Sziasztok!
A hirtelen kialakult nyári szünetünk ezennel véget is ért, és utólag is elnézést kérünk a kimaradásért! Viszont máris érezhetően könyebben ment az írás, így tényleg szükségünk volt rá. De ezt nem most ecseteljük, nem is szaporítjuk tovább a szót. Jó szórakozást!
Kira & Vivian
Carter
- Akkor jól hallottam, hogy itt vagy! - bukkant fel a folyosón a hang tulajdonosa, az apám. - Kivel beszéltél? - ráncolta össze a szemöldökét. Kellett pár pillanat míg magamhoz tértem, és be tudtam kapcsolódni az eddig egyirányú társalgásba. Az első meglátásom az volt, hogy minél gyorsabban el kell vinnem onnét apát.
- Öhm... - rántottam ki a zsebemből a telefonom. - Jay írt.. - rántottam vállat, és folytattam az utamat arra, ahonnan ő jött. - Miért kerestél? - tereltem a témát. Hiszen sejtettem, hogy nem arról akar beszélgetni, milyen az időjárás.
- A véleményed érdekel egy céges ügyben...
S így jutottunk ki a szobájában, ahol már különféle papírok, és dossziék ki voltak készítve. Talán egy óra is eltelt, mikor sikerült szabadulnom. Az agyam tele volt információkkal, és apa ötleteivel. Most az egyszer örültem annak, hogy a csapat a délután játssza az utolsó csoportmérkőzését, és a legnagyobb szerencsémre, nem is a városban.
Percek múlva már a szobaajtómhoz értem, ahol egy ismerős arc támaszkodott, és várakozott a falnak dőlve, talán már hosszú percek óta.
- Jay! - mosolyodtam el, és miután nyomtam az arcára egy puszit, beengedtem magunkat. - Miért nem írtad meg, hogy jössz?
- Igazából apád kérte, hogy jöjjek, és hozzak el neki valamit - vont vállat lazán, majd elfoglalta helyét a kanapén. - Közben pedig úgy gondoltam összekötöm a kellemest a hasznossal.
- Szóval én lennék a kellemes? - mosolyogtam rá, amit viszonzott. Mialatt összeszedtem minden fontos és nélkülözhetetlen apróságot, végig beszélgettünk. Szerettem vele beszélgetni, mert mellette lehetett nyíltan és őszintén beszélni.
Szerencsére időközben a bulit, és utána történteket is sikerült tisztáznunk, így azóta kellemetlen, kínos percek nélkül ment a szóbeli kommunikáció. Most is ez történt. Oscarra és a mostani helyzetre terelődött a téma, ám míg ő mondta, én csak hallgattam.
- Megcsókolt - csúszott ki a számon, ami pár pillanat múlva hozzá is eljutott, és abbahagyta a szövegelést.
- Mi van?!
- Beszélgettünk, lekapott... és - vontam vállat, mintha semmiség lenne. Pedig pont ez zavart össze úgy igazán.
- Elment az eszed?! - förmedt rám, amivel sikerült meglepnie. Nem hittem hogy így reagál majd. - Carter, mondd, hogy nem azt fontolgatod, hogy te meg ő...
- De... nem... talán... - motyogtam zavartan. Igazából talán magam sem tudtam, hogy mit akarok. - Nem tudom.
- Te komolyan bedőltél neki, újra? Játssza a jófiút, de közel sem az. Térj vissza a földre!
- Neked most mi a fene bajod van? - emeltem fel én is a hangomat. Kezdett bosszantani a viselkedése. Elegem volt abból, hogy nem tudják elviselni egymást. Csak azt nem tudtam, hogy miért. Mi történhetett kettejük között amiről nem tudok?
- Csak gondold már végig! Amikor eltűnt egy egész éjjelre, gondolod, hogy nem sétálgatni volt...
- Ha nincs több mondandód, akkor inkább menj el!! Nincs időm a hülyeségeidre - fontam össze a mellkasom előtt mérgesen a kezeimet, hogy ezzel is nyomatékosítsam a szavaimat.
- Olyan naiv vagy - csóválta a fejét. - Ha ezt szeretnéd...! - pattant fel, és olyan gyorsan távozott, hogy pislogni is alig volt időm.
- Ebbe meg mi ütött? - tettem fel a kérdést hangosan, de már csak magamnak...
Már a stadionban tartózkodtunk, s csendesen hallgattam a társam fecsegését. Mióta visszatért Karenéktől, mintha fel lenne dobva. Még mindig idegesített a reggeli incidens az angollal, de tudtam, hogy a munkámra kell koncentrálnom. Oscar is próbált beszélni velem, de csak leráztam annyival, hogy sok a dolgom.
- ... habár nemet mondott, mégsem zavar... - hadovált valamiről Daniel, de mivel nem tudtam rá koncentrálni, csak bólogattam, mintha figyeltem volna. Negyed órán át ment ez így, de mikor mennünk kellett, ő is átszellemült, s a munkára koncentrált.
Olyan gyorsan teltek az események, hogy már csak azt vettem észre, hogy az öltöző felé tartunk pár órával később. Cseppet sem bántam, alig vártam, hogy a repülőn ülhessek, s pihenhessek.
- Ma megint szótlan vagy - engedett előre az amerikai.
- Gondolkodtam - vontam vállat, s az ideiglenes szekrényemhez léptem, hogy a sok felesleges kütyütől megszabadulhassak.
- Min jár az agyad? - érdeklődött.
- Ezen is, azon is. Összevesz... - akadt el a szavam, amikor kinyitottam az ajtót, és egy kis kártya esett ki belőle. Lehajoltam, s elolvastam a rajta álló szavakat. Csodálkozva fordítottam meg, majd egy nagy mosoly terült el az arcomon. Egyből tudtam, hogy kitől kaptam az üzenetet, és mit jelent.
- Mi történt? - lépett hozzám közelebb a férfi, de csak megráztam a fejemet, és igyekeztem az öltözködéssel.
- Semmi - vontam vállat. Először csak furcsán nézett rá, majd folytatta a pakolást, csak most már szó nélkül.
Már besötétedett, amikor visszaértünk a fővárosba, és bennem egyre erősödött a félelem érzés. Reméltem, hogy a múltkor történtek nem ismétlődnek meg. Amikor Daniel felajánlotta, hogy tereljem én be a srácokat, csak fejet ráztam. A büszkeségem nagyobb volt. Meg akartam mutatni, hogy a múltkor történtek nem voltak rám hatással. Elég volt, ha csak én tudtam róla.
A szívem a torkomban dobogott, amikor a játékosok libasorban vették célba a szálloda oldalsó bejáratát. Meglepetésemre most már fegyelmezettebben viselkedtek. A vidám hangokat elnyerte az egyre erőteljesebben fújó szél moraja.
- Nincs már más a buszon - kocogtatta meg a vállamat Neymar, amivel majdnem a szívbajt hozta rám. - Bocsánat.
- Ezt ne csináld többet! - kértem meg, ő pedig csak bólintott. Nem szólt többet, csak követte a társait, engem pedig ott hagyott az addig csendben figyelő Oscarral.
- Most már nem hagyom magam lerázni - vette fel a tempómat Ő is, hiszen időközben a csapat után iramodtam.
- Jó, jó! Csak érjünk be az épületbe! - motyogtam, de szinte minden második pillanatban a környezetet pásztáztam.
- Jól vagy? - érdeklődött, de közben furcsa pillantásokkal illetett.
- Soha jobban - mormogtam, s megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor már a biztonságot nyújtó falak között voltunk. - Csak nem akartam megint bajt.
- Értem - komorodott el. Azt hiszem az Ő gondolataiba is bekúsztak a pár nappal ezelőtti történések.
- Miről akartál beszélni? - érdeklődtem kíváncsian, terelve a témát. Igazság szerint kínosan éreztem magamat. Nem akartam gyengének tűnni még előtte sem.
- A srácok ünnepelni akarnak, kicsit lemegyek velük a bárba, aztán megkereslek, jó?
- Rendben - bólintottam. Pont abban a pillanatban csukódott be a liftajtó mögöttünk. Csendben álldogáltunk egymás mellett, míg az emeletünkre meg nem érkezett a szerkezet.
Udvariasan előre engedett, majd ketté váltak az útjaink. Két lépés után azonban egy hirtelen döntés miatt visszafordultam, és utána szóltam. Mire megfordult, már előtte álltam, és egyszerűen csak megcsókoltam.
Már bőven elmúlhatott éjfél, amikor arra lettem figyelmes, hogy valaki a nevemet hajtogatja. Egyből felriadtam, ugyanis sikerült elszundítanom a kanapén. Kellett pár perc, mire sikerült beazonosítanom, hogy a nyitott ablakon keresztül hallottam a szólongatást.
A kisasztalon hagyott pisztolyt magamhoz vettem, és odaosontam az ablakhoz. Sosem lehet elég óvatos az ember.
- Szépségem... Carter... - hallatszott ismételten a férfiszájból a nevem, s mikor kinéztem az ablakon Oscart pillantottam meg egy emelettel alattam, de pár szobával odébb.
- Te mit keresel ott? - próbáltam olyan hangerővel szólni, hogy ne verjem fel a szállodát, és ő is meghallja. Persze, ez lehetetlen feladat volt, mert Ő már nem volt józan, és nem foglalkozott azzal, hogy ki hall minket, és ki nem.
- Hát ünnepelünk a srácokkal! Gyere, te issssssss!
- Te részeg vagy! - csóváltam a fejemet. - Inkább feküdj le! Holnap beszélünk...
- Neeeeee! Ne, hagyj el megint! - szólt, inkább kiáltott utánam, amikor látta, hogy távolodni készülök az ablaktól. Olyan kétségbeesett volt a hangja, hogy nem tudtam sírjak-e vagy nevessek rajta. Ilyen részegen még sosem láttam.
- Ne kiabálj! - léptem vissza az ablakhoz morogva. Ekkor eszembe jutott egy ötlet. - Gyere fel, és megbeszéljük!
- Komolyan mondod?
- Komolyan - bólintottam, hogy ezzel is nyomatékosítsam a szavaimat. - Csak tedd, amit mondtam, jó? - kellett pár másodperc míg felfogta a szavaimat, majd bólintott, és eltűnt a szemem elől. Sóhajtva húztam vissza a fejemet, majd már csak vártam.
Eszem ágában sem volt most megbeszélni vele a dolgokat, egy kiadós alvásra lesz először is szüksége, aztán lesz még időnk utána beszélni.
Amikor meghallottam a hangos kopogást, azonnal mentem ajtót nyitni, mielőtt még tényleg felverné az egész szállodát.
- Na gyere, te ívóbajnok! - csuktam be mögötte az ajtót, majd a háló felé kezdtem irányítani.
- Mégse beszélgetni fogunk? - jelent meg egy perverz vigyor az arcán, amin felnevettem.
- Nem, nem. Te itt alszol, én meg a kanapén.
- Arról szó sem lehet! - kezdett el tiltakozni. - Vagy én alszok a kanapén, vagy velem alszol!
- Miért ittál ennyit? - löktem le az ágyra, mialatt levettem róla a cipőjét. Úgy ült előttem, mint egy kisgyerek.
- Nem tudom... Nehéz...
- Mi? - vontam fel a szemöldökömet.
- Szépségem, én nagyon sajnálom, amit tettem - motyogta.
- Más is volt már részeg - paskoltam meg a combját nevetve.
- De én... nem... nem úgy... nem azt... - kezdett el össze-vissza beszélni.
- Aludj, jó?! Holnap megbeszéljük! - simítottam végig az arcán a tenyeremmel. Szinte belesimult az érintésembe. Ekkor már láttam, hogy hallgatni fog rám. Tapasztaltam, hogy ő az a típus részegen, aki szeretethiányos, és ilyenkor egy kedves szó is elég arra, hogy meggyőzzem.
- Oké.... de csak, ha kapok jóéjt-puszit - nyitotta ki vigyorogva a szemeit. A combjára csaptam játékosan, majd nyomtam egy puszit az arcára. - Csak ennyi? - biggyesztette le a száját. Szem forgatva nyomtam egy puszit az ajkaira is, de nem akartam megcsókolni. Amíg nem beszéltünk, addig biztos nem.
- Így megfelel? - egyenesedtem fel, ő pedig eldőlt az ágyon, akár egy krumpliszsák.
- Szeretlek, Carter - motyogta, és a következő pillanatban már hangos szuszogással jelezte, hogy már nincs képben. Mosolyogva terítettem rá egy takarót, majd átvonultam a kanapéra, és nem sokkal később már én is elálmosodtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése