Sziasztok!
A múlt heti kimaradás után már meg is érkeztünk a friss résszel. Köszönjük a türelmet! Bevallom, kicsit nyögvenyelősen ment az írás, tehát lehet érződni fog rajta, hogy nem az igazi. Ezzel én is tisztában vagyok, de egyszerűen nem tudok ebből jobbat kihozni. Próbáltam inkább az érzéseket átadni, remélem valamennyire sikerült is?! Nem is húzzuk tovább az időt, jó szórakozást!
Kira & Vivian
Carter
Hiába fogtam fel a férfi szavait, egyszerűen nem voltam képes kinyögni bármit is. Mintha több kilométeres távolság választana el Tőle, és Brazíliától.
Nem tudtam mást tenni, csak a hullát bámulni. Azt az embert, aki miattam nem lélegzik. Akinek volt egy élete. Talán családja, barátai, s akit talán várt valaki haza. Aki már sosem megy haza.
- Carter! Carter! - Daniel nagyon ideges volt, és már szinte rám ordított. Csak ráemeltem a tekintetemet. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy mit tettem. - Most nem omolhatsz össze, hallod?!! - Kezeivel szorosan tartott, miközben erősen megrángatott. Máskor ezt egyből szóvá tettem volna neki, de most nem érdekelt, hiszen olyan voltam a kezei között, mint egy bábú.
- Mit művelsz? - sziszegett Oscar, aki közelebb merészkedett a dühös társamhoz.
- Fogd be a szádat, te idióta! - csattant fel, ami egy kicsit még engem is meglepett. Habár én tudtam mire számíthatok Tőle. Ismertem már a reakcióit. Csak reméltem, hogy Oscar vette a lapot, és nem feszegeti a húrt. - Tűnjetek el innen, mindketten!
- De...
- Azt mondtam tűnés! - ripakodott rá. Neymar szó nélkül ragadta meg Oscart, és a hátsó ajtó fele vették az irányt. Mikor már szinte leléptek a lépcsőről, Dan még utoljára rájuk szólt. - És amíg nem szólok, lakat a szátokon, világos?!
Nem láttam a reakciókat, de volt egy sejtésem. Ilyenkor mindig előbújik a katona a férfiből, és így könnyebben meg tudta rettenteni embereket úgy, ahogy most a brazil duóval tette.
A társam fel-alá járkált a kanapé előtt, míg én követtem a szemeimmel. Kicsit sikerült összeszednem magamat, de nem igazán szólaltam meg. Pedig tudtam, hogy hamarosan be kell számolnom a történtekről...
A férfi megállt előttem, majd leguggolt, így nagyjából egy szintbe kerültünk. A kemény vonásai eltűntek, helyette az idegesség, és az aggodalom ült ki az arcára.
- Jól vagy? - tette fel csendesen a kérdést, amire csak egy határozatlan bólintás volt tőlem a válasz. Igazából nem is tudom mit mondhattam volna. - Szeretném, ha elmondanád, hogy mi történt. Muszáj tudnunk!
- Tudom - szólaltam meg rekedtes hangon. Nagyot sóhajtottam, és odébb csúsztam, így ő is le tudott mellém ülni.
- Túl reagáltam azzal, hogy kiabáltam veled, sajnálom - motyogta.
- Semmi baj. Igazad volt! Nem fagyhatok le - eresztettem meg egy gyengére sikeredett mosolyt.
- De, én...
- Mondom Daniel, semmi baj! Nem a te hibád - néztem rá végül.
Percekig csend telepedett ránk, de éreztem, hogy engem vizslat. Tudtam, hogy mire várt. A kiborulásomra. Én viszont igyekeztem tartani magam előtte. Mindenki előtt. Hiszen az ő szemükben ez nem nagy dolog. Mert mindannyian öltek már embert. De nekem... Nekem az első alkalom volt. Az első ember, akinek a vére a kezeimhez tapadt....
- Mi a fészkes fene történt?! - rontott be az apám a szobába, és a hangja olyan élesen csattant, hogy összerezzentem.
- Halkabban, ha lehet! - mordult fel Daniel.
- Te maradj, most csendben! - intette le apám mérgesen, mire a társam csak döbbenten bámult rá. Sosem viselkedett még így vele.
- Apa, kérlek! - szóltam közbe halkan. - Hagyd ezt abba! Nem az ő hibája.
- Tessék?! - akadt a torkán a szó.
- Nem az ő hibája - ismételtem el halkan.
- Elmagyarázná nekem valaki? - horkantott fel.
- Ha valakit hibáztatni akarsz, az legyek én. Ugyanis én lőttem le azt az embert. - Még mindig csodálkozva pislogott rám. Valószínűleg sokkoltam, mert akkor szokott így reagálni. - Nem volt időm Danielt értesíteni. Cselekednem kellett. Fegyvert fogott a két játékosra - idéztem fel az eseményeket. - Nem hallgatott rám, rálőttem. Aztán rám akart támadni, így újra elsült fegyverem. Én nem így akartam ezt... Nem akartam... - hangoztattam elcsukló hangon. A két férfi csak bámult rám, de nem szándékoztam többet mondani.
- Értem - szólalt meg hosszas csend után az apám. - Intézkednél, hogy tudjunk beszélni a csapattal, de főleg az edzővel és a szövetség valamely tagjával? Lehetőleg azonnal!- fordult a társam felé, aki szó nélkül hagyta el a szobámat.
- Apa...
- Cssshhh, öltözz át, rendben?! - nyomott egy puszit a homlokomra. Csak bólintottam, és egyből a bőröndöm felé vettem az irányt. Kikaptam belőle egy melegítő szettet, és pár perc alatt letusoltam.
Mikor visszaértem a hálószobámba, apa már ott ült az ágyon. Csak rám mosolygott, majd megpaskolta a mellette lévő helyet. Szó nélkül ültem le mellé, és bújtam a karjai közé, mintha csak újra kisgyermek lennék.
- Elsőre nem szégyen kiborulni Carter, oké? Ha úgy érzed sírnod kell, sírj! - simogatta a hátamat csendesen. - Vagy beszélj róla, mert fel fog emészteni! Tudod, hogy velem beszélhetsz ilyenről.
Csak bólintottam, és megtöröltem a könnyáztatott arcomat. Akadozva, de mindent elmeséltem neki, részletesen. Csak hümmögött, majd csak egy puszit nyomott a homlokomra.
- De nem fogok kiborulni jobban apa! - motyogtam. - Előbb-utóbb úgyis megtörtént volna.
- Tudom.. én csak próbáltalak megóvni ettől.
Percekig ült velem az ágyon, de egy idő után már muszáj volt mennie. Megérkezett Marco is, és várt rájuk a sürgősen összehívott találkozó a brazilokkal.
*
Az éjszakám meglehetősen pocsék volt. Órákig forgolódtam, de nem bírtam elaludni. Ezt megunva inkább kikeltem az ágyból, hogy igyak valamit, ám ami a szobámon kívül fogadott, megijesztett. Jay aludt a kanapémon, teljesen kiterülve. Homlok ráncolva figyeltem Őt, hiszen észre sem vettem, hogy mikor jött be.
Biztos voltam benne, hogy nem akartak egyedül hagyni, ezért kapta ő a bébicsősz szerepét. Mosolyogva sétáltam el a hűtőig, és miután kivettem egy üveg vizet, visszacsoszogtam a szobámba.
- Nem tudsz aludni? - hallottam meg a rekedt hangját, ami miatt majdnem szívrohamot kaptam. Fel sem tűnt, hogy felébredt a motoszkálásomra. Pedig próbáltam a lehető leghalkabbra venni a hangerőt.
- Nem - sóhajtottam fel, majd leültem mellé. A vállára hajtottam a fejemet, és csak bámultam a sötét szobát.
- Beszélgessünk valamiről? - tette fel a kérdést, de csak felnyögtem. - Szóval ne.
A reggeli órákra apának és Marco bácsinak sikerült közös nevezőre jutnia a brazil szövetséggel, így megszületett a döntés. A játékosok biztonsága érdekében a fővárosba utazunk késő délután, hogy egy új szállodában töltsük el a játékosokkal a maradék néhány napot. Persze, ez rengeteg óvintézkedéssel járt, de ez volt a lehető legjobb döntés, amit most hozhattak. Ebből a szempontból is jó, hogy hazai pályán vannak, és volt B terv. Mert ha másnak nem is, apámnak mindig volt B terve.
Még reggeli előtt közölni akarták a játékosokkal is a helyzetet, így összehívtak mindenkit az egyik konferenciaterembe. Többségük idejében megérkezett, de néhányukra több percet is várnunk kellett, ami csak fokozta a feszültséget.
Megérzésem szerint egyikük sem tudott semmiről, ezért nem érezhették még a helyzet súlyosságát.
Miután az összes nagyképű focista helyet foglalt, az edző bemutatta apát és Marco bácsit a játékosoknak, akik nem is húzták az időt a formaságok után, hanem egyből belekezdtek.
- A brazil szövetséggel úgy döntöttünk, hogy még a mai nap folyamán új szálláshelyre költözünk - jelentette ki apa kertelés nélkül, amire többen is nem tetszésüket fejezték ki. A leghangosabb talán a Dani Alves-Fred duó volt, akik megjegyzés nélkül nem állták meg. Persze, szokás szerint ez megint felém irányult.
- Persze, ha a kiskirálynő úgy óhajtja, ugrunk egyből - röhögött fel, majd összepacsizott a társával.
- Most már tényleg megölöm! - morgott a mellettem álló Daniel, és tett is egy lépést a játékosok felé, de Jay nem engedte, hogy jelenetet rendezzen, és visszafogta. Hálás mosolyt küldtem mindkettejük felé, mert jól esett, hogy ennyire törődnek velem.
- Alves, fogd be a szádat! - morrant rá az edző. Olyan hangnemet ütött meg, amivel elérte, hogy az összes játékos elhallgasson. Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor felfogták végre, hogy nem jókedvünkbe tesszük.
- A ti biztonságotok érdekében tesszük, te barom! - horkantott fel Dan. - Tegnap éjjel ez a nő mentette meg a csapattársaidat azzal, hogy megölt egy felkelő pszichopatát. Szóval megtennéd, hogy letörlöd a képedről a vigyort, és figyelsz?!
- Hogy mindenki felfogta - nyomatékosította apa a szavait, s egy pillanatra a társamra nézett. - Az edző ismertetni fogja veletek a pontos részleteket.
- Tehát a következő fog történni... - kezdett bele a férfi, apa pedig intett nekünk, hogy menjünk. Kint megálltunk, s azt hittem, hogy Daniel kapni fog egy fejmosást, de helyette csak vállon veregette.
- Köszönöm, hogy beolvastál neki - nyomtam én is egy puszit az arcára.
- El van magától szállva a pali. Megérdemelte - mosolyodott el Ő is.
- Akkor menjünk csomagolni? - nézett Jay az apámra, aki bólintott. Marco társaságában elindult a liftek felé, mi pedig hármasban követtük.
Órákkal később már a kanapén hevertek a ruháim, s egyesével hajtogattam őket, hogy azután majd a bőröndbe pakolhassam.
Persze, otthon egyszerűbb volt mindent belesűríteni, mint most. Elsőre az istenéért sem akartak beleférni a dolgaim, ami bosszantott, de legalább elfoglaltam magam a pakolással néhány órára.
- Bejöhetek? - nyitott be hirtelen Marco, s mire odakaptam a fejemet, már be is csukta maga mögött az ajtót.
- Hiszen már bent vagy - motyogtam. Megint elfelejtettem bezárni magam után az ajtót, ami az esti események után nem túl okos dolog.
- Hogy vagy? - tette fel a kérdést, miközben beállt mellém, és velem együtt hajtogatta a ruháimat. Nem kérdezte meg, hogy segíthet-e, vagy hogy zavar-e, csak ott volt, ami rengeteget jelentett.
- Látom sikerült megtanítanom téged rendesen hajtogatni - jegyezte meg színpadiasan, amin felkacagtam. - Ezt a mosolyt úgy szeretem. Szeretném többet látni.
- Igyekszem Marco bácsi - nyomtam egy puszit az arcára.
- Egyébként miért hoztad el az összes ruhád? Sosem végzünk - mutatott a két nagy bőrönd felé.
- Nem is hoztam annyit. De tudod kellett pár dolog még. Fegyver, kések, ilyenek - vontam vállat. Persze ezek nem velem érkeztek, hanem apa intézte őket sok-sok engedéllyel együtt. Hiába, nekünk sem egyszerű, hiába akarunk jót. Hiszen ez sem mentesít minket. Bárkiből válhat terrorista.
- Persze, persze - emelt fel egy pulóvert. - Nem is értem ez minek? Nem Alaszkában vagyunk.
- Héé! Ne gonoszkodj! - vágtam hozzá a kezemben lévő farmert.
- Ezek csak tények, édesem! - vigyorgott, majd visszatette a helyére a ruhákat. Sikerült hosszú percekre elterelnie a figyelmemet, és csak bánatosan néztem utána, mikor mennie kellett. Ő és Jay nem tartanak velünk Rioba, hiszen szükség lesz rájuk Karenéknél.
Elmosolyodtam, ahogy a ruháimra néztem. Az összes ugyanúgy volt összehajtva, nem hiába, hiszen ő tanította a katonás rendet. Megmutatta a praktikát, hogyan tudok kis helyen sok dolgot elhelyezni.
Természetesen apa is szereti a rendet, de a ruha hajtogatás és ezek a dolgok, tőle igazán távol álltak.
*
Szerencsére a költözés sokkal könnyebben, mint vártuk, így néhány órával később már elfoglaltuk új szálláshelyünket. Apa ragaszkodott hozzá, hogy most már biztosan végig itt maradjanak az országban, így közös szobában lesz majd a barátjával. Mi ismételten külön szobát kaptunk, ahogy a focisták is.
A szálloda felszereltebb volt, nagyobb biztonsági óvintézkedéseket tett, s rendőri kíséret is várt a játékosokra az épületbejáratainál. A szobákba itt már tényleg csak mágneskártyákkal lehetett bejutni, így kintről engedély nélkül senki nem juthatott be a szoba tulajdonosán kívül.
A vacsorára nem volt kedvem lemenni, így megkértem apát, hogy hozasson fel nekem valamit. Míg arra vártam, egy lazító fürdőt vettem, s pont akkor kaptam magamra a köntösömet, amikor kopogtattak.
- Oscar, te mit keresel itt? - sóhajtottam fel, amint megláttam, hogy nem a szobaszervíz érkezett meg az étellel.
- Én csak... csak azért jöttem... szóval szeretném megköszönni, amit tegnap este tettél értem - lépkedett tanácstalanul egyik lábáról a másikra.
- Ez a munkám - nyögtem ki automatikusan, és már csuktam is volna be előtte az ajtót, de nem hagyta.
- Tudom, de én akkor is köszönöm. Megmentetted az életemet - mormogta zavartan.
- Hát használd ki, amíg tudod - szúrtam oda, de amint kimondtam, már meg is bántam. A feszültséget nem kéne máson evezetnem. - Ne haragudj!
- Értem én. Igazad van - helyeselt. Percekig nem szólalt meg, nekem pedig kezdett kínos lenni a helyzet. Nem értettem miért bámult ennyire. Ezt megelégelve szólaltam meg csendesen, de annál határozottabban.
- Kérlek, most menj el! Nincs szükségem a drámára! Most nincs.
- De... - próbált közbe vágni, de leintettem.
- Kérlek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése