Sziasztok!
Jó szórakozást kívánunk a fejezethez! Pipálni ér!
Kira & Vivian
Karen
Napok óta próbáltunk sikert elérni, és azt hiszem lassan, de biztosan sikerült. Tudjuk, hol van az apám és az átkozott kis csapata, ám ők még nem tudják, hogy keressük őket. Ez a legnagyobb szerencsénk. S azt hiszem ezért is vagyunk még életben.
Késő este volt, és a mai napra befejeztük a keresést. Innentől már azt kellett kitervelnünk hogyan intézhetnénk el őket. Ketten egy hadsereg ellen. Jay zuhanyozott éppen, addig én csak bámultam ki az ablakon. Odakint szakadt az eső. Egész nap döglesztően meleg volt, most meg esett. Jól esett itt lenni a négy fal közt, amíg kigondolom a következő lépést. Megdörzsöltem a két karomat, ami miatt halkan felszisszentem. Ma elég húzós napunk volt. Jay spiclije nem volt valami segítőkész...
Lépteket hallottam, ezért fordultam meg. Jay jelent meg az ajtóban farmer nadrágban és félmeztelenül.
- Min gondolkodsz? - szólalt meg csendesen, majd az arcán megjelent egy apró féloldalas mosoly.
- Csak a mai napon - ráztam meg a fejemet. Inkább nem néztem rá, mert zavarba jöttem attól, hogy az ingét félre dobta a szék háttámlájára. Nem úgy tűnt, mint aki fel akarna öltözni. A fülem picit lángolt, de nem akartam, hogy ezt lássa. Hallottam a lépteit, de továbbra is a földet bámultam. Megérintette a vállamat, majd maga felé fordított.
- Karod? - A csuklómra zárta az ujjait, és így emelte fel az előbb említett testrészemet. A karommal végignyaltam a járdát, amikor próbáltam elkapni a spiclit, aki menekülőre fogta, amikor meglátott minket.
- Jól vagyok. Tényleg - bizonygattam határozottan. Elmosolyodtam rajta, hiszen meglepően kedves és törődő is tud lenni. Természetesen csak akkor, amikor ő is akarja. De az elmúlt napokban annyira megértő volt velem.
- Biztosan?
- Persze. Nyugalom Jay. Ennél rosszabbat is túl éltem már - mosolyogtam még mindig, és óvatosan elhúztam a kezemet tőle. Hátrálni akartam egy lépést, de nem ment.
- Az arcodon is van egy horzsolás - állapította meg, miközben éppen hozzá ért az államhoz.
- Miért vagy ilyen kedves velem? - bukott ki belőlem a kérdés, ami leginkább nyomasztotta a lelkemet.
- Csak azokkal vagyok kedves, akik megérdemlik azt - vonta meg a vállát lazán. Most tényleg az a tipikus Jay, akit megismertem.
- Ezek szerint megérdemlem?
- Szerintem igen - nevetett fel vidáman.
- Egy rejtély vagy számomra - állapítottam meg, miközben a konyhapulthoz sétáltam.
- Szerinted te nem vagy az? Nem tudom milyen az igazi Karen... - spontán kaptam a kérdést én is, amin igazából meglepődtem. De igaza volt.
- Azt még talán én se tudom. - Elgondolkoztam már ezen én is, de egyszerűen nem tudom megadni erre a kérdésre a választ.
- Pedig 30 évesen lassan ideje lenne, nem? - kérdezett rá egy sunyi vigyorral az arcán.
- Tudod mit... Kapd be! - nevettem fel. Eszembe jutott valami, így lecsúsztam a székről. Kikerültem, elővettem a whiskeys üveget és két poharat. Meg se kérdeztem, hogy kér-e, csak öntöttem neki is.
- Egészségedre! - mosolyogtam rá, és bele kortyoltam az ír italomba. Ő addig is csak figyelt engem komolyan. Igazából meglepett, hogy így figyel rám.
- Miért bámulsz?!
- Nem is tudtam, hogy baj, ha nézlek - vette el a poharat. Beleszagolt a pohárba, majd lehajtotta. - Csak próbállak megfejteni, tényleg.
- És jutottál valamire? - töltöttem újra a poharát.
- Az elmúlt másfél-két hétben egyszerűen meg akarod öletni magad. Olyan vagy, mint aki nem érez fájdalmat… Vagy egyszerűen nem ismered mit is jelenet a halál. Pedig azt hittem egész jól ki vagy békülve az életnek nevezett valamivel - csóválta meg a fejét kicsikét okoskodóan. Ez sem állt jól neki.
- Szar az élet - az ujjammal a pohár száján köröztem. - De egy kis szódával elmegy, ami jelenleg ez.
- Mi lesz, ha visszamegyünk? - utalt azt hiszem Angliára, vagy Spanyolországra… A Horan cégre és a barátainkra…
- Mert szerinted túl élem ezt? - bukott ki belőlem spontán a kérdés, hiszen én nem hittem ebben. Ha csak úgy sikerül a föld alá juttatnom az apámat, ha bele halok én is, akkor nem bánom. Nem fogom menekülőre fogni.
- Túl éljük - javított ki határozottan. - De nem válaszoltál a kérdésemre. Mi lesz, ha visszamegyünk?
- Ha lesz még munkám, akkor dolgozni fogok - feleltem egyszerűen, és a pultot bámultam.
- Miért térsz ki a válasz alól? - kérdezett rá csendesen. Közelebb sétált és leült a szomszédos székre. Csak egy pillanatra néztem rá.
- Miért erőlteted, hogy kimondjam?
- Mert egyszerűbb, ha kimondod.
- Két szék közül a földre estem - csattantam fel. Pontosan ez volt a célja, hogy ilyen módon kimondjam ezt. Nem akartam kiabálni vele, hiszen most ő a jó fiú. - Ezt akartad hallani ugye? Fernando és a felesége egész jól el vannak a nyaralásukon, házas életet élnek, amiben nekem nincs helyem, hiszen csak egy szerető voltam. Lehet nem az egyetlen, ki tudja? Daniel... Róla ne is beszéljünk. Nem akarok beszélni róla!
- Miért? - érintette meg az arcomat óvatosan. Arra várt, hogy elhúzódjak.
- Mert megbíztam benne. Erre kiderült, csak azért tette a szépet, hogy megtudjon bármit is az apámról. Rendes embernek tűnt, de kihasznált.
- Daniel rendes ember - felelte teljesen őszintén. Meglepett mennyire mellé állt, védte Őt. Talán ebben valami férfi logika volt, amit én sosem érthetek meg. - Hidd el! Vannak hibái... Miért nem hallgatod meg?
- Miért nem mondod el Carternek mit érzel? - pillantottam rá szúrósan. Azt hittem ezzel sikerült leállítanom, ám ő még jobban meglepett.
- Miért nem mondod el Torres-nek mit érzel? - vágott vissza úgy, mint ha ez természetes lenne.
Torkomon akadt minden egyes szó. Erről ő nem tudhat. Mindent próbáltam úgy csinálni, hogy ezt senki se vegye észre, de már késő. Mindenki tudja.
- Mert nincs semmi se amit elmondhatnék neki - motyogtam végül, ahogy valamennyire megtaláltam a hangomat. Elléptem tőle. Muszáj volt, mert hirtelen kezdett szorongató lenni a helyzet. Fel-alá járkáltam és a szavain gondolkoztam. - Honnan veszed, hogy érzek bármit is? - kérdeztem rá a pult másik oldaláról. Odakönyököltem, és így figyeltem a férfit.
- Jó megfigyelő vagyok - vont vállat úgy mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga lett volna… Jay Donovan a tökéletes megfigyelő. Felhorkantottam, és megcsóváltam a fejemet.
- Jó volt... De már vége.
- Karen, legalább magadnak ne hazudj! - tárta szét a karjait tanácstalanul.
- Hiába mondanám el neki, nem tehetem meg a családja miatt. Nem lehetek önző még ennél is jobban.
- Ehhez nem csak te kellettél szerintem... - véleményezte, de csak megcsóváltam a fejemet. Nem akartam erről beszélni. Főleg nem egy olyan emberrel, aki szintén utál beszélgetni. Legalábbis ezt tapasztaltam mióta ismerjük egymást.
- Cartert megszerezheted - tereltem a témát. Nem tudom, hogy jött ez tőlem, de ezzel próbáltam az én dolgaimat védeni. Úgy éreztem most már muszáj ezt tennem, hiszen túl sokat beszéltünk rólam.
- Nem hiszem - csóválta a fejét. Most rajta volt a sor a tiltakozásban.
- Szerintem meg igen - álltam a tekintetét. Picikét megkönnyebbültem, hogy elterelődött a szó rólam, rólunk. Hiszen piszkosul hiányzott a spanyol. Hiányzott minden porcikája.
- Miért gondolod ezt? - pillantott rám kíváncsian. Úgy tűnt érdekelte a véleményem. Az elmúlt napokban hatalmas változásokon ment át a kapcsolatunk, az egyszer biztos.
- Figyelek a részletekre - adtam hasonló választ, mint ahogy ő tette az előbb. Elsőre csak elmosolyodott.
- Ezt nem értem - vágott értetlen fejet, és kijelenthettem most tényleg megfogtam. - Mit látsz?
- A közeledben talán jobban ki van virulva, mint más mellett. Te valahogy hatással vagy rá... Azt se felejtsük el, hogy összeveszett miattad Oscarral.
- Mert lebukott, azért. De hagyjuk is… - legyintett zavartan. Megtaláltam a gyenge pontját, ebben biztos voltam. Az üres poharat bámulta maga előtt. Öntöttem neki még egy pohárral, hogy ne csalódjon. Ha iszunk, legalább legyünk alaposak.
- Hiányzik? - kérdeztem rá csendesen. Kíváncsi voltam mit fog erre válaszolni, hiszen végre Jay is úgy viselkedett, mint egy normális ember… Pontosan úgy, mint egy ember.
- Túlélem - vont vállat nem törődöm módon, ami árulkodó volt. Beletaláltam. Közelebb léptem hozzá, de előtte még a poharamtól megszabadultam. Megérintettem az arcát óvatosan. Csodálkozva pislogott rám, míg én csak megcirógattam az mutató ujjammal.
- Őszintén... kérlek... Hiányzik neked? - tettem fel újra a kérdést.
- Igen - motyogta egészen halkan. Nem is nézett rám, és olyan érzésem volt, mint aki szégyelli, hogy ki mondta ezt az egyetlen szót, amivel mindent összefoglalt.
- Most nem kell a macsót játszanod - emeltem fel most én az állát.
- Karen... - nyögte ki egyszerűen a nevemet.
- Tudom… Tudom… Össze-vissza beszélek - zavaromban megvakartam a homlokomat. - Sokat ittam. Lezuhanyozok én is, és jobb lesz, ha alszunk. Hosszú napu… - kotyogtam még mindig, amikor egyszerűen belém fojtotta a szót azzal, hogy megcsókolt. Először túlságosan meglepetten álltam, és hagytam, hogy csókoljon… Majd kezdtem ellazulni, és visszacsókoltam én is. Az egyik kezével a hajamba túrt, míg a másikat a csípőmre helyezte, és erősen rámarkolt. Erőt kellett gyűjtenem, hogy elhúzódjak tőle.
- Jay…
A férfi egyetlen szót se szólt, a kezeit a derekamra csúsztatta, és lehúzta rólam a topomat. Ledobta a földre a ruhadarabot, és a két combom alá csúsztatta a kezét, emiatt már a pulton találtam magam.
- Meg fogod bánni… - nyögtem ki, amikor már a mellkasomat csókolgatta.
- Te sosem fogod be a szádat? - tette fel jelen helyzetben a legjogosabb kérdést. Ilyen helyzetben nem szokás ennyit beszélni, de hát ez voltam én.
- Beszoktam fogni néha a számat - a lábaimmal spontán átöleltem a csípőjét.
- Akkor most is fogd be! - Lágyan csókolgatta a bőrömet, és minden porcikám beleborzongott ebbe. Ajkaimba haraptam először, és lehunytam a szemeimet.
Mohón csókoltuk egymást miközben az ujjaival újra a hajamba túrt, és picikét erősebben markolt bele. Nem zavart, inkább engedtem a késztetésének és hagytam, hogy a mellkasomra tévedjen az ajkaival.
- Vigyél be a szobába! - kértem suttogva, és erre egy kacér vigyor jelent meg az arcán. Tudtam, hogy pontosan ezt akarta hallani, így lekapott a pultról és azonnal a háló felé indult velem. Addig is az ajkait ostromoltam, mintha attól félnék eltűnik egy pillanat alatt. Nevetve lökött az ágyamra és alaposan végig mért. Tudom, hogy nem vagyok igazán szép, és van pár idegesítő heg a testemen, de akkor se értem miért bámul ennyire. Hirtelen váltam vörössé, és szégyellősen sütöttem le a tekintetemet.
- Meggondoltad magad? - kérdeztem rá miközben felkönyököltem az ágyon.
- Tessék? - csodálkozott el.
- Ahogy végig néztél... azt hittem meggondoltad magad. - Jay hangos kacagásba tört ki. Csodálkozva pislogtam rá, és eközben lassan elindult felém. Határozottan kerekedett felém, így visszadőltem a párnára.
- Úgy ismersz? - támaszkodott meg az egyik kezével a fejem mellett. Teste az enyémhez simult és az ajkaimba haraptam, ahogy megráztam a fejem.
- Nem - feleltem csendesen. A fejemben megfordult az a gondolat is, hogy igazából nem is ismerem egész jól. De kit érdekel?
Lehúztam magamhoz, és megcsókoltam újra. Elvigyorodott ezen, de nem zavartatta magát. A farmerom gombjával szórakozott, amikor megszólalt a mobilja. Csak az övé lehetett, hiszen az enyém kikapcsolva hevert az utazótáskám alján. Csalódottan nyögtünk fel mind a ketten. Egy pillanatra nyúlt csak bele a zsebébe, és előhalászta a készüléket. Láttam Carter nevét és képét a kijelzőn, így azt hittem abban a pillanatban vége lesz annak, amit még el se kezdtünk. Elfordítottam a tekintetemet a zenélő készülékről, és végigcirógattam a kezét. Mindjárt itt hagy… Három… Kettő… Mégsem tette meg. Egyszerűen a nyakamba csókolt újra. Határozottan kezdett ostromolni.
- De… - nyögtem ki, és próbáltam eltolni magamtól.
- Mi van már megint? - nyögött fel olyan jayes stílusban, ami mosolyra késztetett.
- Carter volt az - suttogtam ezt az egyetlen mondatot.
- Nem érdekel - rázta meg a fejét, és megcsókolt. Ez volt a vég szó…
Most már engem se érdekelt, hogy mi volt a szobámon kívül. Csak azt akartam, hogy Jay magáévá tegyen. Csókolt, kényeztetett és óvatosan simogatott. Tudtam ez ebben a pillanatban nem más mint puszta szex. Levezetjük a feles energiáinkat. A csalódottságunkat. Valahol tudtuk, lehet ez az utolsó lehetőségünk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése