Sziasztok!
Már is megérkeztünk a folytatással, ami most egy átkötő, nyugis, családias hangulatú rész lett. De nem lesz ám mindig ilyen. Lassacskán az események is felpörögnek. Köszönjük a kapott pipákat, most is számítunk rátok! Kellemes hetet mindenkinek!
Kira & Vivian
Karen
Örültem, hogy elszabadultam végre a válogatottól, a munkától. Fernando már most hiányzott, de Alanna és James kicsikét megnyugtattak.
Az egyik, aprócska spanyol nyaralófaluba jöttünk el, és a tengerparton töltöttük minden időnket. Igazából lessük Alanna kívánságát, hiszen nem csak nekünk volt nehéz az elmúlt időszak, hanem a kislánynak is. Nélkülöznie kellett az édesapját.
Jelenleg is a parton voltunk, és éppen homokvárat építettem a leányzóval.
- Ezt ide rakjuk?
- Igen - bólintott lelkesen. - Karen néni?
- Mi az Bogaram? - mosolyogtam rá, és megpusziltam a feje búbját.
- Kérdezhetek valamit?
- Szerintem arra készültél. Mi a baj? - vontam fel kissé ijedtem a szemöldökömet.
- Apáról szeretnék kérdezni... Neki miért nincs barátnője… szerelme? - Meglepett a kérdésével, egyből James-re pillantottam, aki nyugágyon aludt. Emiatt is vonultunk el homokvárat építeni.
- Nem tudom - ráztam meg a fejem. Ezen én sosem gondolkodtam. Ez James magánügye.
- Tudom, hogy anyut szeretette, de Ő már rég meghalt - szólalt meg komoly hangon a kislány, amin még én is elcsodálkoztam.
- Tudom Picim - simítottam végig az arcán.
- Miért nem szerelmes apu? - tárta szét a karjait, amivel mosolyt csalt az arcomra.
- Nem tudom, Csillagom - ráztam meg a fejemet, és puszit nyomtam a homlokára. Az ölembe ült, és az egyik kezével átölelte a nyakamat. - Mindenkinek időbe telik szerelembe esni.
- Mindenkinek? - kérdezett vissza.
- Igen. És szerintem te vagy apukád, Hercegnője - mosolyogtam rá.
- De én szeretném, hogy apu boldog legyen. Szerelmes. Hogy legyen egy anyukám.
- Anyukát szeretnél Alanna? - csodálkoztam el, mire ő csak bólintott.
- Nagyon szeretnék egy anyukát - simogatta meg a pici kezével az enyémet. Olyan törékenynek tűnt hozzám képest.
- Lesz anyukád Alanna! - pusziltam meg a haját bátorítóan.
- Tudom, hogy van anyukám, csak néha olyan jó lenne, ha megölelne valaki… vagy megfésülné a hajamat… vagy betakarna este mese után.
Csak csendben hallgattam a kislány szavait. Gyerek volt még, de valahogy érettebben gondolkozott sokszor, mint egy felnőtt. Anyu nekem is hiányzott… Nagyon is.
A könnyeim kicsordultak, de gyorsan letöröltem, hogy Alanna ne vegye észre.
- Te is lehetnél - motyogta a kislány, olyannyira hogy alig hallottam meg. - Te is lehetnél az anyukám Karen… nagyon boldog lennék akkor - vonta meg a vállát lazán. Megpusziltam az arcát, majd tanácstalanul pislogtam az alvó társam felé, segítséget várva…
A kislány szavai nem zaklattak fel, inkább csak elgondolkoztattak. Lehet, hogy tényleg egy reménytelen szekér után futottam. De hát mit tehetnék, ha szeretem Őt?
Szeretem még úgy is, hogy tudom, örök hűséget fogadott egy nőnek, akit Élete Szerelmének gondolt. és két gyerekük is van. Bár tudom, hogy ez a nagy idill egy kamu. Akkor nem nálam keresne menedéket hosszú hetek óta. Velem töltötte szinte minden estéjét. Engem ölelt, és az én fülembe súgott édes szavakat.
Végre feljöttem a víz felszínére, és szinte abban a pillanatban James-szel találtam magam szembe.
- Azt hittem már víziszörny leszel - nevetett fel.
- Én…? - csodálkoztam el. - Csak úsztam egy kicsit, hogy gondolkodni tudjak.
- Megígérted Karen, hogy nem a spanyolon járatod az agyad - forgatta a szemeit, mire a durcázása miatt egy apró mosolyra húztam a számat. - Most mit vigyorogsz?
- Olyan vagy, mint egy durcás kisgyerek.
- Nem is - forgatta a szemeit. Csak felnevettem, és megpusziltam az arcát.
*James*
Hosszú napon voltunk túl, de ezt szerintem egyikünk se bánta. Majdnem az egész napot a strandon töltöttük, majd a két lányt elvittem vacsorázni egy egész szimpatikus helyre. Így estére a kislányom alaposan kipurcanva mászott be az ágyba, de ragaszkodott hozzá, hogy Karen mesét mondjon neki.
A „jó éjt” puszi után az apró kis nappaliszerűségbe mentem, és hagytam, hogy a barátnőm anyát játsszon. Tudtam jól, hogy ezt ő is így gondolja.
A kanapéra lehuppanva kapcsoltam be a mobilomat és tudomásul vettem, hogy Max és Marco ígéretükhöz híven nem kerestek minket. Betartották, és ez most a legtökéletesebb. Pihenhetünk.
Talán 15 perc múlva csukta be halkan az ajtót Karen. Az arca ki volt pirulva és mosolygott.
- Elaludt? - kérdeztem rá csendesen, ahogy felnéztem rá, de rájöttem azonnal, hogy ez szinte természetes.
- Igen - bólintott. - Csak még picit néztem, ahogy alszik.
Leült mellém. és még mindig csak mosolygott rám. Most láttam rajta, hogy az elmúlt hetek eseményei ellenére valamennyire kiegyensúlyozott. Amikor kikerült a kórházból zaklatott volt. Nem csak a teste, de a lelke is sérült volt.
- Imádom a lányodat, mondtam már? - kérdezett rá, amire csak elnevettem magam. Olyan ártatlanul tette fel a kérdést, mint ahogy Alanna szokta. Szinte pontosan ugyanúgy.
- Szerintem ez természetes. Pár hónap alatt valamennyire az anya lettél. Segítesz nekünk... - vontam meg a vállamat. Ezután kaptam egy puszit az arcomra, szerintem hálaképpen a szép szavaimért. Elmosolyodtam rajta, és ő megfogta a kezemet. Meglepődtem rajta, és az összekulcsolt ujjainkat figyeltem.
- Ha máshogy nem megy... Jó így anyának lenni - mosolyodott el, majd a vállamra hajtotta a fejét. A hangjából tudtam, hogy kicsikét megtört. Lenéztem volna rá, de csak a haját láttam, ami csikizte az orromat.
- Van lehetőséged Karen - feleltem csendesen.
- Tudod, hogy az élet túlságosan bonyolult.
- Ha nem egy nős pasival kezdtél volna... - vágtam rá gonoszul, hiszen ezt nem hagyhattam ki.
- Tudtam, hogy szóvá teszed! - nyögött fel halkan.
- Még mindig hülyeségnek tartom...
- Tudom James. De jó vele... - vonta meg a vállát ártatlanul. Csak morogtam valamit. Irtózatosan féltékeny voltam a spanyol csatárra. Hiszen ő vele lehetett még úgy is, hogy családja van, felesége, gyerekei. Vele lehet, és azt hiszem egy pillanatig sem bántotta ez.
- Én igazából nem Rá gondoltam, hanem az életünkre. Arra, hogy mi vár ránk.
- Hmm? - kaptam fel a fejem. Tényleg nem láttam a szavai mögé. Min törhette megint a fejét?
- Te is tudod! - sóhajtott fel gondterhelten. A vonásai pillanatok alatt megváltoztak. - Valami rossz készülődik, ami befolyásolhatja az életünket.
- Megígérted, hogy nem fogsz ezen rágódni! Megígérted, hogy kicsit elfelejted Torrest és az apádat is!
Egy bágyadt kis mosolyt sikerült csalnom ezzel arcára. Annyira törékeny igazából... És annyira szép. De ismerem már annyira, hogy tudjam mikor vágyik törődésre és mikor az a kemény katona, akit a seregben ismertem meg. Újra és újra megcirógattam az arcát, ami miatt még mindig csak mosolygott rám.
- Megpróbálok nem gondolni rá. Csak alattomosan vissza-visszacsúszik a gondolataim közé - mutogatta hatalmas kéz mozdulattal.
- Elmondhatnád a főnöknek az igazat, arról hogy ki az apád - suttogtam. Egy próbát megért. Bár olyan makacs tudott lenni!
- Hogy kirúgjon? Na nem!
- Nem rúgna ki - feleltem biztatóan. Nem is hazudtam. Tudtam arról is, hogy Max mindent tud rólunk, legalábbis többnyire.
- Nem akarok kockáztatni, hogy kiderüljön kirúg-e vagy sem. Nem hittem volna, hogy így fogom szeretni ezt a munkát. Nem akarom, hogy kirúgjon. Semmi máshoz nem értek.
Az oldalamhoz bújt, összekuporodott, mint egy kiscica. Sokáig néma csendben ücsörögtünk, és addig is csak figyeltem az arcát. Erőt kellett gyűjtenem. Miért ilyen nehéz bevallani az ember legjobb barátjának bevallani azt, hogy szerelmes? Sokkal nehezebb mint orrba vágni bárkit is. Pedig itt van a lehetőség, amit ha eszem lenne kihasználnék. Elmondanám neki, hogy szerelmes vagyok belé… Ami már nem az elmúlt hetekben kezdődött. Már a seregben éreztem ezt.
- Karen… - nyögtem ki a nevét. Csodálkozva pislogott rám.
- Igen?
- Én… - kezdtem volna bele, de megnyikordult az ajtó és Alanna jelent meg a nappali közepén. Az agyon nyúzott, megviselt plüss mackót vonszolta maga után, és a szemét dörzsölte.
- Apu… - szólalt meg dünnyögve. Mosolyogva tápászkodtam fel a kanapéról, és sétáltam közelebb hozzá. Leguggoltam, hogy egy szintbe legyünk.
- Mi a baj Kicsim?
- Aludhatok veled? Rosszat álmodtam… - panaszkodott, és a pici ajkait már lefelé biggyesztette.
- Persze, hogy aludhatsz velem - bólintottam mosolyogva. Átkarolta a nyakamat, így felvettem őt és megpusziltam. Azonnal hozzám bújt. Karenre pillantottam, aki csak mosolyogva figyelt minket.
Ki akartam nyögni valamit, de nem tudtam. Egyszerűen nem ment.
Ő felállt a kanapéról, és közelebb sétált hozzánk. Adott a lányom arcára egy puszit, majd az enyémre is.
- Vigyázz rá!
Talán még sem jött el az ideje ennek a beszélgetésnek…
*Karen*
Fáradtan másztam fel az emeletre. Carter és Max intézte el, hogy szállást kapjak én is. Bár a lány elmondta a recepciónál, hogy osztoznom kell valakivel a szobán.
Igazából most nem is érdekelt, csak egy forró zuhanyt akartam venni, és aludni egy kicsikét. Hosszú volt a repülőút. Halkan nyitottam ki az ajtót, és húztam magam után a bőröndömet.
- Helló! - szólaltam meg csendesen, miközben megálltam a nappaliba. Sehol senki.
Lehet Carter csak viccelt. Bár elég hülye vicc lenne, és jelen pillanatban én sem értem a tréfát. Először kivettem a hűtőből egy üveg vizet, és belekortyoltam. Lerúgtam magamról a cipőmet, és úgy döntöttem lezuhanyozok, de ekkor vágódott ki a szoba ajtaja, és Jay állt velem szemben.
- Hát te? - bukott ki belőlünk egy nem túl értelmes kérdés elsőre.
- Ez természetesen az én szobám - felelte dacosan.
- Akkor szobatársak leszünk - nyögtem ki kétségbeesve. Ki fog idegelni, ez biztos.
- Mi van?
- Süket vagy? - förmedtem rá.
- Azt hiszem, sajnos nem - vonta meg a vállát. - Meddig maradsz?
- Ameddig szükséges? - kérdeztem vissza. - És már megbocsáss, de szeretnék lezuhanyozni! - ki akartam kerülni, de ő abban a pillanatban elém állt. Értetlenül pislogtam rá, hiszen nem értettem miért csinálta ezt. Kibújt a pólójából.
- Te mi a fenét csinálsz? - állt előttem már csak egy farmerben. - Zuhanyozni akarok.
- Veled megyek!
- Te idióta vagy! - állapítottam meg. A fejemet csóválva kerültem ki a férfit, és zárkóztam be a fürdőszobába mielőtt még váratlan látogatóm akadna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése