Sziasztok!
Sikeresen megérkeztünk a következő résszel is. A hét elején már új hónapba léptünk. Ősz, suli, munka. Kinek, hogy telt az első hét? Szeretnénk megköszönni azt a csekély mennyiségű pipát is, amit a visszatérő részhez kaptunk. Reméljük, hogy ez a rész is tetszeni fog Nektek!
Kira & Vivian
Karen
Utolsó simításokat végeztem el magamon, hogy ki tudjak lépni a szobából. Fekete farmert és fekete topot vettem fel. Hajamat szorosan összefogtam, és halvány sminket vittem fel az arcomra csak azért, hogy jobban nézzek ki.
Semmit se aludtam éjszaka, szó szerint. Viszont nem bántam, hiszen fogalmam sincs mikor láthatom újra a spanyolt.
Az oldalamra helyeztem a fegyveremet, a szobakulcsomat magamhoz vettem, és elindultam a főnökömhöz, hogy megbeszéljük a mai programot. Bár nagyon jól tudtam, hogy mi a dolgom. Hazautazunk Spanyolországba, és kész…
Felsétáltam az adott szobához, de a legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor a számomra cseppet se szimpatikus Jay gubbasztott az ajtó előtt.
- Hát te? - mordultam rá, miközben kopogtam az ajtón.
- Neked is szia! - vigyorodott el. Megint dübögtem az ajtón, de Marco nem nyitotta ki. - Szerinted miért dekkolok itt?
- Én azt honnan tudjam? - fordultam felé széttárt karokkal. - Személy szerint Marco-hoz jöttem, aki azt mondta 6 óra előtt legyek itt, de most nincs Ő itt - rúgtam bele biztos ami biztos alapon az ajtóba, de nem nyílt ki. - Tovább aludhattam volna.
- Nem úgy nézel ki, mint aki aludt. Inkább úgy, mint aki végig hemperegte az éjszakát - felelte lazán, amivel elérte, hogy a torkomon akadt minden szó.
- Tessék?!!
- Rosszul hallasz?
- Az a baj, hogy szerintem jól hallottam - nyögtem fel.
- Úgy nézel ki, mint aki végig szexelte az éjszakát - ismételte meg magát vigyorogva. Először bemutattam neki, majd összefontam a mellkasom előtt a karjaimat.
- Mi az kisfiú? Irigykedsz? - Erre a férfi hangosan és vidáman felnevetett. Nem értettem miért, de csak nevetett még mindig.
- Én… Rád? Sosem.
- Bár ha tökös lennél, lenne lehetőséged neked is - vontam meg a vállamat, mire ő csak pislogott rám, hiszen nem érthette mire is gondolok. - Carter - mondtam ki a lány bűvös nevét.
- Ne keverd bele Ő! - motyogta kicsikét elpirulva. Zavarba hoztam. Miért érzem úgy, hogy beletaláltam? A szó szoros értelmében.
- Akkor te se piszkáld az én magánéletemet - vágtam vissza, mialatt a nyakláncomat igazgattam. Láttam azon gondolkozott, hogyan szólhatna vissza, de szerencsémre Marco és James is megérkezett.
A barátom azonnal kezembe nyomott egy bögre kávét, amivel sikerült mosolyt csalnia az arcomra.
- Köszönöm.
- Semmiség - puszilta meg a homlokomat.
Végighallgattuk Marco beszédét. Persze a mai nappal kapcsolatban tájékoztatott minket, de ezzel nem mondott újat. Mindent tudtunk igazából. Nem lesz baj, azt hiszem. Marco azt is kitalálta, hogy Jay elkísér minket a csapattal a repülőtérre.
- Minek? - horkantottam fel. - Eddig is megbirkóztunk ketten a dolgokkal. Nem kell ide ez a kisfiú is.
- Ne hisztizz, Karen! - szólalt meg Marco, amire Jay csak elégedetten elvigyorodott. - Kellhet a segítsége. Gyakorolhat előre Ő is! - Morogtam rajta, és a lábamat magam alá húzva kortyoltam a maradék kávémat. - Emellett szeretnék még egy dologról beszélni veletek.
- Igen? - szólalt meg James.
- Max és én diskuráltunk. Az ő ötlete volt. Nem kötelező, de elmondom nektek, és majd eldöntitek mi legyen. Mivel a spanyolok kiestek… - erre én fintorogta egyet, hiszen ezzel nem is mondott újat. - Így a ti küldetésetek hamar véget ért. De a hazai csapat menetel… Pár nap pihenő után, ha gondoljátok csatlakozhattok újra hozzánk, hiszen minél közelebb kerülnek a brazilok a döntőhöz, annál nagyobb lesz az őrület. Azt hiszem érthető ha azt mondom, hogy Carternek szüksége lesz a segítségétekre.
- Átgondoljuk - bólintott James kettőnk nevében válaszolva.
Talán csak egy órája szállt fel a repülőgép, de a focisták nagy része már aludt, vagy elmélyülten nyomkodta a mobilját. Még James is hangosan szuszogott az előttem lévő széken. Szerintem nem sokat aludt az elmúlt napokban… Azt is tudom, hogy alig várja már, hogy Spanyolországba érjünk és Alanna-t magához ölelhesse.
Az utolsó sorban ücsörögtem egyedül, és egy hatalmas sóhaj után kibámultam az ablakon. Ebben a pillanatban simult egy kéz az enyémre, riadtan kaptam fel a fejemet.
- Fernando - könnyebbültem meg azonnal, ahogy megpillantottam a csatárt. - Mit keresel itt? Nem szabad - ráztam meg a fejem, de abban a pillanatban levágta magát, mellém az üres székre.
- Unatkozom - vonta meg a vállát.
- Szórakoztasd Sergio-t - forgattam a szemeimet, mire egyszerűen megcsókolt.
- Inkább téged akarlak szórakoztatni.
- Bárki megláthat - jelentettem ki szigorúan, és próbáltam távolabb húzódni tőle, de azt hiszem ez lehetetlen volt.
- Mindenki alszik.
- Akkor is. Pár óra múlva Madridban leszünk - tájékoztattam róla, de szorosan megszorítottam a kezét. Csak rám mosolygott, és kényelmesen elhelyezkedett a székben.
- Tudom. Akkor minden normális lesz - suttogta. Igaza volt.
- Tudtuk, hogy ez lesz, Nando. Számítottunk rá. - Vállára hajtottam a fejemet. Éreztem, ahogy puszit nyomott a hajamra.
- Tudom. Csak ez így nem olyan jó.
- A gyerekeidre gondolj! - simogattam meg az ujjait.
- És veled mi lesz?
- James, Alanna és én pár napra elmegyünk kikapcsolódni. Majd valószínűleg visszamegyünk a világbajnokságra.
- Miért? - El sem rejtette a meglepődöttségét.
- Segíteni Carternek. Ha a hazai csapat jól szerepel, nagyobb lesz a hisztéria körülöttük.
- Mi lesz velünk? - kérdezett rá csendesen, de csak megvontam a vállamat.
- Egy ideig mindenki normálisan fog viselkedni. Már amennyire normálisak vagyunk - feleltem teljesen őszintén, mire csak felnevetett.
- Olyan bolond vagy néha.
- Erre csak most jössz rá?
A madridi repülőtér alapból is elég forgalmas volt, de most valahogy még inkább. Újságírók, riporterek és fotósok vártak a családtagokon kívül a csapattagjaira.
Az oldalamon ott pihent a fegyverem, az orromon pedig a napszemüvegem. A táskámat csak húztam magam után a buszig. Szorosan követett Fernando, de nem szólt hozzám. Nem ért hozzám, de legalább a közelemben volt.
A buszra felszállva az egyik oszlophoz léptem és megkapaszkodtam benne. Fernando pontosan előttem állt meg. Ha nem akarta volna akkor is tuti így sikerül, hiszen úgy álltunk a buszban, mint a heringek a dobozban. A fejem tetejére nyomtam a napszemüvegemet, miközben a csatár óvatosan megérintette a kezemet. Azonnal elhúztam.
- Nem szabad!
- Bocsánat - motyogta kisfiúsan, amivel mosolyt csalt az arcomra. - Ez a mosoly… - mutatott az arcomra. - Szeretem, amikor így mosolyogsz.
Elpirultam, és inkább más irányba figyeltem…
Azt hittem minden könnyebb lesz, de a váróteremben még Jamest is elvesztettem. Őt keresve próbáltam utat nyerni a tömegben, amikor hirtelen neki rohantak a lábamnak. A támadóm fenékre huppant, és csodálkozva pislogtam körbe. Egy aranyos kisfiú megszeppenve nézett fel rám, és mosolyogva guggoltam le hozzá.
- Szia. Hogy hívnak? - segítettem felállni neki.
- Leo vagyok… Te? - tette fel kölcsönösen a kérdést, de ebben a pillanatban rohant felénk egy barna hajú nő. Abban a pillanatban jelent meg mellettünk.
- Leo megmondtam, hogy ne rohanj el. Apa odajön hozzánk.
Olalla. Jobban megnéztem a kisfiút, és rájöttem mennyire is hasonlít Fernandora.
- Anyuuu… - húzta el a szót. - Itt vagyok.
- Látom. Bocsánatot kértél már a nénitől?
- Nem. De bemutatkoztam - csak mosolyogva guggoltam, pedig a térdem már kezdett sajogni.
- Leo… - kezdte volna el korholni a nő.
- Semmi baj. Mindketten másfelé figyeltünk - mosolyogtam, és megsimogattam Leo göndör fürtjeit.
- Te…
- A csapat egyik testőre voltam - tettem a kezemet a fegyveremre. - De innentől már én is szabadságon vagyok.
Leo hatalmas szemekkel pillogott rám, amivel mosolyt tudott csalni az arcomra. Mintha tényleg Nando állt volna velem szemben. Csak kicsiben.
- Olalla Torres - mutatkozott be nekem a nő, miközben alaposan végigmért. Nem ez volt a legkellemesebb jelenet az életemben. A szerelmem feleségének kell bemutatkoznom. Hatalmasat nyeltem, és kezet nyújtottam én is.
- Karen Hopkins.
- Azt hittem Carter védi a csapatot.
- Ő a házigazdákat védi - feleltem csendesen. Istenem ez annyira kínos… Tényleg az…
Picikét riadtan pislogtam körbe, amikor egy kéz simult a derekamra. Egy pillanatra meglepődtem, de ahogy meghallottam James hangját, megkönnyebbültem.
- Kicsim, már mindenhol kerestelek.
- Elkeveredtem a tömeggel - mosolyogtam rá. A spanyol nő még mindig méregetett minket, de talán már leginkább James érdekelte.
- Már vége a szolgálatunknak. Mehetünk - puszilta meg a homlokomat.
- Rendben. Mehetünk - biccentettem. - Szia kis herceg! - simogattam meg Leo arcát, és biccentettem a feleségnek. James még mindig a derekamon hagyta a kezét, és a kijárat felé terelt. - Köszönöm! - suttogtam neki. Csak elvigyorodott a maga módján, és ekkor ütötte meg a fülünket, Alanna hangja.
- Apa! Apa! Apa! - jelent meg előttünk a kislány, és James fel is kapta azonnal. Mosolyogva figyeltem őket.
- Hiányoztál Kicsikém! - motyogta James. Csak mosolyogtam, és megsimogattam a kislány hátát.
- Karen néni! - örült meg nekem is, és miközben James tartotta megölelt engem is.
Annyira örültem a kislánynak, hiszen valami pluszt adott az én életemnek is. Pedig nem én voltam az anyukája, de talán részben tudom pótolni. Legalábbis próbáltam megfelelni neki, és nem okozni csalódást, hiszen annyira ártatlan még.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése