Sziasztok!
Most tényleg nincs más hozzáfűznivalónk, csak annyi, hogy jó szórakozást kívánunk!
Kira & Vivian
Carter
Reggel meglepően frissen ébredtem. Nem fájt a fejem, sőt tele voltam energiával. Pedig tudtam, hogy sokat ittam. Nagyon-nagyon sokat. Oldalra pillantva elsőre, meglepetésként az ért, hogy nem Oscar alvó arcát láttam magam mellett. Az utóbbi időszakban már megszoktam, hogy ha nem egyedül vagyok, akkor ő van mellettem. Most viszont... nem ő volt.
Azonnal derengeni kezdett az éjszaka, és hogy mi történt. Felsóhajtottam. Próbáltam rájönni, hogy mit is érzek. Hiszen lefeküdtem mással, aki nem a pasim. Bűntudatomnak kellene lennie, de nincs. Mélyen belül tudom, hogy nem bántam meg az éjszakát. Mert rohadt jó éjszaka volt.
Óvatosan kászálódtam ki az ágyból, nehogy felébresszem a partneremet. Összekapkodtam az eldobált ruhánkat, majd célba vettem a tusolót. Nem áztattam magam sokáig, gyorsan elzártam a csapot, majd magamra kaptam egy trikót és egy rövidnadrágot. Ez a meleg kiakasztott. Vágytam haza a hűvös és esős Angliába.
Míg azt ecsetelte Torres mekkora disznó, a kis táskámból előhalásztam egy tábla étcsokit. Nem tehettem róla, de szex után mindig megéhezem. Csokira.
Jó nevelt módon Karent is megkínáltam, majd falatoztam tovább a finom édességből. Próbáltam kis vicceléssel oldani a hangulatát. Szóba került az este is, majd feltett egy olyan kérdést, amin felkacagtam.
- Te hogy bírsz enni? Annyi ittál este, mint mi hárman - vállat vontam. Én sem értettem magamat. De most úgy éreztem meg tudnék enni egy egész csokigyárat is.
Azonnal kutatni kezdtem egy újabb tábláért. A nő csak kuncogott rajtam.
- Lefeküdtél a sráccal? - emelte fel a férfi pólóját a földtől. Teljesen elfelejtettem, hogy az valahol itt dobtam el. De azt nem hittem, hogy ennyire távol az ajtótól. - Csak hülyeségből kérdeztem.
- Megtörtént - nyögtem ki. Nem akartam pont Karennek hazudni, mert tudtam, ha valaki megérti, az biztosan ő lesz.
- Jó volt? - bukott ki belőle a kérdés.
- Én sem kérdeztem ilyeneket…. - tettettem sértődöttet, de valójában szórakoztatott a helyzet.
Ebben a pillanatban erős dörömbölés ütötte meg a fülünket. Kikiabáltam, majd mikor nem jött válasz, pillanatok alatt az ajtóhoz értem, és kinyitottam. Abban a momentumban az arcomról lefagyott a mosoly. Oscar bámult rám eltökélten. Se szó se beszéd elsétált mellettem. Morogva haladtam, miközben a brazil magyarázott.
- Beszéljük már meg! - kérlelt, de nem reagáltam rá. A csokimba haraptam, de mikor megtettem, rájöttem, hogy hiba volt. Árgus szemekkel figyelt.
- Majd megbeszéljük - vontam vállat, miután felfedezte Karent is. Valamit morgott az orra alatt, de nem hallottam. Utána nem mondott már semmit sem. Intett a nőnek, és elindult az ajtó felé.
Mikor már azt hittem ennél nem lehet kínosabb a reggelem, Jay lépett ki álmosan, nyúzottan és ami a legfontosabb, félmeztelenül. Nem volt rossz látvány, de nem időzhettem sokat a bámulásán.
- Most mond, hogy csak viccelsz velem! - kezdett el hangosan beszélni.
- Semmi közöd hozzá!
- Dehogynem. Rohadt sok közöm van ahhoz, ha a csajom mással dug...
- Ó, tegnap még elküldtél melegebb éghajlatra, mert rossz szót mertem szólni a családodra. Szóval fogd be! - emeltem fel a hangomat. Karen és Jay némán figyeltek minket.
- Sajnálom, oké??! Nem rád irányult!
- Dehogynem! - csattantam fel. - Éjjelre eltűnsz, másnap meg jössz, és azt hiszed a lábaid elé borulok. Ebből nem fogsz enni!
- Nehogy már az én hibám legyen, ha megcsalsz! - harsogott túl. Hirtelen Karen hangja csattant fel, amire mindketten összerezzentünk.
- Mint két gyerek - ugrott fel a kanapéról. Meglepett a reakciója. Oscar persze egyből magyarázni kezdett, ami nem túlzottan érdekelte a lányt.
- Fogd be, mert nem osztottak lapot! - a barátom megszeppenve állt. Szerintem nem számított erre. Főleg, hogy Jay is beleszól.
- Istenem… Ti pasik csak így tudtok viaskodni? Carter egy nő, érző és kedves nő - fakadt ki Karen, amivel mindhármunkba belefojtotta a szót. Jól esett, hogy kiállt mellettem. - Szerintem neki nincs szüksége rátok, ha így viselkedtek.
- Te ezt nem érted - morogta Oscar, majd elhagyta a szobámat, az ajtót pedig úgy bevágta, hogy csak pislogtam utána. Jay és én összenéztünk, majd elfordította rólam a tekintetét. Remek, ő is utál.
Mikor Karen magunkra hagyott, ismét egymásra néztünk. Ő nem szólalt meg, így rajtam volt a sor. Mégsem tudtam mit mondhatnék elsőre. Életem legkínosabb percei voltak ezek.
- Nem akartam ezt a vitát - szólaltam meg végül egy hatalmas sóhaj után. Gyenge próbálkozásom volt, de már nem szívhattam vissza a szavaimat.
- Nem, te azt nem akartad, hogy megtudja! - bukott ki belőle őszintén, amivel teljesen meglepett. Csak tátogtam, majd becsuktam a számat. Tudtam, hogy igaza van. Csak magammal foglalkoztam, és azzal, hogy mit akarok. Önző voltam vele, kihasználtam, ezért nem volt jogom visszaszólni. - Jay... - a hangom már szinte kétségbeesett volt.
- Tudod mit? Inkább ne magyarázkodj! - ült le a kanapéra, és nem is nézett rám.
- Sajnálom - nyögtem ki. Az orrnyergemet masszíroztam, és azon gondolkodtam, hogy ezt a baklövésemet megint hogyan fogom megoldani.
- Felejtsük el, jó? Csak szex volt - rántott vállat, és éreztem a nemtörődömséget a hangjában. Nagyon zavart. Legszívesebben addig püföltem volna a mellkasát, míg rám nem figyel. Utáltam mikor ilyen volt.
- Nem kérek többé bocsánatot, azért ami kettőnk között történt. Nem fogok hazudni a történtekről, mert ez is én vagyok... Vagy inkább hazudjak? - néztem vissza még a hálószoba ajtómból. Pont elkaptam a pillantását, melyből sütött a meglepettség. Tudtam, hogy nagyot kockáztatok ezzel a kijelentésemmel, de nem akartam tovább hazudni. Felesleges lenne, és az csak újabb és újabb titkokat szülne. Én pedig már gyűlöltem őket.
A telefonom kijelzőjét bámultam, melyen a háttérkép egy közös kép volt rólam és a brazilról. Talán hiba volt az egész kis kaland a focistával, hiszen mit is képzeltem? Családja van, akik bármikor visszafogadják. Nem véletlenül ellenezte mindenki a kapcsolatunkat, hiszen két hónap alatt több olyan veszekedésünk is volt, melyeket nem tudtunk megoldani. Talán itt az idő véget vetni ennek mielőtt még több fájdalmat okoznánk a másiknak. Egyikünk sem fog megváltozni, nem tudjuk lekötelezni magunkat a másik mellé.
Hangos beszédre kaptam fel a fejemet, így a barátaim felé vettem az irányt. Ahogy az ajtóhoz értem, érdekes látvány fogadott. Karen a kistáskájával püfölte Jayt, aki ezen jót nevetett.
- Kiheréllek! - Karen fenyegetésekor úgy döntöttem ideje rendet tenni közöttük, mielőtt képesek megölni egymást. Hiszen nekem is feltűnt, hogy mennyire utálják egymást.
Miután visszament az amerikai a spanyolok szállására, kettesben maradtunk. Megint. Rosszallóan néztem a barátomra, aki vállat vont.
- Nem bírtad ki, hogy ne kergesd az őrületbe, igaz?
- Nem tagadom - kacsintott. - Apád tud rólatok? - váltott témát.
- Szerinted? - tártam szét a karjaimat. - Akkor nem lennék itt.
- Ha tudna rólad és a brazilról, a kontinensen se lennél - jegyezte meg. Ekkor viszont feltűnt valami. Ő nem igazán lepődött meg kettőnkön.
- Várjunk csak... Te, tudtál rólunk? - fordultam kíváncsian felé. Érdekelt, miképp jött rá, és mióta tudja.
- Tudtam. Volt már egy kellemes beszélgetésem a barátoddal - jegyezte meg komolyságot mutatva, de láttam rajta, hogy alig bírja visszatartani a kacagást.
- Mit műveltél Vele? - néztem rá szúrós szemekkel, de azért a szám sarkában ott bujkált egy mosoly.
- Én?! Semmit - tápászkodott fel a kanapéról. - Éhes vagyok. Eszünk?
- Pasi - fogadtam el a felém nyújtott kezét, hogy csatlakozzak hozzá, és lemenjünk reggelizni.
Reggeli után várt rám és a társamra az aznapi kötelesség, így elbúcsúztunk Jaytől, majd a válogatott tagjait terelgettük fel a buszra, hogy a stadionhoz menjünk. Az utolsó edzés várt a csapatra a Mexikó elleni mérkőzés előtt.
Ma edzések, reggel pedig Fortalezába utazunk, ahol a csapat délután fog a pályára lépni. Nekik lesz idejük addig pihenni, mi pedig a biztonsági emberekkel alakítjuk ki a rendet, hogy a játékosok biztonságban érezhessék magukat.
Oscar idegességét, és viselkedését többen is észrevették, köztük a társam is. Amint kettesben voltunk, egyből rá is kérdezett.
- Hosszú sztori - vakargattam meg a tarkómat. - Reggel megjelent, és nos... Jay jött ki a hálószobámból.
- Carter...
- Nem kell a szentbeszéded! - hallgattattam el, mielőtt még belekezdhetett volna.
- Én csak azt akartam mondani, hogy légy óvatos, még mielőtt összetöri a szívedet! - fogta meg a két kezemet.
- Most mire érted? - vontam fel a szemöldökömet.
- A focisták, és a mi világunk... teljesen más - vont vállat, majd elengedett, ott hagyva a zavaros gondolataimmal.
A tréning alatt elég feszült volt a játékosok hangulata, így a szokásos nevetések és viccelődések elmaradtak. Mindenki olyan volt, mintha citromba harapott volna. Talán én is. Fel-alá járkáltam, és kerültem a társaságot. Sok mindenen rágtam át magamat. Túl zsúfolt volt az elmém, rengeteg információval és történéssel az elmúlt napokból.
- Óh, elnézést! - szabadkoztam, amikor az öltözők előtt sikerült majdnem felborítanom valakit. Willian mosolygós arca fogadott, és egyből rázta a fejét, hogy semmi gond.
- Megesik - engedte el a karomat.
- Biztos? - kérdeztem rá azért, de csak bólintott. - Nos, akkor... majd a buszon találkozunk - sétáltam el mellette, de utánam szólt, így kénytelen voltam megállni. - Miről lenne szó?
- Oscar és a viselkedése - mondta ki nyíltan, amit jó dolognak tartottam. Nem kertelt, és beszélt össze-vissza, a lényegre tért. Szerettem az egyenességet.
- És ez engem miért is érint? - vontam fel a szemöldökömet kíváncsian.
- Jó megfigyelő vagyok, és látom, hogy baj van. Hozd rendbe! - szegezte nekem nem túl barátságosan. Megszólalni sem bírtam, annyira meglepett. Mindig is ő volt a csendes játékos, most pedig szinte fenyeget. - Holnap meccsünk lesz, és muszáj koncentrálnia. Ez mindannyiunknak fontos, még ha te ezt nem is érted. Hozd rendbe, amit elszúrtál!
Reagálni sem volt időm, mire megtehettem volna, ő már eltűnt az öltözőben. Komótosan ballagtam a busz felé, hogy ott várakozzak. Daniel már fent ült, és telefonált, így csak intettem neki. Megvártam míg mindenki egyesével felszállt fel a járműre, és az utolsóként fellépő Oscar karját elkaptam. Mérgesen nézett rám, de nem törődtem vele.
- Beszéljünk! - kérleltem, de csak kirántotta a kezét a szorításomból.
- Fordulj fel! - sziszegte a képembe, majd fellépett a lépcsőre, mintha mi se történt volna.
Be kellett látnom, hogy nem lesz egyszerű menet beszélni vele. Túl makacs, és én megbántottam a büszkeségét azzal, hogy megcsaltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése