Sziasztok!
Ismételtem csúsztunk egy napot, vagyis csúsztam. Mentségemre legyen, hogy ez most nem az én hibám volt. Na jó, csak részben. Elszámítottam magam, így egy külsős ok, és emiatt együttesen sehogyse tudtam volna közzétenni tegnap a részt, na de mindegy. A lényeg, hogy mos itt van: Jó szórakozást!
Kira & Vivian
Carter
Már világosodott, amikor felriadtam, bár szinte semmit se aludtam. Hosszú percekig bámultam a tapétázott falat, és hallgattam a férfi egyenletes szuszogását. Tisztában voltam azzal, hogy nem maradhatok itt. Nem tudnék a szemébe nézni, de még a tükörbe sem. Nem tudom mit mondhatnék neki a tettemre. Hiba volt, és...? Nem tudom. Még magam sem tudom. Olyan zavaros minden... Megbántani sem szeretném a magyarázkodással, habár biztosan haragudni fog így is. De nincs mit tenni... muszáj eltűnnöm...
Óvatosan emeltem le Jay karjait magamról, majd mikor kikecmeregtem az ágyból, a kispárnát tettem a helyemre. Tudtam, hogy nem megoldás, de jobb ötletem nem volt. Feltűnőbb az, ha a hűlt helyemet találja.
A ruháimat szanaszét találtam meg, gyorsan magamra kapkodtam, és már a kilincsen volt a kezem. Mégsem léptem ki a folyosóra. Visszaballagtam a szobaajtóig, és onnan figyeltem az alvó férfit. Valószínűleg a lehető legrosszabb dolgot tettem vele, és úgy mindenkivel. Menekültem. A csapatom elől, a családom elől, és a tetteim elől... Azon tanakodtam, hogy legalább egy üzenetet hagyjak-e, vagy hasonlót. Bár az meg nem a mi stílusunk.
Nem tudom mennyi idő telt el így, de amikor mocorogni kezdett, hátrálni kezdtem, majd szó és bármiféle magyarázat nélkül hagytam el a kis apartmant. A szobámban irtó gyorsan végeztem a cuccaim összeszedésével, csak besűrítettem mindent a bőröndbe. Azt az ajtó mellé állítottam, még egyszer körbenéztem, hátha kifelejtettem valamit, majd elhagytam a szobát. Az időről fogalmam sem volt, bár abban biztos voltam, hogy hamarosan már a reggeli ideje lesz.
Amint elértem a keresett szobát, kopogni kezdtem, remélve, hogy a brazil nem alszik túl mélyen. Eltelt pár perc mire kibotorkált kissé álmosan, és nyúzottan. Kitárta előttem az ajtót, én pedig magam után húzva a táskákat, beléptem a szobába. Letettem a cuccaimat, és felsóhajtottam. Itt sem maradhattam sokáig, mert ha észreveszik, hogy eltűntem, legutolsóként itt fognak keresni.
- Mi a fene történt? - mutatott a cuccaimra a brazil. Az álmosság mintha eltűnt volna a szeméből, és érdeklődve várta a magyarázatomat. Ekkor ugrott be, hogy úgy volt, hogy este beszélünk. Nem kerestem, mert a támadás, és a történtek elvonták a figyelmemet.
- Sajnálom az estét, de közbejött valami - nyögtem fel. Kinyitottam a számat, majd újra becsuktam. El akartam neki mondani a támadást, a veszekedést, és mindent, de végül mégsem vitt rá a lélek. - Az a lényeg, hogy búcsúzni jöttem.
- Búcsúzni?! - akadt fent az utolsó szavaimon. Magával húzott a kanapéra, és megfogta a kezemet. - Mi a baj?
- Nem fontos - ráztam a fejemet. - El kell innen mennem, minél hamarabb. Arra gondoltam, talán hazamegyek...
- Kérlek, maradj! Csak nem olyan súlyos a helyzet! - emelte fel az államat, hogy a szemembe tudjon nézni. Elmosolyodtam, majd puszit nyomtam az arcára.
- Jó is lenne, de nem maradhatok. Nem tudok itt maradni velük - ráztam a fejemet. - Vitáztam apámmal.
- Akkor tőletek zengett az egyik emelet?
- Igen. Hosszú lenne most elmagyarázni, de el fogom mondani mi történt. Most csak elég azt tudnod, hogy tudnak rólunk. Mármint apa, és Marco.
- Beszéltél nekik rólunk? - ült ki az arcára a meglepődöttség. Ismételten csak bólintottam.
- Azért mondtam ezt el, hogy ne lepődj meg, majd ha itt is keresni fognak. Terveim szerint arra már az országban sem leszek, de figyelmeztetni akartalak - simítottam végig az arcán.
- Tényleg elmész? - vált komorrá egyből. Nem is kellett reagálnom, tudta a választ. - Maradj velem, itt!
- Oscar... nem bujkálhatok a szobádban a világbajnokság végéig - sóhajtottam fel.
- Tudom.. tudom... - intett le, és egyből fellelkesült. - Kitalálunk valamit. És akkor világbajnokság után eltűnünk. Kettesben leszünk egy kicsit... Kérlek, Carter! - vetette be azt a nézést, aminek sokszor nem tudtam nemet mondani.
- És mit csinálok én abban a pár napban még? - hoztam fel az utolsó ellenérvemet.
- Úgy tudom itt van Montana is az országban, nem? - vigyorodott el, és egy puszit nyomott az ajkaimra. - Hívd fel a kedvemért!
- Oscar...
- Szépségem! Itt az alkalom, amire vártál. Kicsi nyugalomra, normális életre... még ha csak pár hétre is. Már nincs mit veszítened!
Be kellett látnom igaza volt. Elég nagy ez az ország, hogy elbújjak a csapatom és az embereik elől. Pihenhetek, lazíthatok, és a torna után a brazillal is tölthetek együtt egy kis időt. Ezeket végig gondolva bólintottam rá, amivel sikerült boldoggá tennem a barátomat. Volt bennem keserűség is, hiszen hazudtam neki. De talán így védhetem meg Őt a legjobban...
Se Montit, se Andrét nem sikerült elérnem, ami egy kicsit csalódottá tett. A tusolóban próbáltam újabb megoldást keresni, mert egyedül nem akartam itt maradni. Ismeretlen ország, és a nyelvet sem beszéltem túl jól. Frissen és üdén mentem vissza a középpályáshoz, aki mosolyogva nyomott egy puszit az arcomra, közben pedig valakivel telefonált. Nem sokat vettem ki a beszédből, mert olyan gyorsan magyarázott, hogy elveszítettem a fonalat. Percekkel később még nagyobb vigyorral dobta le a készüléket az ágyra.
- Megoldottam a problémád! - csapta össze a kezeit.
- Elérted őket? - döntöttem oldalra kíváncsian a fejemet, de csak megrázta a fejét.
- Beszéltem a testvéremmel - újságolta, az én arcomról pedig az a reménykedő, apró szájtartás is eltűnt. Mosolynak nem neveztem volna, hiszen én nem voltam bizakodó. Ám amikor kimondta ezt a mondatot, az ütő is megállt bennem. A testvére utál, én sem kedvelem Őt, akkor meg miért erőlteti?
- Figyelj, inkább... - kezdtem volna bele, de ismételten közbevágott.
- Nem fogadok el nemet - rázta fejét ellentmondást nem tűrően. - A nővérem és a húgom nagyon szívesen segítenek nekünk. És tudom, tudom... azt hiszed Gabi nem kedvel, de itt az ideje, hogy megismerjétek egymást. Hidd el, imádni fogod...! - csak mondta, és mondta, de én nem voltam ilyen lelkes. Nem hittem benne, hogy ezt a pár napot túl fogom élni.
A cuccaim lepakolása után egyszerűen végigdőltem a hatalmas az ágyon. Pár órája találkoztam egy kis kávézóban az idősebb Emboaba lánnyal, aki a húgához képest sokkal nyugodtabb, és kedvesebb személy volt. Bár elég nehezen értettük meg egymást, hiszen ő az angol nyelvet ismerte kevésbé, én pedig az ő anyanyelvét, de sikerült leküzdenünk a problémát. A dolgok ott vettek rosszabb fordulatot, amikor a fiatal brazil nő is csatlakozott hozzánk. Az első pillanatoktól kezdve a tudtomra adta, hogy csak a testvére miatt csinálja ezt, és ne tervezzek hosszútávra, mert ő azt nem hagyja. A bili akkor borult ki nálam, amikor Ludyról kezdett el beszélni.
- Befejeznéd?! - csaptam le a villámat az asztalra, amivel mindkét nőt sikerült meglepnem.
- Valami gond van? - rendezte a vonásait, de azért gúnyosan vigyorgott a képembe. Neki tudtam volna esni, de csak egy mély levegőt vettem.
- Gond? Igen, van. Te - böktem felé indulatosan. Kezdett sok lenni az egész helyzet. Be akartam olvasni már végre neki. - Nem kell szeretned, sőt még kedvelned sem kell, én sem teszem, de legalább próbálkozom. Próbállak elviselni, de nagyon nehezen megy.
- Egyszerű a megoldás - hajolt közelebb, mintha valami bizalmas dolgot készülne mondani. - Tűnj el! Nincs szüksége rád.
- Azt hiszed elijesztesz, kislány?! - emelkedtem fel az ülőhelyemről, és hajoltam hozzá közelebb. Ő meglepetten pislogott rám, valószínűleg azt várta, hogy sírva kiszaladok. - Nálad rosszabb emberekkel is elbírtam már, de ha az kell, akkor legyen harc! Próbálj elüldözni, hajrá! De csak egy dolgot tanácsolok. Gondold át ezt a háborút kettőnk között, mert te veszthetsz többet. A testvéredet. - Míg ő tátogott a szavaim után, Daniela felé fordultam, hogy megköszönjem a vacsorát. Ő nem tehetett arról, hogy a húga ennyire idegesítő, és akaratos. - Bocsánat a jelenetért! A vacsorát pedig köszönöm - mosolyogtam rá, majd a szobám felé vettem az irányt, hogy egy rövid telefonálás után aludni térjek.
*
A lefújást jelző sípszó után emészteni próbáltuk a kijelzőn lévő eredményt. Az eredményt, mely valakinek mérhetetlen örömöt, másoknak pedig szomorúságot okozott. A hazaiak mély pontja. A fájó vereség a németek ellen. Kiütötték az ellenfelüket, mellyel megpecsételték azok sorsát. A brazilok így már csak a bronzéremért küzdhetnek, és a hazai világbajnoki győzelmi álmaik romba dőltek.
- Jól vagy? - szorítottam meg a könnyes arcú Daniela kezét. Együtt érzően mosolyogtam rá, de nem tudtam átérezni ezt a helyzetet. Sem a futballhoz, sem Brazíliához nem kötődtem így.
- Le szeretnék menni az öcsémhez - motyogta a szemeit törölgetve. Már indulásra készen volt, de én nem mozdultam ülőhelyemből. Nem tartottam jó ötletnek, ha a bujkálásom ellenére lemerészkednék oda, ahol találkozhatok a családommal.
- Én nem mehetek veled! - ráztam a fejemet. Kezdtem megszokni, hogy nem kérdezősködött, így csak magamra hagyott. Ott ültem az emberek között,és bámultam ki a fejemből. Figyeltem a pályán lévő játékosokat, és családtagjaikat. Volt,, aki örült, aki sírt, és aki csak feküdt a fűben. Láttam a síró barátomat a szövetségi kapitány, majd André ölelésében. A némettel hosszú percekig álltak egymás mellett, de sejtettem, hogy nem a meccsről van szó. Hálás voltam Andrénak, amiért ott volt Oscar-nak. Megtehette volna, hogy Götze és a többiek társaságában ünnepel a német tábor előtt, de ebben a helyzetben a barátait se felejtette el.
- Hogy vagy? - adtam neki egy kisebb ölelést, ügyelve arra, nehogy fájdalmat okozzak neki.
- Megvagyok. Fáradt vagyok, és már fáj..., de itt akartam lenni...
- Érthető. A csapatod. Velük küzdöttél - fordultam felé, hogy ne keljen a pályát néznem.
- Mi van, ha miattam nem sikerült? - bukott ki belőle a kérdés őszintén, ami teljesen meglepett. Egyből megértettem s célját. Magát hibáztatta. Részben. - Ha ott lehetettem volna, akkor...
- Akkor lehet, hogy ugyanez lett volna - vágtam közbe, mielőtt még jobban beleesett volna az önsajnálatba. - Ott voltál Neymar. Nem fizikailag, hanem szellemileg. Mind egy célért mentetek. Így alakult,tanulni kell belőle. Hidd el, hogy egy idő után nem fog ennyire fájni - érintettem meg a mellkasát. Cserébe kaptam egy puszit, és egy gyengécske mosolyt. Ezt már sikernek könyveltem el.
- Köszönöm!
- Semmiség - legyintettem. Csak a pálya felé mutatott, de megértettem mit akart. Tiltakoztam, de nem fogadott el nemet.
- Mellettem maradsz, felveszed a napszemüveged, és maximum csak találgatni fognak ki vagy! Szüksége van rád, Carter! Jobban, mint bármikor.
Szó nélkül követtem Őt, egészen addig míg ki nem léptünk a pályára. Ismerőst nem láttam, ami azért kicsit megnyugtatott. Bár most nagy esélyem volt a lebukásra, de igaza volt a brazilnak. A barátomnak szüksége volt a támogatásra.
Miután a szememmel megtaláltam a pálya szélén üldögélni, intettem a tizenegyesnek, aki vette a lapot. Ketten öntöttünk lelket a középpályásba, ami nem volt egyszerű.
*
A sikertelen hívás után letettem az asztalra a mobilt. Sejthettem előre, hogy Jay haragudni fog rám, de azért szerettem volna vele beszélni. Vagy legalább azt tudni, hogy nem csinált hülyeséget. Hiszen sose lehet tudni... Vagy akár baja is eshetett addig, amíg süttetem a hasamat... nem tudhatom előre.
Oscar érkezésére vártam már csak. A táskáim útra készen voltak, és csak a focista hiányzott. Ma a kötelező programjaik voltak hátra a tegnapi bronzmérkőzés után, majd ma a pakolás, és a szálló elhagyása. Este elvileg kettesben leszünk valahol, a mindennapoktól távol.
- Min gondolkodsz? - dőlt mosolyogva az ajtónak. Észre sem vettem mikor érkezett meg, úgy belefeledkeztem a gondolataimba.
- Azon, hogy vajon mi a terved erre a pár napra - vontam vállat kislányosan. Magamhoz hívtam, hogy egy csókot adhassak neki. Mióta eljöttem a szállodából pár napja, szinte csak telefonon tudtunk beszélni, a meccsek után pedig nem csókolgathattam millió ember láttára.
- Meglepetés - nyomott egy csókot a számra. - Viszont...
- Viszont? - vontam fel érdeklődve a szemöldökömet.
- André meghívott minket a döntőre - jegyezte meg cseppnyi éllel a hangjában. Tudtam, hogy a keserűség beszél belőle.
- Szeretnél menni? - simogattam meg az arcát. Reméltem, hogy gyengédséggel kicsit fel tudom oldani a hangulatát.
- Nem tudom mi lenne jobb. Ezért szerettem volna, ha te döntesz helyettem.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet - rázta a fejemet, hogy bebiztosítsa az állításomat. - Bár lehet, hogy jó élmény lenne, mindkettőnknek, de neked frissek azok az élményeid. Fájóbb lenne a csalódás, de ezt neked kell érezned.
Hosszas tanakodás után inkább úgy döntöttük, kihagyjuk a mérkőzést, és megkezdjük a pihenésünket, együtt. Rám várt André értesítése, amíg Oscar az autóról gondoskodott. Már nagyon kíváncsi voltam erre a kiruccanásra, hiszen olyan sejtelmes volt, amikor kérdeztem róla.
- Biztosak vagytok benne? - érdeklődött kicsit csalódottan a német, így elmagyaráztam neki a miérteket. Ő talán Oscar szemszögébe bele se gondolt. Persze ezt sem várhattam el tőle, hiszen 90 percnyire volt attól, hogy világbajnok legyen... vagy ne.
- Igen, jobb ez így. De te csak koncentrálj inkább, rendben?
- Rendben.
- Rendben.
- Sok sikert, szorítunk! Verjétek el az ellenfél száját. Csókoltatlak! - búcsúztam el tőle, majd miután ő is megtette, kinyomtam a telefont.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése