Sziasztok!
Nem is emlékszünk olyan alkalomra, mikor ennyire korán hoztuk volna a részt, de most úgy alakult mindkettőnk számára, hogy később nem tudjuk közzétenni a friss fejezetet. Persze, ebből nem valószínű, hogy rendszer lesz, sőt, jövő héten már biztosan a szokásos - késő esti - órákban érkezik a következő. Jó szórakozást!
Kira & Vivian
Karen
Mi a fenének kellett hajnalok hajnalán idejönni? Miért kellett 10 perce felhívni telefonon, hogy azonnal vonszoljam át a seggemet Marco szobájába? Azt se tudtam, hogy a főnökömnek van itt szobája. Egyáltalán mit keress itt? Mióta van itt?
Mezítláb csoszogtam az üres folyosón. A hajam kócos volt, és sejtésem szerint a szemeim alatt hatalmas karikák virítottak. Kopogás nélkül léptem be a szobába.
- Mi volt olyan rohadt fontos, hogy nem aludhat az ember? - morogtam, és akkor eszméltem fel. Meglepetésemre rajta kívül, az idegesítő angollal álltam szemben.
- Hagyj békén! Álmos vagyok. Nem ittam még kávét, és ha tovább cseszegetsz, azt hiszem most tényleg jó munkát fogok végezni, és betöröm a képed - vágtam le magamat a fotelba. Az ölembe húztam egy párnát, mert rájöttem, alulöltözött vagyok. A hálóingem elég sok mindent mutathat ebben a pillanatban. Megerősített az, hogy egy kacér, perverz mosoly jelent meg az arcán.
- Emlékszel mit mondtam neked az előbb? - tettem fel a kérdést, de egyszerűen csak a képembe röhögött.
- Nem tudom mire gondolsz.
- Kiesik a szemed… - nyögtem fel. Marco közbe vágott, mi szerint nincs kedve a gyerekes vitatkozásunkhoz. Mondjuk nekem se volt sok kedvem hozzá, de ez az idióta hergelt. Képen tudnám törölni.
Marco beszélni kezdett. Mindent elmondott, amit igazából eddig is tudtunk. Ma délután lesz az utolsó mérkőzése a válogatottnak, és holnap reggel indulunk vissza Spanyolországba.
- Mindent felfogtatok? - kérdezett rá a főnökünk, mire James és én csak bólintottunk. Felpattantam a fotelből, s az ajtó felé indultam.
- Karenben valahogy nem vagyok biztos - szólt közbe Jay, mire lendületből hozzávágtam a kezembe kerülő ásványvizes üveget. Szándékosan jó erősen tettem, remélve, hogy kárt okoztam benne.
- Fordulj fel! - fűztem hozzá nem túl kedvesen, és ott hagytam a három férfit…
Csak ácsorogtam az üres folyosón, és szidtam Jamest, hogy ezt a vacakot rám parancsolta. Az átkozott golyóálló mellényre. Seregben is utáltam már, hiszen meleg volt, nehéz és akadályozott a mozgásban. Ezen mérgelődtem még mindig, hiszen már melegem volt tőle… Nyomott, és szúrt is.
- Nando - sóhajtottam fel kicsikét megkönnyebbülten, mikor két erős kar átölelt hátulról.
- Reméltem, hogy a nevemet mondod - puszilt a nyakamba óvatosan.
- Szerinted ölelget engem más rajtad kívül? - nevettem fel, de nem tudtam megfordulni, olyan szorosan tartott.
- Remélem, hogy nem. - Kacagtam rajta vidáman, és egy pillanatra körbe néztem. Még mindig üresek voltak a folyosók.
- Nincs ötletem, hogy kinek lennék az esete a csapatból - kuncogtam. Tudtam ez elég két értelmű kijelentés. - Neked van?
- Asszony! Megharapom a füled, ha sokáig húzod még az agyam.
- Nem félek tőled - nevettem fel már hangosan.
- Mi lesz holnap? - dünnyögte a nyakamba.
- Mi lesz a meccsen? - kérdeztem rá.
- Nyerünk? - engedte, hogy megforduljak, és így megtudtam csókolni.
A meccs már javában zajlott, és azért a spanyol szurkolók még most is lelkesek. Éltetik a csapatukat, akik már jelenleg 1-0-ra vezetnek az ausztrál csapat ellen. Amennyire értek a focihoz, letudtam szűrni, hogy a fiúk jelenleg élvezettel játszanak.
A lépcsőn sétáltam le a szurkolók közt, amikor hirtelen megragadták a csuklómat. Riadtan fordultam vissza és lepődtem meg, hogy az apám állt előttem. Tökéletesre vasalt öltözék, gúnyos mosoly.
- A fegyvert felejtsd el! Nem kellene hülyeséget csinálnod - rázta meg a fejét.
- Engedj el, te rohadék!
- Látom, kemény fejű vagy - érintette meg a félig begyógyult sebet az arcomon, de elhúztam a fejemet tőle. Nem akarom, hogy hozzám érjen. Irtóztam a gondolattól is.
- Mit akarsz tőlem? - vicsorogtam.
- Első sorban? Vigyázz a szádra, ha velem beszélsz. Másod sorban? Kellemes haza utat akarok kívánni a csapatodnak... - mutatott színpadiasan a pálya felé. - Neked... Torres-nek.
- Ha egy... - csattantam fel szigorúan.
- Felesleges fenyegetőzni - legyintett. Meg se lepte a kiborulásom. Az, hogy szívem szerint ebben a pillanatban azonnal neki esnék. - Csak nyomatékosítani akartam a New York-ban beszélteket... És Vanessa édes szavait.
- Édes szavait? Az a szuka meg akart ölni! - sziszegtem a fogaim közt.
- Ha meg akart volna, már halott lennél. Fogadj el egy apai tanácsot tőlem!
- Most kezdesz el félteni?
- Igazából rohadt mód nem érdekel mi van veled - felelte, így tudtam, most legalább őszinte volt. - Csak megadom még utoljára az esélyt neked… Megadom, hogy átgondolj, és lelépj innen a picsába, még mielőtt bajba keveredhetnél.
- Miért figyelmeztetsz? - tettem fel bátortalanul a kérdést. Nem értettem. Tényleg nem.
- Egyszerű. Ha nem akarsz meghalni, eltakarodsz innen - vonta meg a vállát. Ezután sarkon fordult, és mire észbe kaptam eltűnt.
Csak álltam a tomboló szurkolók közt, és kapkodtam a levegőt. Nem láthat meg így senki se… Hirtelen ötlet miatt rohantam le az öltözőbe. Először a mosdóhoz rohantam, mert úgy éreztem hánynom kell. Hangosan öklendeztem, de semmi…
A könnyei potyogni kezdtek, miközben magam elé bámultam. Levegő még mindig nehezen jutott el a tüdőmbe. A térdem hasogatott újra, amit Vanessa intézett el nekem pár napja.
Lassan tápászkodtam fel, és sétáltam az egyik mosdókagylóhoz. Megnyitottam a hidegvizet, és amíg az zubogott, a fegyveremet a kagyló szélére helyzetem. Belenéztem a tükörbe...
- Szánalmas - nyögtem ki hangosan. Lépteket hallottam magam mögött, és riadtan kaptam fel a fegyvert. Ahogy megfordultam az érkező személyre szegeztem, de meglepődtem, hogy David Villa állt előttem.
- Elnézést!
Egyikünk se nézett ki jól, de valahogy megértettük, hogy jelen pillanatban nem kell beszélnünk. A csendre volt szükségünk…
Késő este volt már, és zuhanyzás után pakolásztam a szobámba, hogy holnap reggel minél kevesebb gondom legyen vele.
Vége. A spanyol csapat számára csak ennyi volt a világbajnokság, így részben nekem is. Beletúrtam a hajamba, majd felsóhajtottam. Kopogtak. Lassan sétáltam az ajtóhoz, és kinyitottam.
- Fernando! - szólaltam meg csendesen, és az arcomon megjelent egy aprócska mosoly. - Azt hittem már alszol.
- Nem tudok - rázta meg a fejét.
- Miért? Baj van? - ráncoltam a homlokomat, és oldalra biccentettem a fejemet. Óvatosan megérintettem az arcát. Mosolyra húzta a száját, amitől apró kis ráncok jelentek meg a szeme körül.
- Miért lenne baj? - kérdezett rá.
- Mert velem kavarsz? Előtted áll a zűrzavar egy személyben - vontam meg a vállamat. Csak elnevette magát és megcsókolt. – Mi ez? Jó éjt puszi?
- Talán.
A lábaim alá nyúlt, és felemelt. A kezeimmel a nyakát karoltam át, míg ő biztosan tartott a lábamnál. Belépett velem a küszöbön, és próbáltam becsukni magunk mögött az ajtót, de határozottabb volt, és ő megtette. Hangosan csattant mögöttem a faszerkezet.
Hangosan kuncogtam, miközben lassan elindult velem az ágy felé. Az ágyon elterültem, és azzal a lendülettel magammal rántottam őt is.
- Asszony… - kacagott rajta. Nevettem én is, és mosolyogva figyeltem őt. Megérintettem az arcán az apró kis ráncokat, amik tudom a korával jelentek meg az arcán. Amikor aggódhatott a gyerekeiért, vagy nem teljesített jól a pályán…
- Hiányozni fogsz! - vallottam be csendesen. Tudom talán nincs itt az ideje a búcsúzkodásra, de ez jelen pillanatban kibukott belőlem.
- Nem örökre kell búcsúzkodnunk - rázta meg a fejét, és a könyökén megtámaszkodott a feje mellett.
- Akkor se tudom, hogy mikor láthatlak újra.
- Ne rontsd el a pillanatot, Karen!
Hosszú, forró és szenvedélyes szerelmeskedés volt. Kipirult arccal, és még a levegőt kapkodva húzódtam a spanyol csatár mellkasára. Csak mosolyogni tudtam. A hajamat piszkálta az egyik kezével, miközben a másikkal kispárnát húzott a feje alá.
- Elfáradtam - nevette el magát.
- Én nem - kuncogva könyököltem fel az ágyon. Szemeit forgatta, de csak megcsókoltam.
- Én ma már fociztam is.
- Na és? - vigyorogtam rá.
- Majdnem megvertek.
- Csak letépték rólad a mezt több millió nő nagy örömére - vontam meg a vállam.
- Lebecsülsz? - kerekedett már felém, és én csak a fejemet ráztam kuncogva.
- Dehogy… Nem is mernélek lebecsülni.
- Akkor meg? - támaszkodott meg a fejem mellett, és alig volt köztünk pár centi távolság.
- Csak annyi, hogy személy szerint unalmas a foci, de ha vetkőzöl minden meccsen, akkor élvezettel fogom nézni - feleltem ártatlanul, mire kacagni kezdett.
- Örömmel néznél akkor minden meccset? - tette fel a kérdést, mire csak bólogattam. Inkább szorosan átöleltem. Hallgattam a halk szuszogását, és addig ő a karomat cirógatta, ami a mellkasán pihent. Gondterhelten sóhajtottam fel.
- Baj van? - csodálkozott el.
- Nincs semmi baj - ráztam meg a fejem. Nem akartam elrontani a pillanatot azzal, hogy elmondom mi történt a meccsen azon kívül, hogy nyertek, és letépték róla a mezt.
- Karen, ismerlek már eléggé. Tudom ez a sóhaj nem véletlen.
- Ma a meccs alatt apámmal találkoztam.
- Mi van? - bukott ki belőle elég spontán a megjegyzés, ami miatt egy pillanatra elmosolyodtam, majd komoly is lettem szinte azonnal. Felült az ágyban, de én nem akartam megmozdulni.
- Itt volt a meccsen, és figyelmeztetett ismét, hogy ha eszem van, itt hagyom ezt az egészet.
- Ezt az egészet? - csodálkozott el.
- A Horan családot. Azt mondta, ha élni akarok, és van eszem, lelépek.
- És lelépsz? - kérdezett rá csendesen, mint aki tart a választól.
- Nem! - vágtam rá dacosan, és talán túlságosan büszkén is. - Nem megyek sehova a cégtől. Szeretem a munkámat. Szeretem az embereket, akikkel dolgozok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése