Sziasztok!
A múlt héten talán feltűnhetett Nektek, hogy nem jelentkeztünk résszel, aminek meg van az oka, de ha nem bánjátok a legközelebbi alkalommal osztjuk ezt meg Veletek. A lényeg a lényeg, azon kívül, hogy visszatértünk, hogy közös megegyezés alapján úgy döntöttünk, hogy a részeket mostantól vasárnap hozzuk. Mindkettőnknek praktikusabb., és így biztosan lesz időnk rendesen befejezni egy-egy részt. De nem is húzzuk tovább az időt, jó szórakozást!
Kira & Vivian
Carter
Kedvetlenül húztam magam után a bőröndömet. Húztam? Inkább rángattam szerencsétlen tárgyat. Rajta töltöttem ki a dühömet. Hosszú út állt mögöttem, és semmi másra nem vágytam, mint egy zuhanyra, és az ágyamra. Egy percet sem bírtam aludni a repülőn, folyamatosan kattogott az agyam. Brazílián és a történteken. Az egész már ott halálra volt ítélve, mikor elvállaltuk ezt az egész nyári bohócságot. Semmi szükség nem lett volna ránk a válogatottak mellett.
A napszemüvegemet az orromra toltam, és úgy léptem ki a zsúfolt parkolóba. Bár a nap nem sütött, szerettem a sötét lencsék mögé bújni.
Az üvegajtóban egy alakot véltem felfedezni, aki nem tűnt ismerősnek, mégis sejtettem a kilétét. Lerítt róla, hogy apa egyik külsős pincsije. A stílusa és a módszere viszont nem apámra vallott. Ilyen gyenge követést sem láttam még sehol, amit ő lefolytatott.
Nem törődtem vele, s amint lehetett egy üres taxiba bepattantam. Tudtam, hogy követni fog, így a taxist először máshova irányítottam, és csak akkor mondtam meg neki a helyes címet, amikor leráztuk a férfit. Természetesen nagy borravalóval jutalmaztam a sofőrt, amint kitett a lakásom előtt. Ott nem várt újabb meglepetés, így szívfájdalom nélkül zártam vissza a bejárati ajtót, s dőltem be az ágyamba mindenféle pakolás vagy tisztálkodás nélkül.
Valahol mélyen, de mégis fülsüketítő zenélésbe kezdett a mobilom, amit a pokolba kívántam, hogy felébresztett álmaimból.
- Igen? – fogadtam cseppet sem kedvesen a hívást. Az sem érdekelt volna, ha a királynő hív, mert ha én alszom, akkor alszom. Ezután esett csak le, hogy megnézhettem volna a hívó felet.
- Ööö… szia Carter – hallottam meg Lucas tanácstalan hangját. Egy kicsit elszégyelltem magamat, s azonnal mentegetőzni kezdtem. Nem ezt érdemelte tőlem, hiszen annyi mindenben segített az elmúlt napokban. Miután ott hagytam Oscart és a kis klánját, ő vitt ki a reptérre, és igazított útba. Törődött velem, pedig nem is ismert, és ezért nem lehetek elég hálás neki.
- Hogy vagy? – érdeklődtem kicsit élénkebben.
- Ezt én akartam kérdezni. Jól utaztál?
- Megvagyok Lucas, tényleg. Mióta hazajöttem, aludtam - sóhajtottam fel. Ott volt a nyelvemen a kérdés, de mégsem tettem fel. Nem akartam. Viszont a fiatal férfi olvasott a gondolataimban, és megválaszolta a kimondatlan kérdésemet.
- A jelenetetek után az egész nyaralásnak lőttek. Mi is eljöttünk, de senki nem keresett… - egyből félbeszakítottam, hiszen eleget hallottam, Ő pedig nem erőltette a dolgot. Ezek után pedig nem sokkal bontottuk a vonalat, mert elment a kedvem a beszélgetésdiből. Nem akartam megbántani, de tényleg nem vágytam társaságra. Az ágyból sem akartam kimászni, pedig tudtam, hogy ennem kellene valamit, de nem volt étvágyam. Ha Brazíliára gondoltam, már a rosszullét kerülgetett, így inkább visszabújtam a takaró alá.
Kopogás zaja hallatszott egészen a hálószobámig, de nem foglalkoztam vele. Ahogy a telefonom folyamatosan csengésével sem. Már Brazíliában is hívogattak, de ott sem vettem erről tudomást. Nem voltam kíváncsi senkire sem.
Csak bámultam a fehér plafont. Igazából semmi nem járt a fejemben, csak a falra összpontosítottam. Olyan érzés volt, mintha élő és hallott egyszerre lennék.
A kopogás hirtelen szűnt meg, amivel azt hittem megúsztam. Pár perc múlva viszont apró lábdobogás ütötte meg a fülemet, s mire elfordítottam a fejemet az ajtóm irányába, egy aprótest vetette rám magát.
- Carter, Carter! – visított Alanna a fülembe, amitől majdnem megsüketültem. Szerettem a kislányt, de most nem volt kedvem a csacsogását hallgatni.
- Tudtam, hogy itthon leszel – szólalt meg James az ajtóból. Az ajtófélfénak dőlt, és onnan bámult minket.
- A spicli köpött be ? – mordultam fel nem túl kedvesen.
- Carter, hol voltál? Úgy hiányoztál ám – szólalt meg Alanna, miközben a nyakamon csüngött. Alig bírtam megtartani, de nem akartam elvenni az ő kedvét is. Csak simogattam a hátát, míg el nem engedett.
- Te is hiányoztál – nyomtam egy puszit az arcára. – Tudod, erre-arra. Voltam a tengerparton is.
- Mi is voltunk – csacsogta. – És képzeld apának van…
- Elég lesz Alanna! – szólt közbe James, mintha valami titkot mondott volna a lánya. Vagy csak akarta mondani. – Menj, nézz addig tévét, míg beszélek Carterrel.
- Igenis apuci! – csusszant le az ágyamról, és szaladt a nappaliba.
- Miért jöttél, James? – sóhajtottam fel, és a hajamba túrtam. Pocsékul festhettem, de látott már ennél rosszabb állapotban is, úgyhogy ez cseppet sem zavart. – És ne gyere az Alanna látni akart dumáddal, mert nem veszem be.
- Mi történt veled? – hagyta figyelmen kívül az én kérdésemet. Felhorkantottam, de nem válaszoltam. – Aggódik érted! Hívd fel legalább!
- Minek? A spiclije úgyis minden lépésemről szól neki – vontam vállat nem törődve. Nem tudtam egyszerre ennyi drámával foglalkozni az életemben. Ez már túl sok volt. Legszívesebben eltűntem volna a világ elől.
- Ő az apád – lökte el magát a faltól, és lépett pár lépést közelebb.
- Az, az apám – szavaimból csak úgy csöpögött a gúny. Haragudtam rá, Jayre, Oscarra, és úgy az egész világra. – Az ember, aki hazudozott nekem. Ez aztán az apai szeretet. Köszönöm, de ebből nem kérek. Ha csak ezért jöttél, akár mehettek is. Fontos dolgom van…
- Nagyon nem érdekel mit akarsz. Nevetséges vagy Carter! Játszod a sértődött hercegnőt, de nem csak neked vannak bajaid. De az önzőségtől megint nem látsz az orrodon túl – emelte fel a hangját.
- Nevezzhetsz önzőnek, nem érdekel! – keltem ki az ágyból. – Vannak problémáim igen, de neked az az egyetlen problémád, hogy egy gyáva nyuszi vagy és félsz Karen elé állni. Szóval légy szíves fogd be a szád, és menj el! Nincs szükségem a kioktatásra, csak arra, hogy mindenki hagyjon békén! – emeltem fel én is a hangomat, de végét már ordítottam. Az összes felgyülemlett feszültség kitört belőlem, és ezt nem tudtam koordinálni.
Megszólalni sem bírt a kifakadásom után, és szó nélkül csörtetett ki a nappaliba. Követtem Őt, ahogy Alannával elindultak kifele. A kislány szomorúan nézett vissza rám, de azért integetett, amit mosollyal díjaztam. Bár inkább vicsornak tünhetett, de nem akartam megijeszteni.
- Ja és a spiclit nyugodtan le lehet állítani! – kiáltottam utána, amint kiléptek a bejárati ajtón. Hangosan csattant a faszerkezet, s ahelyett, hogy visszamentem volna az ágyba, a konyha felé indultam, hogy töltsek magamnak egy pohárral. A fejemben visszhangzottak a férfi szavai, és azt reméltem, hogy egy pohár ital után elfelejtem ezt az egészet.
Órákkal később a fürdőkádban pihentem, amikor a telefonom ismét csörögni kezdett. Kezdtem unni már, és azon gondolkodtam, hogy kikapcsolom a kütyüt, de mikor már egymás után harmadszorra is Daniel próbálkozott, fogadtam a hívást.
- Komolyan felvetted? – lepődött meg a telefonvonal túlsó végén, s ha nem lettem volna mérges, még fel is nevettem volna, hiszen ismertem már a mimikáját is.
- Amint hallod – forgattam a szemeimet. – Mit akarsz te is?
- Valaki nagyon morcos – sóhajtott fel. – Légy szíves, legalább Te ne utálj, elég nekem Karen is…
- Szentbeszédre készülsz te is? – szegeztem neki egyből a kérdést. Pillanatokon át vártam, amire végre megszólalt.
- Nem – nyögte ki.
- Akkor nem utállak – jegyeztem meg, amin felnevetett. – De úgyis tudom, hogy hazudtál. Mindig is béna voltál benne, édes.
- Csak túl jól ismersz… csak túl jól ismersz.
- Lehetséges – adtam neki igazat.
- Carter, baj van? – érdeklődött csendesen.
- Igazad volt, csak igazad volt, ennyi – válaszoltam tömören, de sejtettem, hogy rá fog kérdezni. Sokkal jobban ismert Jamesnél, s ahogy én tudtam már minden egyes mozdulatáról, ő így ismerte az összes reakciómat.
- Nem értelek. Miben volt igazam? – kérdezett rá, s a hangjában egy csepp komolytalanság sem volt. Ezért is szerettem Őt ennyire, tudta, hogy mikor mit kell mondania nekem.
- Kihasznált, és lejáratott, Daniel. Én meg szépen mentem utána… és ez… - magyaráztam össze-vissza, de tudtam, hogy érteni fogja.
- Carter…
- És a legrosszabb, hogy mégsem tudom gyűlölni – bukott ki belőlem teljesen őszintén. Mással elhitethetem, hogy utálom, de magamat nem csaphattam be. – Nem tudom, pedig annyira szeretném.
- Összetörte a szíved… - mondta ki helyettem, amit nem tudtam. Azzal, hogy Ludy mellé állt, minden reményem elszállt. – De szereted Őt.
- Nem akarom többé – ráztam a fejemet csalódottan. Egyre zajosabb lett Daniel mögött a vonal, és alig hallottam azt, amit mond. – Hol vagy?
- New York-ban – adta meg az egyszerű választ, és a hangzavar alapján teljesen logikus volt. – Muszáj Karen lelkére beszélnem. James szerint itt lesz. Helyre kell hoznom a hibám.
- Menj, hősködj! – mosolyodtam el halványan. – Drukkolok neked! – nyomtam ki a telefont, s meg sem vártam a válaszát, vagy a köszönést. Tudtam, hogy most jött volna a szentbeszéd, amire nem vágytam egy nap kétszer is.
*
Már ébredezett a város, amikor hazaértem a reggeli futásból. Hamar kidobott az ágy, és formába akartam lendülni, hiszen az elmúlt hetekben kicsit ellustultam. Rendesen leizzasztottam magamat, de ez kellett ahhoz, hogy az agyam ne járjon folyamatosan.
Első utam a kávéfőzőhöz vezetett, s miután elkészítettem, majd elfogyasztottam a koffein adagomat, a fürdőt céloztam meg. Sokáig folyattam magamra a vizet, majd miután ezzel is végeztem, kényelmes öltözékbe bújtam. Épp a pólómat húztam fel, amikor a csengő hangja zengte be a lakásomat. A kezem a fegyveremen volt és úgy nyitottam ajtót, de amikor a látogatómat megláttam, még a számat is eltátottam.
- Helló, Kedvesem! – szólalt meg lazán, mintha mi sem történt volna.
- Helló, Kedvesem?! Komolyan?! – ütöttem meg a vállát, de ő meg se rezzent. – Hetekig nem tudlak elérni, és csak ennyit mondasz? – fújtattam mérgesen, ő viszont csak belépett mellettem, és betette az ajtót.
- Most már itt vagyok, Carter! – tárta szét a kezeit.
- Aggódtam, te hülye!
- Semmi bajom nem volt. Csak térre volt szükségem, de már itt vagyok – fogta meg a kezeimet, és én hagytam.
- Hol voltál? – döntöttem oldalra a fejemet.
- New York-ban. Hopkins után nyomoztam – adta meg a választ, én pedig egyből kitéptem a kezeimet az övé közül.
- Mi van? – bukott ki belőlem nem túl értelmesen. – Te ezt csak így mondod? – tettem csípőre a kezemet.
- Megtaláltuk Őt, Carter. Megtaláltuk – lépdelt a konyhám felé, ahova követtem, de ő már kutakodni kezdett. – Hol tartod a piát? – fordult vissza felém, amikor a második szekrény ajtót is sikertelenül nyitotta ki. Csak ráböktem a bűnösre, és máris előkerült az a kósza üveg.
- Mit takar az, hogy mi? – vontam fel a szemöldökömet. Nem nagyon értettem miről magyarázott. Kivel töltötte az elmúlt két hetet?
- Karen és én – kortyolt bele az italába.
- Na, ne nevetess! Hisz utáljátok egymást – jegyeztem meg, de csak el se vigyorodott. Mi a pokol történt?
- Az már a múlt Carter. Te mit keresel Londonban? Nem a brazil tengerparton kéne sütkérezned? – jegyezte meg gúnyosan, ami kicsit rosszul esett. Ezzel biztossá tette azt, hogy neheztel rám a szállodában történtekért.
- Az az én dolgom – jegyeztem meg fogcsikorgatva.
- Ami Amerikában történt, az pedig az enyém – vágott vissza ugyanolyan hangnemben, és abban a pillanatban megértettem. Az arcára volt írva, ahogy az is, hogy ezt nem akarta az orromra kötni. Becsuktam a számat, és hátat fordítottam neki.
- Várj már! Ne haragudj! – kapott a kezem után kétségbe esetten. Olyan szorosan tapadtak a bőrömre az ujjai, hogy mozdítani sem tudtam őket.
- Ne aggódj, elég világos voltál! Csak azt nem értem, hogy miért vagy akkor itt? – tettem fel azt, ami jelen pillanatban a legjobban foglalkoztatott a másik dolgon kívül.
- Dühös voltam Rád! Ott hagytál szó nélkül, és…
- … így vágtál vissza, hogy megfektetted Karent – fejeztem be helyette. Mérges voltam Rá, és Karenre is, de magamra talán jobban, hiszen én okoztam ezt az egészet. Mindent elcsesztem, amit lehetett, és ez idegesített leginkább.
- De… - kezdett bele, majd elhallgatott, amint rám pillantott.
- Mi van?!
- Nincs okod féltékenykedni! Te hagytál ott egy menet után… - vágta a fejemhez, és hirtelen köpni-nyelni nem bírtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése