, aki talán bánta, hogy életben van. - Meg akart halni. Akkora fájdalmai voltak, hogy meg akart halni - bukott ki belőlem minden. Sejtettem, hogy Karen nem bánja, ha a barátnőjével őszinte vagyok. Carter mellett lehettem őszinte. - Lehet, hogy gyáva vagyok, de még egyszer se éreztem olyan fájdalmat, hogy azt kívánjam, bárcsak halott lennék. Tudod Carter… én nem ezt a lányt ismertem meg a reptér bárjában. Az a lány őszintén, és fájdalom nélkül tudott mosolyogni.
Sokáig egyikünk se szólalt meg. A nő talán a szavaimon gondolkozott.
- Miért, és mikor szerettél bele? – kíváncsiskodott tovább.
- Véletlen volt. A világbajnokságon... Alanna ott volt velünk az egyik este, és együtt aludtunk. Azon az estén sokáig figyeltem, ahogy a kislány alszik Karen mellkasán. Hogy mennyire gyengéd is tud lenni…
- És akkor tudtad - bólintott mindentudóan.
- Igen, akkor már tudtam, biztosra tudtam.
- Miért nem mondtad el neki? – tette fel jelen helyzetben a leglogikusabb kérdést.
- Sose volt tökéletes a pillanat.
- Menjünk ki! Igyunk egy kávét, és utána szerintem visszajöhetsz - szorította meg a kezemet.
Rábólintottam, ő pedig magamra hagyott egy kicsit az amerikai nővel. Közelebb hajoltam hozzá. Egy apró kis puszit nyomtam a homlokára, és bele szippantottam a haja illatába. Azaz ismerős gyümölcs illata volt most is.
- Annyira sajnálom Kicsim! - suttogtam bár tudtam, hogy alszik.
Carter
Reptér előtt a Torres-villát látogattuk meg, hiszen úgy gondoltam a spanyolnak joga van tudni mi történt, bármi is történt kettejük között. A barátom ebben egyáltalán nem értett egyet, de nem foglalkoztam a véleményével.
Órákkal később pedig a két férfi között ültem a repülőgépen, és idegesen tördeltem a kezeimet. Bármennyire is haragudtam a nőre, mégis a barátom volt, s ezt nem kívántam volna neki. A családunk része. És reménykedtem benne, hogy túléli. Ehhez képest gyerekesnek tűnt a haragom, az a sok vita, ami történt Brazíliában.
Nem könnyítette meg a dolgomat, hogy Jay és Torres már a taxiban sem bírtak magukkal, és ment a szájkarate oda-vissza. Emiatt is kellett középre ülnöm.
- Torres!
- Mi van? – horkantott fel mellettem a spanyol.
- Abbahagynád? – Fernando idegesen dobolt az ülés karfáján, de én egy szót sem szóltam, hiszen én is ilyen ideges lehettem. Persze, a barátomon meg sem lepődtem, hiszen ő ilyen volt.
- Befognád a szádat? – förmedt rá a másik férfi is, így kénytelen voltam én is belefolyni, mielőtt még jelenetet rendeznek.
- Nando, kérlek! – sóhajtottam fel. Tudtam, hogy Ő könnyebb eset, mint Jay, és előbb sikerül rávennem a megnyugvásra. – Nem lesz semmi gond! Biztosan remek kezekben van – tettem hozzá kicsit bizonytalanul. Ilyenkor mit is mondhatna egy aggódó társnak az ember?
- Carter…Most csak a sablon szöveget mondod. Egy kést vágtak a hátába, hogy lehetne? – vágta rá morcosan Jay, s akkor megértettem. Ő még nálam is idegesebb volt, amit így próbált leplezni.
- De… azt mondtad, hogy megműtik. Daniel azt mondta nektek, hogy a műtőben volt… - sápadt el hirtelen a csatár, így csak fejcsóválva néztem az angolra.
- Inkább fog be, Donovan! – morogtam mérgesen. – Fernando, minden rendben lesz. Karen meg fog gyógyulni, és utána mindent megbeszélhettek – simítottam végig a karján bátorítóan.
- Utál – foglalta össze egy mondattal azt, amit mindenki tudott. Jay ismét közbevágott, ami az utolsó csepp volt a pohárban. Nem arra vágytam, hogy Amerikáig hallgassam két civakodó óvódás beszélgetését, és ezt tudtukra is adtam. Torrest sikerült is leállítanom, de Jay… Ő nem bírta ki, hogy ne az övé legyen az utolsó szó.
- Bár legalább most már értem, hogy Karen miért választotta Danielt. Még ha csak egy-két alkalomra is.
- Jay! – csaptam a combjára idegesen. Még hogy a nők a pletykásak. Ehhez nekünk semmi jogunk nem lett volna. Ez Karen dolga.
- Mit mondtál? – fordult felé a focista, így csak egy hatalmasat sóhajtottam. Életem leghosszabb repülőútja lesz ez. Akármennyire is szeretném, nem tudom őket elhallgattatni.
*
New York-ban taxit fogtunk, és azonnal a kórházhoz vitettük magunkat. Útközben felhívtam Marco bácsit is, hiszen nem tudtam, hogy Daniel telefonált-e már nekik is. Persze, nehezen tudtam Őt meggyőzni, hogy apámat tartsa tőlünk távol, de tudtam, hogy meg fogja tenni azt, amire kértem.
A kórháznál a recepciós hölgytől érdeklődtem, majd elindultunk a liftek felé. Miközben vártunk a szerkezet érkezésére, szavaimat a játékoshoz intéztem. Tudtam, hogy a spanyolok forrófejűek tudnak lenni, Ő pedig határozottan az volt.
- Ugye viselkedni fogsz? Tudom, hogy most szétvernéd a legjobb barátom fejét, de… hidd el! Te járnál rosszabbul. Kérlek!
Választ nem kaptam, ami nem nyugtatott meg. Csak reménykedni tudtam, hogy nem lesz balhé. Talán… Ez a reményem akkor meg is halt, mikor kiléptünk a liftből, és Daniel pillanatokkal később egy orrba nyomással gazdagodott. A meglepettség miatt nem ütött vissza, de aggódni kezdtem. Nem lenne jó, ha még egy emberünk a falak túlsó felén kötne ki.
- Elég! – álltam kettejük közé idegesen, mert képesek lennének verekedni is. Két csökönyös szamár. Jay pedig nem ám segített volna, inkább csak vigyorgott.
- Menj odébb Carter! – szólt rám Daniel, de nem foglalkoztam vele.
- Nem! Nem rendeztek jelenetet!
- Szerintem már jelenetet rendeztek – kotyogott közbe Jay, de egy mérges nézéssel elhallgattattam.
- Ugyanolyan hülyék vagytok.
- Hol van Karen? – tette fel Fernando pár perccel azt a kérdést, ami mindannyiunkat érdekelt. Dan megmutatta a szobát, a férfi pedig szinte berontott. Persze előbbinek ez nem tetszett, így muszáj volt lefognom.
- Ne csinálj balhét! – zengett a hangom szigorúan. Ez persze nem tetszett neki, de egy szobában nem hagyhattam őket. Bent maradtam a spanyollal, s kicsit tudtam beszélgetni vele. Meg akartam érteni az ő szemszögét is. Nem ítéltem el, hiszen nem volt hozzá jogom. Ráadásul kicsit hasonló cipőben jártunk mi ketten. Hibáztunk, de hát emberek vagyunk. Viszont Ő, ha úgy vesszük nem tett semmi rosszat azon a nyaraláson. Házasember.
Ahogy Karenről beszélt, kicsit olyan érzésem volt, mintha jobban ismerné a nőt, mint én. Bizalmasabb a kapcsolatuk, amit irigyeltem egy kicsit. Azt, ami kettejük között van, hiszen tudtam, nekem ilyen sosem lesz. Sem Oscarral, sem mással.
Magukra hagytam őket pár percre, s kint csak Jayt találtam. Daniel biztosan egy kicsit kiszellőzteti a fejét, Őt ismerve.
- Hogy van?
- Alszik – válaszoltam a kérdésére. – Nem láttál egy automatát? A büfé még biztos zárva van, és szükségem van egy kávéra – sóhajtottam fel a hajamba túrva.
- Gyere, igyunk egyet – húzott magához, és belebújtam az ölelésébe. Sokkal többet kivett belőlem ez az egész ügy, mint gondoltam. Torres mellett is nekem kellett észnél maradnom, de Karen állapota engem is sokkolt. Az viszont már megnyugtatott, hogy túl van a műtéten, s felépül várhatóan.
Már láttam a folyosó végén az automatát, de még mielőtt tovább lépkedhettünk volna, hirtelen a mosdóban találtam magamat. Az összes ajtó nyitva volt, így Jay tovább húzott magával a mosdókhoz.
- Te mit művelsz? – engedtem el a kezét, de ő már szorosan átkarolta a derekamat.
- Felébresztelek – suttogta a számba, és az ajkaimra tapadt. Nem mondom azt, hogy minden porcikámmal ellenkeztem, hiszen rettentő jól csókolt.
- De ez egy kórház… - szakadtam el ajkaitól, Őt viszont nem érdekelte. A falhoz préselt, és a nyakamat csókolgatta. Lehunyt szemmel élveztem, ahogy kényeztet, és próbáltam megtartani a józan eszemet.
- Ugyan már – bújtatott ki a bőrkabátomból, ami egy puffanással ért földet végül. – Imádod a szabályszegést – csúsztatta be a kezeit a pólóm alá, s a hideg érintéstől megrázkódtam.
- Jay… - nyögtem fel, ahogy közelebb dörgölőzött hozzám. Nagyon meggyőző tudott lenni, még ha valahol, belül tudtam is, hogy ezt ebben a helyzetben nem szabadna. Hiszen ez egy kórház... Ahol betegek vannak... A barátunk eszméletlenül fekszik az egyik szobába... Ellenállnom kellene, de nem nagyon ment.
- Lazíts már! Karen attól még meg fog gyógyulni, ha te most itt vagy velem – simított végig az arcomon, majd újra megcsókolt. Ebben a csókban már nem volt vadság, és siettetés, inkább meggyőzni akart. Lehet, hogy képzelődtem, de mintha érzelmessé kezdett volna válni. S ez rémisztő volt. Nem lehet, hogy elkezdjen irántam érezni, bármit is!
A tarkójára csúsztattam a kezemet, és hagytam, hogy a lábaim után kapjon, és feltegyen a mosdókagylók mellé. Felkuncogtam, ahogy a hideg csempe súrolta a bőrömet.
- Beleviszel a rosszba – csúsztattam a kezeimet a pólója alá. A körmeimmel végigkarcoltam a hasát, és a mellkasát, amit morogva fogadott. – Na mi lesz? Mit tökölsz? – döntöttem oldalra a fejemet kuncogva. A gátlásaim valahol a folyosón maradtak, de már nem volt visszaút.
- Nem kell győzködni téged – bújt ki Ő is a kabátjából. – Meg fogod még ez köszönni – húzott magához, és csak csókolt és csókolt. A másik keze a pólóm alatt járt, és apró érintésekkel jutalmazott.
Félreérthetetlen helyzetben nyílódott ki az ajtó, amivel megzavartak minket. Zilált megjelenésünk jelezte azt, hogy nem beszélgetésre használtuk a mellékhelyiség szolgáltatásait. Daniel döbbent és dühös arccal bámult ránk, s ő jobban zavarban volt, mint én.
- Ti mi a fészkes fenét csináltok? – visszahangzott a hangja a csempéken. Cseppet sem volt jó kedvében, és sejtettem, hogy ez még csak a kezdet lesz.
- Mi…
- Menj, szedd össze magad! – nézett Jay-re, majd rám. – Veled pedig beszédem van! – intett nekem. Megvárta, míg Jay kislisszol mellette, majd az ajtónak dőlt, és a fejét csóválta. – Neked elment a maradék eszed is? – förmedt rám, én pedig csak leugrottam a földre, és a kabátjainkat felvettem a padlóról.
- Jó, sajnálom. Túlzásba estünk… Egy kórház, igen, tudom… és – kezdtem bele abba a szövegbe, amivel menteni próbáltam a menthetőt.
- Most nem csak erről van szó – szólt közbe. – Mi történt veled? Rád se ismerek. Úgy viselkedsz, mint egy eszelős…
- Miért? Mert próbálom élvezni az életet? – tettem sértetten a kezeimet a csípőmre.
- Így? Hogy minden lehetséges helyen és alkalommal Donovan alatt nyögsz? Ez aztán az élet habos oldala – gúnyolódott. – Csak tessék Carter, én nem tartalak vissza!
- Most mit vársz Tőlem? – tártam szét tanácstalanul a karjaimat. Sokként értek a szavai, mintha egy hatalmas pofont kaptam volna.
- Én semmit… Csak nézz majd bele abba a tükörbe, hogy ráismersz még arra a Carterre, akit annyira szerettem.
- Az már régen volt – adtam meg a védekező választ. Elég gyengére sikeredett, mindketten tudtuk. Ő viszont folytatta.
- Dehogy volt régen – lépdelt közelebb hozzám, és kisimított egykócos tincset az arcomból. – Az igazi Carter ott van bent, csak vissza kell hoznod – érintette meg a fejemet. A hangja sokkal kedvesebb lett és megértőbb. – Nem kell neked ehhez egy olyan pasi sem, aki összetöri a szíved, vagy aki meg akar változtatni.
- De mi nem vagyunk együtt – tiltakoztam egyből. Hiszen csak barátok vagyunk, néha kis extrákkal. – Nem változtat meg, csak…
- Nem rá értettem – nyomott egy puszit a homlokomra. Az ajtó felé vette az irányt, de mielőtt kinyitotta volna az említett tárgyat, visszanézett. – Kicsit szedd rendbe magad mielőtt visszajössz!
Felsóhajtottam, amint csukódott az ajtó, majd megfogadtam a tanácsot, és megigazítottam a ruhámat, majd visszavettem a bőrdzsekimet. A tükör felé fordultam, de fésű hiányában az ujjaimmal próbáltam kócosabb fürtjeimet megigazgatni több-kevesebb sikerrel.
Ezután csak bámultam magamat a tükörben. Azon kezdtem gondolkodni, amit a volt barátom mondott. Igaza volt abban, hogy nem volt szükségem senkire ahhoz, hogy jól érezzem magam a bőrömben.
Már indultam vissza, amikor a mobilom csengése zavart meg. Sietve húztam ki a farmerom zsebéből, s mikor a nevet megláttam, egyből kinyomtam.
- Fordulj fel, Oscar! – dörmögtem, majd kikapcsoltam a telefont és visszasétáltam a folyosóra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése