Sziasztok!
Most technikai hibától mentesen megérkeztünk a másik szemszöggel is. Köszönjük a pipákat! Jó szürakozást ehhez a részhez is!
Kira & Vivian
Carter
Már sötétedett mikor egy kényelmes nadrágot, fehér trikót, és lila színű melegítő felsőt húztam magamra. A hajamat csak összefogtam, a zenelejátszómat, és a fülhallgatómat a zsebembe tettem, felhúztam a kényelmes futócipőmet, majd elhagytam a szobát. Míg a liftre vártam, a mágneskártyát elrejtettem a melltartómba, hiszen sosem lehet elég biztos az ember. Onnan legalább nem fog eltűnni. Legalábbis reméltem.
A szálloda dolgozóin kívül nem találkoztam senkivel amíg kiértem az épület mellett álló parkba. Ott pár gimnasztikai elemmel bemelegítettem, majd a zenét bekapcsolva körbe-körbe kezdtem futni a nagy zöld területet. Nem akartam messzebb merészkedni, tanulva a pár héttel ezelőtti esetből.
Gyors tempót diktálva raktam egyik lábamat a másik után, s két-három kör után már rendesen kapkodtam a levegőt. A testem, és a tüdőm segélykérően jelezte, hogy lassítsak, amit kelletlenül meg is tettem.
- A fenébe! - mérgembe zsebre raktam a zenelejátszót, és a térdemre támaszkodva próbáltam a légzésemet egyenletessé tenni. Nem lehet, hogy ennyire elpuhultam volna. Régebben sosem volt baj, sosem zavart két-három háztömbnyi terület... Most meg... - A rohadt életbe! - roskadtam le mérgembe a már hűvös betonra.
Alig néhány lélek járkált ezen a környéken, így a sötétbe nem vették ki köralakomat. Végre megkaptam azt, amire vágytam. Nem leste senki sem a lépéseimet, csend volt, s ez az, ami jól esett.
- Ó, hogy az a...! - Nem tudom mennyivel később, lépteket hallottam, melyek egyre hangosabbak lettek, s a szitkozódás akkor szaladt ki az illető száján, amikor szinte átesett a ballábamon. A jó reflexeinek köszönhetően csak megingott, és nem kötött szorosabb barátságot a földdel.
Azonnal felkeltem a földről, s miután elég közel kerültünk egymáshoz, akkor lepett meg mindkettőnket, hogy ki áll velünk szembe.
- Jól vagy? - érdeklődtem magamhoz képest igencsak kedvesen.
- Természetesen - vágta rá dacosan a brazil. - Remélem azért nem akartál kinyírni. Tudod, a csapatnak szüksége van rám. Én rúgom a gólokat - jegyezte meg poénkodva a sztár, ami nekem is mosolyt csalt az arcomra.
- Nyugalom, édes! Nem akarom, hogy a tini lányok szétszedjenek miattad - vágtam vissza a tőlem megszokott stílusban, amin most ő kacagott fel.
- A humorod a régi.
- Ezt bóknak veszem - bólintottam, bár nem voltam benne biztos, hogy ezt a brazilok tizenegyese is látja. - Egyébként mit keresel te kint? Az új szabályok szerint neked nem szabadna kint lenned.
- Nem tudtam aludni, így egy kicsit kijöttem ide pár kört kocogni. Mindig kikapcsol - lépett mellém.
- Hasonló okok - adtam meg a kimondatlan kérdésére a választ.
- Hát, már ne is haragudj kedves, de a földön ücsörgés nem épp futásra ad okot - karolta át a vállamat, amiért más esetben lehet, sőt biztos, hogy megtoroltam volna.
- Vicces kedvedbe vagy... - mormogtam.
- Baj van? - érdeklődött meglepően komoly hangnemben.
- Nem tudom mi a baj velem. Semmi sem megy... Semmi... Régen meg se kottyant egy kis futás, most meg...
- Gondoltál arra, hogy néha kicsit lassíts a tempón? - kérdezett rá egyből, amivel belém fojtotta a szavakat. Magam is meglepődtem mennyire nyílt voltam vele.
- Hát... - őszintén megmondva, igaza volt. Sokszor túlpörögtem, túlságosan meg akartam felelni mindenkinek, legfőképp magamnak.
- Gyere! - intett nekem, s egy lassabb tempót felvéve kezdett el kocogni. Egy darabig bámultam csak utána, majd miután utolértem, felvettem a nekem szokatlannak tűnő tempót.
- Azt hittem a focisták gyorsan futnak - jegyeztem meg ironikusan.
- Néha kell, hogy lassíts! - vont vállat. Pont egy utcai lámpa mellé értünk, ebből láthattam a mozdulatait. - A barátnőmmel is ilyen tempóban szoktunk kocogni. Megnyugtató.
- Ó, a híres barátnő. Hallottam már róla. Bruna a neve, igaz? - érdeklődtem kíváncsian, most semmi rosszindulat, vagy piszkálódás nem volt a szavaim között.
- Igen.
- És találkozni is fogok azzal a lánnyal, aki elrabolta a nőcsábászunk szívét? - löktem meg egy kicsit, mire felnevetett.
- Nem is vagyok nőcsábász.
- Akkor mért akartál kikezdeni velem? - lepődtem meg.
- Ez maradjon az én titkom...
Fél órával később fáradtan, álmosan ballagtunk vissza szobáinkba, de abban megegyeztünk, hogy ez a kis túra a mi titkunk marad. Nem keverjük a másikat bajba.
Talán most először sikerült igazán őszintén, és kellő komolysággal elbeszélgetnünk egymással. Rájöttem, hogy az, amit az embereknek mutat, csak egy álca, hogy ezzel is védje magát.
Reggel kicsit nehézkesen ébredtem fel, de az ébresztőm negyedik csörgésére sikerült kimásznom az ágyból, majd egy gyors öltözködés és készülődés után, egyből indultam a reggeli koffeinadagomért. Fáradt focistákkal akadtam össze az épületben, és amikor Dani Alves jött velem szembe, látványosan megfordult, s visszament oda, ahonnan jött. Csak felkuncogtam a viselkedésén, hiszen terveztem vele semmit se. Azért az egómnak jól esett, hogy egy magabiztos, beképzelt pasi megijedt tőlem.
Reggeli után a telefonomat nyomkodva sétáltam vissza a szobám felé. Próbáltam egyszerre válaszolni Jay üzeneteire, és nem nekimenni a berendezésnek. Természetesen ez a művelet nem volt olyan egyszerű, mint hittem.
- Hello Szépségem! - lépett hirtelen mellém egy férfi, és sikerült úgy megijesztenie, hogy még a telefont is elejtettem.
- Oscar! - kaptam hirtelen a mellkasomhoz. Annyira belefeledkeztem a cselekvéseimbe, hogy nem is figyeltem a környezetemre. Meg is lett az eredménye...
- Ne haragudj! Nem akartalak megrémiszteni - nyúlt egyből a telefonom után, ahogy én is, így sikerült összefejelnünk. Kacagva ültünk le a földre. - Ezt sem így terveztem.
- Hát én se - mosolyogtam, és elvettem tőle az okostelefonomat. Azonnal lezártam, s eltettem, mielőtt még beleolvashatott volna. Tudom, hogy valamiért nem kedveli az angolt, és nem akartam több problémát. Nem mintha olyan tartalmú lettek volna az üzenetek, de képes lenne többet belelátni. Bár magam sem tudom miért érdekel még mindig, hogy mit gondol.
- Segíthetek? - tápászkodott fel, majd kezet nyújtott nekem is, amit készségesen elfogadtam.
- Köszönöm.
Ahogy rápillantottam, egy kölyök mosoly jelent meg az arcán. Mint amikor először akart levenni a lábamról. Teljesen összezavart ez a viselkedés. Mi a célja?
- Elkísérhetlek? - biccentett a fejével a folyosó felé, majd a válaszom után egymás mellett sétáltunk, csendben. Ezt ő törte meg. - Mik a terveid a nyárra?
- Nem tudom - nyögtem ki az első eszembe jutott mondatot. Egyáltalán nem gondolkodtam mostanában azon, hogy mi lesz a világbajnokság után. Sosem voltam még igazán kikapcsolódni, vagy nyaralni. Igazából azt sem tudom milyen. Apa nem az a nyaraló típusú családapa, s Daniellel se nagyon mentünk sehova.
- Tudod, még mindig áll az ajánlatom - jegyezte meg olyan egyszerűen, mintha az időjárásról beszélnénk. Pedig itt már régen nem arról volt szó.
- Oscar - sóhajtottam fel. - Akkor is beszéltünk erről, mikor együtt voltunk, és most... Nem hiszem, hogy ez a téma illene nekünk. Mi végeztünk egymással.
- Ez nem jó szóhasználat. Te vagy az, aki azt hajtogatja, hogy végeztünk egymással...
- Miért, nem így van? - tettem fel a kérdést, és kíváncsian vártam a válaszát.
- Szerintem nem. Én nem végeztem veled - torpant meg hirtelen, így nekem is muszáj volt. Döbbenten pislogtam rá. Hiszen úgy tudtam, hogy minden külső körülménytől függetlenül, haragszik rám Jay miatt.
- Azt hittem utálsz amiatt az éjszaka miatt - szaladt ki a számon.
A reakciója erre a kérdésemre, teljesen megdöbbentett. Egy pillanat alatt szelte át a köztünk lévő két lépés távolságot, két tenyerével közre fogta az arcomat, majd megcsókolt. Úgy istenigazából. Talán még az sem érdekelte, hogy nyilvános helyen vagyunk, és bárki megláthat. Csak cselekedett.
Miután elváltak ajkaink, csak vigyorogva bámult rám. Egy kósza hajtincsemet a fülem mögé tűrte, és szerintem az arckifejezésemen szórakozott ennyire.
- Miért tetted? - suttogtam, miután megtaláltam végre a hangomat.
Már szólásra nyitotta a száját, amikor meghallottunk egy ismerős hangot a közeli folyosóról. Riadtan bámultam rá, és ösztönösen belöktem a mellettünk álló lépcsőház ajtaján. Reménykedtem, hogy nem taszítottam rajta túl erőset, és egyben maradt. Nem volt szándékos. Egyszerűen bepánikoltam...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése