Sziasztok!
A mai bejegyzés egy kicsit más, mint a többi. Eddig mindig péntekenként érkeztünk a fejezetekkel, most viszont kivételes alkalom miatt rúgtuk fel a szokásainkat. Ehhez köthető az is, hogy pénteken nem érkezett meg a várt friss fejezet. Pontosan egy évvel ezelőtt inditottuk útjára a blogot és a történetet, most pedig itt vagyunk, s már a 25. fejezetet publikáljuk. Ez több, mint 50 bejegyzést jelent. E alkalomból döntöttünk úgy, hogy ismét egy dupla részt írunk, ahogy a legelsővel is tettük. Pénteken természetesen érkezni fog a szokásos fejezet, szóval... Nem is húzzuk tovább az időt! Jó szórakozást kívánunk, s még legalább ennyi bejegyzést!
Kira & Vivian
Karen
*Fernando*
Kiestünk. Ez járt a fejemben, amíg zuhanyoztam, s akkor is, mikor összeszedtem a cuccaimat. Ennyi volt. Még egy mérkőzés, ami már csak azért volt fontos, hogy újból veszítünk-e vagy végre nyerünk egy mérkőzést.
A többiek is hasonlóan, csendben pakoltak, és lassan indultak el a busz felé. Így tettem én is. Alig léptem ki az öltöző ajtaján, amikor nekem ütközött valaki.
- Elment az eszed? - dohogtam indulatosan. - Mi bajod van Cesc?
- Karent kint találtuk meg a parkolóba… eszméletlenül - nyögte ki.
- Tessék? - értetlenkedtem még mindig, pedig minden szavát felfogtam. A jelentésüket még sem értettem meg. Követtem Fabregast, és reméltem ez valami ugratás. Bár tudom ennyire egyikük se rohadék, és a mai helyzet miatt nem is viccelnének ilyennel.
Már majd nem futva értünk ki a szabadba, és rögtön arra lettem figyelmes, hogy többen körben állnak valamit.
- Mi a fene…? - bukott ki belőlem, viszont a katalán már ott is volt.
Ahogy közelebb léptem, már én is láttam, hogy minden szava igaz volt a társamnak. Karen eszméletlenül feküdt a földön. Xabi pofozgatta óvatosan, de nem reagált. Leroskadtam mellé, és már én tettem ugyan ezt vele.
- Karen.. Kérlek… Nyisd ki a szemed! Kicsim… - motyogtam neki. Eszembe jutott hirtelen valaki. - James! - szólaltam meg emelt hangon.
- Hol van James? - néztem körbe pánikszerűen, de senki se értette miért. - Hol van James? - csattantam fel újra. - A francba! Valaki keresse már meg Coltot!
Újra Karenre pillantottam, és próbáltam felkelteni. Pofozgattam az arcát. Bár igazából simogattam. Percek telhettek el mire lassan kinyitotta a szemeit. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és mosolyogtam rá.
- Vanessa… - nyögte ki értelmetlenül a nevet, és nem értettem mire gondol. James szinte ebben a pillanatban futott be. Ahogy felnéztem rá tudtam, hogy itt valami történt, hiszen ő szakadt volt. Mindenki félre húzódott előle, és letérdelt mellénk.
- El kell innen vinnünk! - jelentette ki.
- Jól vagyok - motyogta Karen, és próbált felállni a földről. Már az is nehezére esett, hogy felüljön, hiszen azonnal a fejéhez kapott. Nehezen sikerült két lábra állítanom. James tudomást se vett rólam, hiszen elhúzta tőlem a nőt, de nem eléggé hiszen hallottam minden egyes szavát.
- Szerezz egy kocsit! Az se érdekel, ha lopsz egyet a parkolóból… De tűnj el innen! Menj a szállodába azonnal! - jelentette ki szigorúan az amerikai. - Ezt pedig ha úgy adódik, használd! - szinte letépte a fegyvertáskát az oldaláról. - Nincs kegyelem! Emlékezz!
- Agyrázkódásom lehet! - motyogta Karen alig hallhatóan.
- Karen, felfogtad mit mondtam neked? - kiáltott rá idegesen a társa.
- Igen… - mormogta a barátnőm. - Lopjak el egy kocsit, és tűnjek el.
- Akkor tűnj el innen, most! - sziszegte a férfi. Karennek már csak egy pillanatra volt ideje rám nézni, de tudtam, Ő nem ezt akarja.
Futva indult el, de láttam, hogy valami baj van a lábával. James az ellenkező irányba indult el, és a bámészkodó társaimat zavarta fel a buszra.
- Hééé…! - kaptam el a karját.
- Mi van?! - förmedt rám.
- Mi volt ez? - támadtam le.
- Nem tartozik rád! Húzz fel a buszra Torres!
*Karen*
Iszonyatosan hasogatott a fejem, de tettem azt, amit James mondott. Vagyis amit kiadott nekem utasításba. Rengeteg szitokszó hagyta el a számat, és mindegyik Vanessa felé irányult. Gyűlölöm azt a nőt… és az biztos, egyszer még alaposan ellátom a baját.
Felrohantam a szobámba, és próbáltam rendbe szedni magam. Az arcomra rászáradt már a vérem, és már most kóválygott velem a szoba. Hányingerem volt és tudtam, hogy még kifogom dobni a taccsot.
A homlokomat a jéghideg tükörnek nyomtam, ami miatt először felszisszentem, majd csak lehunytam a szemeimet, és felsóhajtottam. Pár pillanat telt csak el így, amikor beleremegett a szoba összes fala az ajtó csapódásba. James érkezett meg.
Nagyot sóhajtva sétáltam ki, de elég szörnyen éreztem magam. Hasogatott a fejem. A térdem…
A barátomat fel-alá járkálva pillantottam meg. Nem mertem megszólalni. Láttam, hogy ideges és nem tudtam, hogy használ-e, ha most megszólalok.
Végre rám nézett. Abban a pillanatban megkerülte a franciaágyat, és szorosan a karjai közé zárt.
- Jól vagyok, James - hazudtam a mellkasába motyogva, de tudom ő se hiszi el ezt nekem.
- Tudod, hogy ki támadott meg? - nem is reagált az előbbi kijelentésemre. Lassan bólintottam. - Ki? Karen, ki volt az?
- Vanessa - jelentettem ki. James hátrált tőlem egy lépést, és úgy nézett rám, mint aki most könyveli el, hogy maradandó agysérülésem van.
- Mit mondtál?
- Vanessa volt az… Ő volt a támadóm… Apámat emlegette… - kezdtem el pánikszerűen hadarni. - Tud Fernandoról, és Danielről.
- Danielről? - csodálkozott el. Meglepődtem, hogy nem is azon akad ki, hogy Vanessa az, aki felpasszírozott a buszra, hanem azon, hogy mi is van a Porter férfivel.
- Dugtam vele a bulin - csattantam fel.
- Szólnunk kell a főnöknek! - jelentette ki.
- Tessék?!! Nem! James, ezt nem teheted meg velem!
- Miről beszélsz?! - értetlenkedett.
- Ha szólunk nekik, megtudják ki az apám - nyögtem ki. - Nem akarok magyarázkodni. Nem vagyok olyan, mint az apám. Könyörgöm James! Ezt ketten is el tudjuk sikálni.
- Agyrázkódásod van. Elloptál egy kocsit - sorolta a részleteket.
- Te mondtad, hogy lopjak el egy kocsit - vontam meg a vállamat. - De kérlek! Hallgassunk róla!
*
Nehezen tápászkodtam fel a WC mellől, és léptem a csaphoz, hogy kimossam a számat. A fejem egyre inkább lüktetett, és már másodjára hánytam.
Hangos csörömpölést hallottam kintről, így levágtam a fogkefémet. Valaki van a szobámban…
A fegyvert felvettem a pultról. Mióta egyedül vagyok, szinte mindenhova hurcolom magammal. Halkan indultam el az ajtó felé, és résnyire kinyitottam azt. Megpillantottam egy idegen alakot. Sötét volt, és csak az utcáról beszűrődő fény világított be.
Alig hallhatóan lépkedtem ki, de ahogy mögé értem, pontosan akkor fordult meg. Azonnal leütöttem a fegyverrel. Hangosan káromkodott az ismeretlen, de elkapta a csuklómat, és próbálta kicsavarni a kezemből a pisztolyomat. Elég erősen szorította a csuklómat, és már majdnem elérte a célját, de gyomron könyököltem, és egy erőteljes mozdulattal a földre vittem. Magával rántott, és mivel nem voltam egész jól, a földre estem én is.
Esés közben a közelemben lévő kis lámpát is lerántottam, ami hangosan csattant köztünk a padlón. Nem tétlenkedtem. Azonnal a fegyveremért kúsztam, de rám ordított a támadóm.
- Elég!
Ledermedtem. Ziháltam… Hányingerem erősödött, és meglepetésem Jay volt a földön. Az a Jay.
- Te mit keresel itt? - förmedtem rá.
- Minden vendéget így fogadsz? - állt fel, és porolta le magát. - Amúgy Horan küldött érted.
- Carter?
- Max.
- Tessék? - csodálkoztam el, és meg kellett támaszkodnom a falnál. - Itt van Max?
- Szerinted ki másra gondolok? Jó, hogy rá - forgatta a szemeit.
- Hánynom kell - jelentettem ki, nem mintha köze lenne hozzá.
- Csak ne rám! - emelte fel védekezően a kezeit, de legszívesebben jelen pillanatban hozzá vágnék valamit. Valami jó keményet, amivel maradandó kárt teszek benne.
Utálom az agyrázkódást. Visszarohantam a fürdőbe, s ismét a WC-kagyló felett görnyedtem, bár már semmit se tudtam kiadni magamból. Meglepetésemre egy törölközőt nyújtott felém a férfi.
- Hozd magaddal! Max ideges - szólalt meg nyugodtan, és talán egy kicsit kedveskedően.
James szobájában tartózkodtunk, és a barátom már harmadjára mondja el a főnökünknek, hogy mi is történt. Kaptam egy zacskó jeget, amit a lüktető fejemre helyeztem, hallgattam az eszmefuttatásokat. A lüktető fájdalom eléggé elterelte a figyelmemet…
- Karen felismerted, hogy ki volt a támadód? - szólalt meg Max, de nem igazán fogtam fel mit is mondott nekem. - Karen!
- Igen? - rezzentem össze a nevem hallatán.
- Felismerted ki volt a támadód? - ismételte meg a kérdést, de nem szólaltam meg. Nem tudtam mi a fenét mondhattam volna neki. Áruljam el Vanessát? Áruljam el az apámat, és így magamat is? Szeretem ezt a munkát, nem akarom, hogy Horan elküldjön innen.
- Nem. Nem ismertem. Annyit tudok, hogy egy nő volt - ráztam meg a fejem. Bár ez teljesen hülye ötlet volt, mert amúgy is forgott már velem a szoba.
- Semmit nem tudtál meg tőle? - kérdezett rá fontoskodva Jay.
- Meg akart ölni, így nem beszélgettünk - fintorogtam rá. Jamesre is félve pillantottam, aki szerencsére egy árva szót sem szólt. Amíg lehet, azt hiszem ezt titkolni fogom. Nem Vanessa miatt, hanem magam miatt.
Carter
Pár óra alvás, jobban mondva szenvedés után, reggel nyúzottan ébredtem fel. Az első gondolatom a kávé körül forgott, s csak reménykedtem abban, hogy itt erősebb, és ihatóbb kávét adnak, mint az előző szállásunkon.
Míg öltöztem, a tegnapi estén járt az eszem. Oscar itt volt... Köszönetet mondott. Az egész olyan nevetségesen hangzott, hogy egy erőltetett kacaj tört elő belőlem. Nem jellemző, hogy gyilkosság után megköszönik az embernek... Bár manapság lassan már nem is tudom mi a helyes, és mi nem.
A telefonom hangos zenélése szinte megijesztett, ahogy megtörte percek múlva a kialakult csendet. Rövid keresgélés után, egyből fogadtam a hívást, és a lábaimat magam alá húzva ültem le az ágy szélére.
- Szia - köszöntem bele csendesen.
- 'Reggelt! - ásított bele a telefonba. Homlokomat ráncolva érdeklődtem arról, hogy történt-e valami, de ő csak terelt, és rólam kérdezősködött. - Tudtál pihenni?
- Kicsit. De szerintem az is a baj, hogy új hely, amit meg kell szoknom - motyogtam.
- És milyen az új szállás? - érdeklődött.
- Még nem volt időm felmérni a környéket, de egész jó. Szimpatikus. És itt már csak mágneskártyával tudunk közlekedni, ami szintén hasznosabb.
- Akkor nem tudok beosonni hozzád - jegyezte meg tettetett szomorúsággal, amivel sikerült mosolyt csalnia az arcomra.
- Mintha olyan gyakran csináltad volna..
- Egyszer - esett gondolkodóba. - Egyik alkalommal meg pont te rángattál be a szobádba. - Szinte magam előtt láttam, ahogy egy perverz vigyor terült ki az arcára.
- Szinte éreztem, hogy valami ilyesmi lesz a vége. De nem nagyon kellett kényszerítenem Téged - mosolyogtam ismét. Már a jelenlétével képes volt jobb kedvre deríteni, amiért hálás voltam. Hiszen az Élet nem áll meg.
- Ez is igaz.
- Jay?!
- Igen, Kedvesem?! - kérdezte szelíden.
- Köszönöm - fejeztem ki a hálámat egyetlen egy szóval. Ő sem volt az a túl beszédes típus, ha az ember érzéseiről volt szó, és én sem. Jól esik néha csak másról beszélni, mintha a problémát oldanánk meg. Még ha csak néhány percre is.
- Bármikor - vágta rá azonnal, és tudtam, hogy igazat mond. Ha szükségem lenne valakire, ő az elsők között lenne, akit felkeresnék.
- És milyen a spanyolok között? - tereltem a témát.
- Hát... szokatlan. Nem az én világom. Sokat beszélnek, közvetlenek, és hangosak - panaszkodott. - Jobban érezném magamat, ha saját közegben lehetnék.
- Ismerős érzés - bólintottam, pedig tudtam, hogy ő úgy sem látja. - Itt nem olyan, mint otthon. Túl meleg van.
- Nagyon - sóhajtott fel. - Figyelj, beszélnünk kellene valamiről!
- Miről? - vontam fel a szemöldökömet.
- Este, a meccs után, történt valami.
- Mi?! Jaj, Jay! Nyögd már ki!
- Karenéket megtámadták. James jól van, Karen viszont kapott rendesen. Nyugi, kórházba nem kellett vinni, de valószínűleg agyrázkódása van. - Nem hagyta, hogy közbe szóljak, míg mindent el nem mondott.
- Apa megoldja?
A telefonálás után kicsit jobb kedvvel csatlakoztam a csapathoz az étteremben. S míg rajtam kívül mindenki az edzésre tartott, én úgy döntöttem, hogy igénybe veszem a szálloda szolgáltatásait, és kicsit megpróbáltam kikapcsolni. Összeszedni magamat fejben, mert muszáj volt. Itt volt a munkám, és koncentrálnom kellett.
Amire a csapat visszaért, sokkal jobban éreztem magamat. A bár teraszán üldögéltem, és valamilyen érdekes ízű koktélt iszogattam.
- Szia! - hozta rám a szívbajt Oscar, amikor leült a mellettem lévő, üres fotelba.
- Szia - köszöntem. - Ha azért jöttél, amiért este, akkor akár el is mehetsz! - ráztam a fejemet alátámasztásként, de csak nem akaródzott távozni.
- Nem hagylak békén! Főleg most nem! - jelentette ki dacból. - Amúgy is... Daniel már így is ki akart herélni. Engem hibáztat.
- Beszélek vele! - erősödtem.
- Ne tedd! Igaza van! Tényleg lehetnék hálásabb is.
- Azt hiszem ezt már megbeszéltük - sóhajtottam fel.
- Igaz - bólintott rá - Hiányoztál edzésről!
- Kellett egy kis kikapcsolódás - vontam vállat. - Mikor beszélt veled?
- Edzés után talált meg kettőnket, de semmi baj, kiosztott minket, és talán ez kellett... Bele se gondoltunk Nektek milyen nehéz a mi hülyeségeinket kordába tartani...
- Olyanok vagytok, mint egy csoport óvodás - mormogtam az orrom alatt, de meghallotta, hiszen elmosolyodott. - Miért nem voltunk ilyen felszabadultak mikor együtt voltunk? - bukott ki belőlem a kérdés. Nem tudom, hogy ő érezte-e, de most sokkal könnyebbnek tűnt az egész.
- Lehet nem jól csináltunk valamit.
- Most már mindegy. Így alakult.
- Én... Figyelj Carter! - kezdett bele, majd el is akadt. Nem tudom mire várt, és arról sem volt sejtésem, hogy mit akart.
- Igen?!
- Azt hiszem, én most elmegyek! - motyogta Oscar, s abban a pillanatban felpattant mellőlem, majd a teraszajtón át visszament az épületbe.
Elsőre nem értettem a viselkedését, de amikor meghallottam a társam hangját, megértettem. Tart az amerikaitól, és azok után, hogy megfenyegette, nem is csodálom. Így viszont megint maradt egy befejezetlen beszélgetésünk. Vajon mit akart volna mondani?
- Jó is, hogy jössz... Beszédem van Veled! - néztem rá morcosan, amire pár értetlen pillantást kaptam.
- Mit tettem? - emelte fel védekezően a kezeit, majd leült a frissen felszabadult helyre.
- Mit mondtál Te a két brazilnak? Mi az, hogy megfenyegetted őket?!
- Nem fenyegettem... csak közöltem velük a tényeket - vont vállat. - Megérdemelték mindketten.
- Gyerekes vagy, komolyan! - sóhajtottam.
- Én csak Neked próbálok segíteni. Igenis, az ő hibájuk. Mert mindegyik egy beképzelt, önimádó, szabályszegő idióta! - csattant fel, ami elég hangosra sikeredett, mert a körülöttünk ülők mind felénk néztek.
- Halkabban már! - pisszegtem le. Utáltam középpontban lenni. - Értem én az érveidet, és nem azt mondom, hogy nincs benne igazság, de azzal nem segítesz, ha utána a nyakamra küldöd őket hálálkodni.
- Nem úgy értettem! Én... - kezdett el magyarázkodni, de leintettem.
- Tudom, hogy értetted, de ez lett belőle. Figyelj, tudom hogy segíteni akartok, de nem kell. Jól vagyok! Komolyan! Majd akkor kezdjetek aggódni, ha nem normálisan viselkedem. Nem állt meg a világ - tártam szét a karjaimat. - Nem vagyok egy porcelánbábú, meg tudok ezzel is birkózni. Ti okoztok nehézséget, mert ezzel csak megfújtatok!
- Túlzásba estünk - nyögte ki hosszú perces hallgatás után. Én próbáltam csillapítani az indulataimat, ő pedig a szavaimat emésztette. Talán végre megértenek. - Sajnálom!
- Tudom.
- De bocsánatot nem kérek Tőlük! - tette karba a kezeit, mint egy durcás kisgyerek, amin felnevettem.
- Az lepett volna meg, ha mást mondasz - nyomtam egy gyengéd puszit az arcára.
- Túl jól ismersz - sóhajtott fel. Az italomat szürcsöltem, és csak bámultam Őt.
- Beszélnünk kellene még valamiről! - böktem ki nagy nehezen.
- Falazzak Nektek az apád előtt? - tette fel a kérdést, de csak értetlen pillantásokat kapott tőlem. - Hát nem jöttetek össze?
- Nem.
- Pedig azt hittem megint egymásra találtatok - mosolygott.
- Sosem unod meg, igaz? - döntöttem oldalra kíváncsian a fejemet.
- Nem - vágta rá egyből. - Szóval mit akartál mondani?
- Beszéltem Jay-el. A spanyoloknál vannak mindhárman.
- Ó, leváltottad Oscart? - jelent meg egy kacér vigyor az arcán.
- Daniel Porter! Mikor lettél te ennyire perverz? - vontam fel a szemöldökömet, majd mindkettőnkből kitört egy jóízű kacagás. - De ha érdekel, akkor mesélhetek részleteket - hajoltam közelebb bizalmasan. - Tudod, nos láttam már úgy, és... - kezdtem el beszélni, és tudtam, hogy ezzel az agyára mentem. Egyből betapasztotta a számat.
- Elég! Ez túl sok információ!
- Pedig aki képes egy mosdóban megdönteni egy nőt, annak ez... - néztem rá sunyin, de csak bemutatott. - Hát Tőlem azt ne várd már! Nem idézünk múltat!
- Utállak Carter! - Ha szemmel ölni lehetne, azt hiszem már rég hallott lennék.
- Dehogy utálsz! - dobtam a levegőben neki egy puszit.
- Azt még nem mondtad el, hogy mit akart Jay... - A beszélgetés ismét 180 fokos fordulatot vett.
- Megtámadták Karent és Jamest a meccs után - mondtam el tömören a történteket.
- Micsoda?! - dőlt közelebb a széken. - Mondj el mindent! - fészkelődött idegesen.
- Menj el hozzá! - hoztam fel, miután láttam, hogy a mondandóm, és a leendő társamtól kapott információk nem nyugtatták meg teljesen. - Egy napot én is be tudok vállalni, ha már ma te is megtetted. Megnyugszol legalább! Csak várd meg a holnapot, jó?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése