Sziasztok!
Máris megérkeztünk a folytatással. Ez a fejezet egy mérföldkő lesz Carter életében, majd megértitek olvasás után miért. Nem is húzzuk tovább az időt. Köszönet a pipákért!
Kira & Vivian
Carter
Még az este szerettem volna beszélni a brazillal, ezért megvártam, hogy a csapattagok végezzenek a vacsorával, és elvonuljanak a szobákba. Beletelt egy kis időbe míg az emelet elcsendesült, de szerencsére nem kellett késő éjszakáig várnom.
Talán 9 óra is elmúlt, amikor elhagytam a szobámat, hogy a sztárduó lakosztályát vegyem célba. Nem sokkal később már izgatottan topogtam az ajtó előtt.
Percekig vártam, és már azt hittem, hogy reménytelen az esetem, ám végül meghallottam a szöszmötölést az ajtó mögött. Az említett tárgy lassan nyílt ki, mialatt a gyomrom összeszorult. Milliószor lepörgettem magamban, hogy mit szeretnék mondani, de tudtam, hogy ennek semmi értelme. Nem betanult szöveggel kellett elé állnom.
Összevesztünk, és én rátettem még egy lapáttal. Jogosan volt dühös rám, de muszáj tisztáznunk ezt. Most nem söpörhettük a szőnyeg alá a gondunkat.
Velem szemben azonban a szobatársa álldogált. Nem viselt mást, mint egy válogatott címerrel ellátott rövidnadrágot. A legújabb mobilját nyomkodta, ám mikor meglátott, egyből a zsebébe süllyesztette.
- Szia - köszöntöttem csendesen. - Beengedsz?
- Szia, csinibaba. Talán tudok rád szánni pár percet - kacérkodott velem, de csak egy apró mosoly futott át az arcomon.
- Igazából a szobatársaddal szeretnék beszélni. Nagyon fontos lenne! - motyogtam. Biztos voltam benne, hogy tud mindenről, így nem szándékoztam többet mondani. Mert ha valakinek, akkor neki biztosan beszélt Oscar.
- Gyere! - állt félre az utamból. Igazából most először jártam a kettejük szobájában, hiszen mindig nálam töltöttük azt a csekély szabadidőt, ami nekünk jutott.
Nem volt semmi extrém vagy luxus a lakosztályban, hiszen nagyjából ugyanúgy nézett ki, mint az enyém. Annyi különbséggel, hogy ez sokkal nagyobb volt, sokkal rendetlenebb, és itt két szoba nyílt a két szemközti falról.
- Köszönöm - torpantam meg pár lépés után. Esetlen kislánynak éreztem magamat, aki idegen közegben nem találja a helyét.
- Bemész hozzá? - mutatott a jobb oldali falra, ahonnan egy óriási ajtó nyílt. Csak bólintottam, majd elindultam a félig nyitott szoba felé. Igazából nem kopogtam, csak benyitottam az ajtón, Oscar pedig ott feküdt az ágyon, távirányítóval a kezében. Fel se nézett, csak úgy szólalt meg.
- Mi van megint? - kérdezte morogva. Gondolom azt hitte, hogy a haverja vagyok. Bár belegondolva velem is így beszélne.
- Én vagyok az - nyögtem ki. Az ajtót betettem magam mögött, így elvágtam az egyetlen lehetőséget a menekülésre.
- Mit keresel itt? - emelte rám a tekintetét. A szokásos vigyor helyett inkább gyűlölet ült ki az arcára, ami teljesen érthető volt.
- Beszélni akarok veled - erősködtem.
- Menj el innen! - mutatott az ajtóra. - Menj el, és soha többé ne keress!
- Tudod, hogy most úgy viselkedsz, mint egy óvodás? - lépdeltem közelebb. - Nem ilyennek ismertelek meg.
- Ó, ugye milyen szar érzés? - lépett le az ágyról. - Szerintem jogosan vagyok rád dühös. Nem hittem volna, hogy Te...
- Sajnálom - szakítottam félbe, mielőtt még újra elküld a fenébe. Torkán akadt a szó, és arra várt, hogy folytassam. Azt várta valószínűleg, hogy könyörögni fogok, de eszem ágában sem volt. Annál nagyobb volt a büszkeségem. Én hibáztam, de soha nem könyörögnék egy férfinek sem. - Hoztam egy döntést, és nem fogok kihátrálni ez alól. Sokat veszekedtünk, ezt be kell látnod. Besokalltam a családodtól, és sértődöttségemben olyat tettem, amivel megbántottalak. Én tényleg nagyon sajnálom, Oscar. De ez is én vagyok, az összes hibámmal és döntésemmel együtt. Nem vagyok tökéletes, ahogy Te sem. Ha valaki megkérdezné, hogy megbántam-e, nemet mondanék, és nem azért, hogy téged bántsalak, hanem mert nem akarok hazudni. Már magam sem tudom, hogy szeretlek-e, vagy csak túlságosan próbáltam valaki iránt többet érezni, de... a lényeg, fontos vagy nekem - ömlöttek őszintén a szavak a számból. Magam sem tudom, hogy sikerült ezt a monológot összeraknom, de megtörtént. - Én most elmegyek, és meghagyom neked a döntést. Bárhogy is lesz, meg fogom érteni - szakítottam meg a szemkontaktust, majd hátat fordítottam, és elhagytam a szobát. Ahogy kiléptem az ajtón Neymarba botlottam, aki szemlátomást próbálta titkolni, hogy hallgatózott. Csak felsóhajtottam, majd kikerültem, és az ajtó felé vettem az irányt.
Szó nélkül követett, majd mikor kiléptem az ajtón, pár szóval még ott tartott.
- A lehető legjobb döntést hoztad - mosolygott rám bátorítólag, majd intett búcsúzólag, és becsapta az orrom előtt az ajtót.
A napom után, az éjszakám is borzalmasan telt. Véresebbnél véresebb rémálmok kínoztak, és amikor felriadtam, semmi másra nem vágytam, mint egy hideg zuhanyra.
Mikor a többiek még csak szállingóztak le reggelizni, én már rég elfogyasztottam a kávémat. Danielt megvártam, majd étkezés után elkezdtük összeszedni a csapatot, hogy időben kiérjünk a magánrepülőtérre, és a meccs helyszínére utazzunk.
Már a reptéren voltunk, amikor megcsörrent a telefonom. Egyből beleszóltam, és társalgába kezdtem a kolleganőmmel, aki velem osztotta meg a kételyeit. Jót mosolyogtam rajta, és próbáltam a legjobb tanácsokkal ellátni.
- Miért bánod? Szexeltetek egy jót, nem? - bukott ki belőlem őszintén, és szerencsére senki nem hallotta meg. Főleg nem az érintett, Daniel.
Véleményem szerint nincs oka bánni a történteket. Nincs senkihez sem kötve ő sem, még ha úgyis érzi, hogy megcsalta ezzel a spanyol csatárt.
- Nekem lelkiismeret furdalásom van - bökte ki végül azt, ami igazán bántja. Erre egyből reagáltam, és elmondtam a véleményem, amivel sikerült megértetnem azt, ami a valóság.
- Ki volt az? - kíváncsiskodott a társam miután vele együtt utolsóként felszálltam a gépre. Csak rámosolyogtam, és elfoglaltam az ablak melletti ülést.
- A csajod.
- Nem a csajom - jelentette ki, de csak nevettem rajta.
*
Fáradtan álldogáltam a busz mellett, és figyeltem Danielt, ahogy tereli be a játékosokat, és a stábtagokat a szálloda fotocellás ajtaján. Olyan érzés, mintha egy csoport óvodás gyereket kellene terelgetni. Sokszor úgy is viselkedtek...
Én is a többiek után indultam, de egy kattanás megállított benne. Egy pisztolyt élesítettek a hátam mögött pár méterrel. Ezt a hangot bárhol megismerném.
Reflexből fordultam meg, és azonnal előrántottam a fegyveremet. A sötétbőrű férfi akkor settenkedett fel a buszra. Könnyű dolgom lesz, ha kettesben leszünk. Le tudom szerelni, anélkül, hogy bántana bárkit is.
- Megfordulni! - kiáltotta, és abban a pillanatban rájöttem, hogy ez nem nekem szólt. Valaki még volt a buszon. Valaki, akit nem vettünk észre.
Nem volt időm Danielt értesíteni, így egyedül kellett kitalálnom egy tervet, még hozzá a lehető leghamarabb. Hangtalanul próbáltam lépkedni, és felmérni a terepet, ahogy tanultam.
A fickó hadonászott a fegyverével a két játékosra, akik láttán megállt bennem az ütő. A két idióta... Mindig ők keverednek bajba. Csak egyszer fogadnának szót...
Mindkettő halálra volt rémülve, ami érthető volt. Egy fegyvert tartottak feléjük, ami bármikor elsülhet a támadó kezében, ha nem állítom meg.
- Fel a kezekkel! - csattant a hangom, amivel elértem, hogy rám figyeljen. A fejemmel intettem a játékosoknak, hogy feküdjenek a földre, akik szerencsére most követték az utasításaimat.
- Óh, helló cica! - magyarázott portugálul. A testbeszéde alapján rájöttem, hogy nem egy képzett ember. Nem profi. Talán most tart a kezében életében először fegyvert. Ráadásul nem is jól tartotta.
- Dobd el a fegyvered! - adtam ki neki újra a parancsot, nem foglalkozva a megszólítással.
- Majd, ha golyót repítettem a nagyképű kis fejecskéjükbe! - fordult vissza a férfiak felé. - A hülye világbajnokság is miattuk van - tette az ujját a ravaszra, amikor célba vette az idősebb játékost. - Az ilyen pénzéhes... - nem fejezte be a mondatot, ugyanis a vállába lőttem, még időben.
Szerencsére nem tudott rálőni a játékosra, helyette azonnal a vállához kapott, és összerogyott. A fájdalomtól felüvöltött. A két játékos ijedten bámulta a férfit.
Le akartam fegyverezni, de a másik kezével rám irányította a tárgyat. Gondolkodás nélkül lőttem rá újból, így azonnal kifeküdt. Nem is figyeltem, hogy hova céloztam, csak lőttem. Önvédelemből. Végignéztem, ahogy a vértócsa egyre nagyobb lesz, és ahogy az utolsó lélegzetvételeit vette.
Ledermedtem. Megöltem. Megöltem egy embert. Egyszerűen csak golyót eresztettem belé. A pisztoly kiesett a kezemből, és csak bámultam magam elé.
A két focista nem szólalt meg... Talán nem is mertek. A kezem remegni kezdett, miközben a férfit bámultam... A halott férfit, hiszen már üveges tekintettel bámult a semmibe.
Lépteket észleltem magam körül, majd beszédet, de nem fogtam fel semmit sem. Két kar ragadott meg, és hozott vissza az életbe.
- Carter! Carter, nézz már rám az istenért!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése