Sziasztok!
Ismét egy kerek fejezetszámhoz értünk, mely után lassan, de biztosan beindulnak az események is. Addig is jó szórakozást a részhez, Karen szemszögéből!
Kira & Vivian
Karen
Hangos zenére ébredtem, és szinte lefordultam az ágyról, úgy meglepődtem. Azt sem tudtam elsőre hol is vagyok. Csodálkozva pislogtam körbe és akkor jöttem rá, hogy reggel van.
Morogva másztam ki az ágyból, és indultam el a nappaliba. Jay a kanapén terpeszkedett, már utcai ruhában, és idióta módon rázta a fejét a zenére.
- Te mi a fészkes fenét csinálsz? - förmedtem rá cseppet sem kedvesen. Pont előtte álltam meg. Egy pillanatra lefagyott a meglepetéstől, majd elvigyorodott, ahogy végignézett rajtam. ,
- Neked is jó reggelt!
- Miért ordítatod a zenét reggel 7-kor? - néztem meg az időt a karóráján. - Más még szerintem aludna!
- Például te? - nevetett fel. Nem úgy tűnt, mintha meghatottam volna.
- Például én.
- Hát van egy hírem, Édesem. Nem érdekel!
- De én… - hápogtam, amire csak megvonta a vállát. - Fordulj fel, Jay Donovan! - elindultam vissza a szobámba, de előtte még hozzávágtam a cipőjét, amit szét hagyott a szobában.
- Áúú! Eszement... - kapott fájdalmas arccal a fejéhez.
- Örülj, hogy ez csak a cipőd volt! - csaptam be az ajtót. Dühöngve vágtam le magamat az ágyra. Gondosan visszahúztam magamra a takarót, és tudtam úgy se fogok már aludni, hála annak az idiótának a nappaliban. Morogva vettem magamhoz az éjjeli szekrényről a mobilomat, és oldottam fel a képernyőzárat. Egy közös képet pillantottam meg a csatárral, ami jelenleg a hátterem. Az utolsó napok egyikén készítettem amolyan emlékként addig, amíg nem találkozzunk újra.
- Mi van? - bukott ki hirtelen belőlem egy értelmetlen kérdés. Egyik kezemmel a hajamba túrtam az idegességtől. Fernando Torres felesége társaságában élvezi nyaralása minden pillanatát, pikáns fotók a galériába…
Egyszerűen nem tudtam mást tenni, mint végignézni a képeket, és köpni-nyelni nem tudtam. Bárki mondhatja nekem azt, hogy teljesen félreértem ezeket a képeket… De nem… Nem a féltékenység, vagy a sértettség miatt gondolom azt, amit. Feketén és fehéren látom! Fernando megcsalt engem a saját feleségével úgy, hogy mindezt lefotózták. Milyen fura az élet, nem? Bántott a dolog. Nagyon is...
Percek alatt sikerült összeszednem magamat, majd az étterembe mentem egy feketéért. Kaja szóba se jöhetett, mert azonnal kidobtam volna a taccsot.
Ültem a pultnál, és bámultam magam elé. A fejem lüktetett, és nem tudtam mit gondoljak.
- Szia! - huppant le mellém Carter, és picikét összerezzentem a hangjától, mert nem vettem észre. - Húú... de szarul nézel ki! - állapította meg először. Kertelés nélkül kimondta, de ezt már megszokhattam Tőle.
- Köszi - horkantottam fel, bár nem vettem magamra. - Csak van egy idióta szobatársam.
- Mit csinált már megint? - nevetett fel a lány. Szerintem Ő nagyon jól szórakozott a helyzetünkön.
- Nem hagyott aludni, mert éppen ehhez volt kedve… - forgattam a szemeimet. - Tegnap este meg belém kötött, mi lenne ha együtt zuhanyoznánk… - kezdtem el idegesen hadarni. - Ja, és úgy szimplán betörném a képét.
- Csak túlreagálod Karen - mosolygott rám, és együtt érzően megsimogatta a vállamat. A hajamba túrtam és hatalmasat sóhajtottam. - Tény, hogy néha elég gyerekes, de biztos nem volt szándékos.
- Lehet… - sóhajtottam fel, de nem akartam közölni vele, hogy az jobban bánt, amit az interneten láttam, mint a bosszantó angol férfi a szomszéd szobába. Gombóc ott volt a torkomban, és magam elé bámultam.
- Fáradt vagy Karen - állapította meg pár perces hallgatás után.
- Nem… Jól vagyok. Csak kell egy kávé, és készen állok bármilyen feladatra - fordultam felé. Ahogy elnéztem a válla felett, az ajtónál éppen Marcelo-t, a Real Madrid focistáját pillantottam meg, és legnagyobb meglepetésemre, Danielt. Lepattantam a székről, és meglepetten fordult meg Carter is. Morgott valamit, de egy szavát se értettem. Nem is érdekelt.
Két lépésből a két férfi előtt termettem, és neki szegeztem a kérdést.
- Te hogy kerülsz ide? - láttam rajta, hogy meglepődött, és mentő övként reménykedett a Horan lányban, aki lassan mellém ért.
- Karen… én… - sóhajtott fel Daniel.
- Ne gyere azzal, hogy meglepetés vagy, mert nem hiszem el újra - ráztam meg a fejem.
- Ha nem szeretnéd Danielt meglepetésnek, akkor itt vagyok én - nevetett fel Marcelo, de ahogy mind a hárman érdekesen pislogtunk rá, elhallgatott. Kíváncsian pislogtam körbe, főként a férfira és a tanácstalan ír lányra, amikor hirtelen a semmiből hozzánk csapódott Jay. Vigyorogva karolta át először Carter nyakát, majd az enyémet is, de gyilkos pillantásokkal szakadtam el tőle, ami miatt még nagyobb mosoly terült el az arcán.
- Miről csevegtek fiatalok?
- Arra várok, hogy valaki megmagyarázza mit keress itt Daniel - tártam szét a karjaimat.
- Erre én is kíváncsi vagyok - kacagott fel. Hármunk közül ő mulatott a legjobban.
- Jay! - korholta le Carter. Az előbb említett személy arcán még nagyobb vigyor terült el, és megvonta a vállát. - Karen Daniel az apámnak dolgozik a világbajnokság idején. - Adta meg végül a választ a kérdésemre.
- Tessék? - csodálkoztam el, és hirtelen csak a lányt tudtam bámulni. - Esküszöm valamit félre értettem.
- Szerintem jól értetted - szólalt meg Jay újra, amiért Carter bordán könyökölte.
- Gyere velem! - vette szigorúra a figurát a lány, és a karjánál fogva vonszolta el a srácot jó pár méternyire tőlünk.
A mellkasom előtt fontam össze a karjaimat, és figyeltem Danielt, aki végre erőt vett magán.
- Igaza van. Vele dolgozom. Azért vagyok Brazíliában.
- Ezt… Ezt miért nem mondtad el eddig?! Miért hazudtátok minden alkalommal, hogy Madridból jöttél, vagy éppen Madridban vagy?
- Bonyolult az egész, Karen - csóválta meg a fejét. Az arcára egy pillanatra kiült a gondterheltség, majd el is tűnt. - Jobb, ha nem tudsz többet… bepánikoltam, nem akartam leleplezni magamat.
- Ezért hazudtál?
- Igen. Sajnálom - pislogott rám kiskutyaszemekkel, de ezzel engem most nem tudott meggyőzni.
Órák elteltével ültem a franciaágy közepén, és mérgelődtem. Hangosan hát ha ettől a hangulatom jobb lesz. De nem hiszem. Elég sok mindent tudtam meg ma, és egyszerűen nem tudtam hogyan kezeljem a helyzetet. A hullámok egyszerűen összecsaptak a fejem felett, és úgy éreztem egyszerűen bele fulladok. Megszólalt a mobilom. Újra. Kezembe vettem a készüléket, és Fernando nevét olvastam. Ma már többször hívott, és valószínűleg ezt mind a neten megjelent képek miatt teszi. De én nem akartam vele beszélni. Nem akartam a magyarázatát hallgatni. Ismét megszólalt a mobilom. Kinyomtam, majd az ágy végébe dobtam.
- Fogd már fel, hogy nem akarok veled beszélni! - sziszegtem hangosan. A gombóc megjelent a torkomban, és a könnyeim már csípték a szemeimet. Talán pár könnycsepp ki is csordult a szememből, de gyorsan letöröltem. Nem sírok… Nem akarom, hogy bárki is sírni lásson Fernando miatt.
Újra hangosan zenélni kezdett a fotelben, és dühösen pattantam fel. Elakartam hallgattatni a készüléket, és ha kell talán még az ablakon is kihajítom.
- Minden rendben? - szólalt meg Jay az ajtóban. Fogalmam sem volt mikor jött be, és mennyit látott.
- Miért ne lenne? - miközben kikapcsoltam a telefonomat.
- Fél órája csak azt hallom, hogy puffogsz, zenél a telefonod, és csapkodsz. Unom már, és tudni akarom, hogy minden rendben van-e.
- Menj innen! - sziszegtem.
- Elmegyek, de remélem nem teszel kárt magadban így depressziósan - vonta meg a vállát lazán. - Adok egy tanácsot! Nem éri meg senki miatt se, így kiakadni… - lépett egyet előbbre.
- Nem érted az életemet, így ne is foglalkozz vele! - ugrottam fel.
- Nekem édes mindegy! - vonta meg a vállát már sokadszorra. - Tedd tönkre magad!
- Ha megteszem, akkor sincs semmi közöd hozzá. Most pedig menj innen! Menj oda, ahova akarsz! - löktem ki az ajtón nem túl kedvesen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése