Sziasztok!
Nem sok hozzáfűznivalónk lenne most sem a részhez, így csak köszönetet szeretnénk mondani az oldalmegjelenítésekért, és a pipákért. Mindig jól esik egy kis visszajelzés! Nem maradt más hátra, mint az, hogy jó szórakozást kívánjunk!
Elnézést, hogy a jelenetek darabokban kerültek fel, a blogger beadta az unalmas, megint -.-
Kira & Vivian
Karen
Pár másodperccel később én is elhagytam a szobát. Valahogy még nem éreztem, és nem is akartam lezártnak tekinteni ezt az egészet. Nem akartam hagyni, hogy James csak ennyit tudjon. Még mondani akartam neki pár dolgot.
- Állj meg! - kiabáltam utána. Elég hamar sikerült beérnem, így ismét szemben állhattunk egymással.
- Minek? Mit akarsz még mondani? - csattant fel dühösen. Sosem láttam még ennyire kiakadni.
- Nem akartam szabályt szegni, csak így alakult. Ne haragudj rá! - kértem, hogy legalább a spanyolt ne bántsa miattam. Jó pár lépés volt köztünk, de így is láttam ahogy az állán megfeszülnek az izmok.
- Neked kellett volna észnél lenned Karen!
- Nem ment! Oké?! Megtörtént, és nem tudom visszacsinálni! De tudod mit? Nem is akarom - jelentettem ki széttárt karokkal.
- Miért?
- Mert sosem bánt még így velem senki.
- Tudod Karen… - kezdett bele kicsit halkabb hangerővel. - Csak egy baj van: Te tényleg megváltoztál…
- Ha szajhának akarsz hívni, legyen… Akkor az vagyok - jelentettem ki komolyan. Ahogy kimondtam helyette a szajha szót, sarkon fordultam és visszarohantam a szobámba. Szerintem csak a fél folyosó hallotta a veszekedésünket, de nem érdekel.
Ahogy visszaértem a szobába, csak egyetlen kislámpát hagytam égve. Kiléptem a papucsomból, és törökülésbe ültem az ágyközepére. Valamilyen szinten hihetetlen, ami történt. El akartam mondani Jamesnek, de nem így. Fogalmam sincs, mi lesz ezek után.
Talán 20 percet ültem magányosan amikor kopogtak. Csak felnéztem, és akkorra már Fernando az ajtón belül volt.
- Bejöhetek? - kérdezett rá.
- Szerintem már ajtón belül vagy - feleltem teljesen őszinte mosoly szerűséggel az arcomon. Fernando egy pillanatra azért megnézte, hogy igazam van-e, majd vállat vont és becsukta maga mögött az ajtót. Közelebb sétált hozzám. Leült mellém az ágyra, de nem szólaltunk meg. Különösen hosszúnak tűntek ezek a percek így, némán. Tudtam, hogy meg kell törnöm a csendet.
- Alanna jól el volt? - kérdeztem rá.
- Nagyon. Bele löktük Sergiot a medencébe. De sajna lógok neki egy telefonnal.
- Majd kifizetem - sóhajtottam fel. - Köszönöm, hogy elvitted innen.
- Tudtam nem lesz egyszerű beszélgetés - motyogta.
- Összevesztünk - feleltem egyszerűen a ki nem mondott kérdésre.
- Nagyon?
- Sose vesztünk még így össze - ráztam meg a fejemet tanácstalanul. - Vagy is mi sosem veszekedtünk még Nando.
- Mindenkivel megesik az ilyen Karen - simított végig a karomon.
- Ráadásul még Cartert is elárultam - túrtam a hajamba idegesen. - Egy pillanatra elborult az agyam, és amikor James Carterrel akart példálózni mindent elmondtam. Érted? Mindent. Tényleg mindent...
- Nyugodj meg Karen! - érintette meg az arcomat. - Carter felnőtt nő, meg fogja oldani.
- Remélem - sóhajtottam fel, és eldőltem az ágyon. Nando felállt az ágyról, először azt hittem magamra hagy, de tévednem kellett. Egyszerűen csak levette magáról a pólóját, és bebújt mellém a takaró alá.
- Ha már szabályt szegünk… Szegjük meg alaposan, nem?
- Olyan bolond vagy - csóváltam meg a fejemet, miközben felemelte a takaróját, hogy bújak közelebb hozzá. Azonnal megtettem, amit eddig szólás nélkül kért. Hozzásimultam az oldalához, miközben a vállára hajtottam a fejemet, a mellkasa körül pedig átfontam a karomat. Homlokomra adott egy puszit, és átölelt.
- Lehet bolond vagyok, de nem hagylak magadra - duruzsolta a fülembe.
- Köszönöm.
Másnap reggel elkezdődtek újra az edzések, én pedig önként jelentkeztem, hogy kikísérem a fiúkat a pályára, velük leszek, amikor esőre állt az idő. Az egész csapat biciklivel közlekedik, így példát vettem róluk, és ugyanígy tettem én is. Lassan tekertem, a betont bámultam, amikor megszólalt mellettem valaki.
- Jól vagy Karen? - kaptam fel a fejemet a hangra.
- Szia Iker. Persze - erőltettem az arcomra egy nem túl hiteles mosolyt.
- Csak úgy tűnik, hogy nincs jó kedved.
- Hát nincs… - sóhajtottam fel.
- Tegnap…
- Hallottátok a veszekedést - fejeztem be a mondatát. Sejtettem, hogy az egész csapat tud már rólunk.
- Igen. Ha enyhén akarunk fogalmazni.
- Azt is tudjátok? - ráncoltam a homlokomat a kapusra pillantva, aki lassan bólintott. - Óh,… a picsába! - csúszott ki a mondat a számon. Iker nem szólalt meg először. Sok minden átfutott az agyamon. - Nem vagyok szajha - motyogtam neki alig hallhatóan.
- Nem ítélkezek Karen. Nem vagyok se bíró, se pap.
- Köszi - mosolyodtam el azért a hasonlatán.
- Ha jól érzed magad vele, akkor azt kívánom, legyél addig vele, amíg lehetséges - felelte egyszerűen, ami picikét jobb kedvre derített. Nem néz mindenki ferde szemmel rám.
- Csak az bánt, hogy Jamest is megbántottam, és Cartert is belekevertem a bajba - vallottam be neki, miközben kikerültem Cesct.
- Szerintem James és Carter is megbékül idővel, de talán megmagyarázhatod a lánynak, hogy mi történt.
- "Szia Carter. Sajnálom, hogy elpofáztam azt, hogy egy nős pasival kavarsz. Ugye leszünk még barátok?" - ironizáltam picit. Iker arcán ott volt egy mosoly.
- Ha nem próbálod meg, akkor nem is tudhatod, hogy mi a helyzet - adott egy tanácsot.
- Igazad van - bólintottam rá fog húzva.
- Akkor? Mihez fogsz kezdeni?
- Azt hiszem először felhívom majd Cartert.
Órákig ültem kint a pálya szélén, és azon gondolkoztam, hogy mindenben igaza volt a kapusnak. Elsőként fel kell hívnom Cartert, és bocsánatot kell tőle kérnem.
Az edző kiabált valamit a játékosoknak, de mivel eddig se figyeltem rájuk, így nem is fogtam fel semmit se belőle. Felálltam a műanyag padról, és távolabb sétáltam a pályától. Kikerestem a lány telefonszámát, majd megnyomtam a hívás gombot. Hatalmasat sóhajtottam, és fülemhez emeltem a készüléket.
- Haló! - hallottam meg Carter vidám hangját. Biztosan nem látta, hogy én kerestem, különben nem lenne ilyen vidám.
- Szia Carter. Karen vagyok - szóltam bele csendesen. A gyomrom icipici kis görcsben volt az izgalomtól, az idegességtől, és a félelemtől. Most jöttem rá, hogy félek a következményektől.
- Karen, szia.
- Csak... Csak bocsánatot szeretnék kérni... Nem akartalak bajba keverni - kezdtem hebegni-habogni össze-vissza.
- Bajba? Nem értelek - tényleg elég érthetetlennek tűntem. Nem csodálkoztam rajta, hogy nem érti egyetlen szavamat se.
- James-szel összevesztünk. Nagyon… És egyszerűen kibukott belőlem, hogy te és Oscar együtt vagytok - járkáltam fel és alá. Azért minden második pillanatban a pálya felé sandítottam, ahol láttam, hogy Nando engem figyel. Sejtem, hogy aggódik. Nem érti, hogy kivel beszélhetek.
- Igen... - sóhajtottam fel. - Sajnálom.
- Karen... - kezdett bele. Leültem közben a picit vizes fűbe a pályával szemben.
- Sajnálom tényleg - ismételtem magamat a szavába vágva.
- Hagyd abba! - szólt rám szigorúan, amitől megilletődtem. Határozottan csengett a hangja, és ez csak még inkább aggasztott.
- Abbahagytam - sóhajtottam fel. A hajamat piszkáltam még mindig. Pedig tényleg sajnálom nagyon... De inkább ezt már nem mondtam ki hangosan. Nem akartam újra beleszólni.
- Én nem haragszom Rád - hallottam a hangján, hogy mosolyog. Ennyire már ismertem, hogy tudtam, mikor mosolyog. - Akkor fel kell készülnöm James hívására?
- Azon csodálkozok, hogy eddig nem hívott még fel - mosolyodtam el kínomban. Tényleg meglepő.
- Két választás van. Vagy nagyon utál és épp apával beszél, vagy maga sem tudja még, hogy mit kellene tennie - motyogott Carter.
- Azt hiszem engem jobban utál jelenleg... - sóhajtottam fel újra. - Azt hiszem apukád még nem tud róla, mert akkor már repültem volna innen.., és szerencsére még apukáddal se találkoztam.
- Hidd el, előbb hozzám jönne - csacsogta lazán. Mintha az időjárásról beszélgetnénk. - Nem is tudom kit nyírna ki előbb. Engem, vagy Oscart?
- Te a lánya vagy Carter.
- Tehát szerinted is engem - viccelődött, amivel mosolyt csalt az arcomra.
- Nem erre gondoltam.
- Akkor mire? - csodálkozott el. - Velem pont azért szigorúbb, mert a lánya vagyok, Karen.
- Szeret téged - állapítottam meg azt, ami eddig is nyilvánvaló volt, hiszen Max szereti Cartert. Az apa-lánya kapcsolat is meg van köztük, amiért picikét, de féltékeny vagyok. Sose élhettem át ilyet. Sosem.
- Én csak tudom, hogy nem értené meg - bukott ki belőle őszintén, amivel talán én is egyetértettem. Max nem az az engedékeny típus, és igazából nem tudom mire számíthatunk tőle, ha kiderülne minden.
- Csak reménykedni tudok. Se Max, se Marco nem tudhatja meg... A fél csapat hallott minket, de remélem ők nem.
- Bízz Jamesben! Most kiakasztottuk, ez biztos. De ha lehiggad, nem lesz gond. Sokszor kiakasztottam már - kuncogott fel. Szerintem eszébe juthatott egy-két emlék. El is tudtam képzelni, ahogy James és Carter szócsatáznak.
- Remélem tényleg lehiggad... Nagyon remélem - suttogtam csendesen, pedig tudtam, hogy senki nem hallhat minket.
- Ne stresszelj annyit! - tanácsolta. - Élvezd a spanyolod társaságát!
A kijelentésén egyszerűen csak elnevettem magam. Tudtam mire gondol, hiszen Carter mikor nem gondol a szexre? Persze, ezt megteheti, hiszen fiatal. Bőven előtte az élet.
- Jamest meg bízd rám! - tette hozzá magabiztosan.
- Rendben. Barátok vagyunk? - motyogtam szégyellősen. Tudni akartam, hogy nem tényleg nem szúrtam el ezzel mindent.
- Miért ne lennénk?
Már besötétedett, de kikapcsolódásként körüljártam a szállodát. Jól esett kiszabadulni. Nem akartam még bemenni, így neki dőltem a falnak. Zsebre dugtam a kezemet, és hatalmasat sóhajtottam. Egész nap nem igazán beszéltem bárkivel is. Csak Carterrel telefonon, és Marcoval ahogy kiosztotta a feladataimat.
Leguggoltam, a homlokomat pedig megtámasztottam. Lecsuktam a szemeimet, de próbáltam kicsikét nem gondolkozni. Kikapcsolni az agyamat, de valaki megérintette a vállamat. Riadtan kaptam fel a fejemet, de csak Fernando mosolygott rám. - Már kerestelek - guggolt le hozzám.
- Itt vagyok. Csak körbe kellett néznem - sóhajtottam fel.
- Nem vacsoráztál.
- Tudom - vontam meg a vállam. Jelen esetben egy falat se menne le a torkomon. James és Carter kezében van a jövőm, az állásom.
- De nem is ebédeltél - kötötte tovább az ebet a karóhoz.
- Nando, nem vagyok gyerek - forgattam a szemeimet kicsikét fáradtan.
- Alkut ajánlok - vonta meg a vállát, figyelmen kívül hagyva a megjegyzésemet.
- Milyen alku? - pislogtam rá kérdőn, miközben segített talpra állni.
- Felmegyünk, veszünk egy kellemes fürdőt, rendelünk vacsit…
- És ágyba bújunk? - pislogtam rá ártatlanul. Rám nevetetett vidáman, és a homlokomra nyomott egy aprócska puszit.
- Így vagy úgy, de ágyba bújunk - helyeselt. Elnevettem magamat, majd együtt, bár a szokásos távolságot megtartva indultunk fel a szobámba. Körülbelül karnyújtásnyira volt tőlem, de megnyugtat legalább így is.
Elmeséltem neki, hogy Iker tanácsára felhívtam Cartert, és körülbelül a fél szálloda tudja, hogy nekünk kapcsolatunk van.
- Remélem azért a feleségednek nem szólnak - sóhajtottam fel.
- Nem fognak. Túl sok hülyeségüket nyeltem már le az elmúlt években. Hazugságokat, megcsalásokat, amikről tudtam. Kölcsönös bizalom létezik, nem? - a szavaira csak bólintani tudtam. Hisz mit is mondhattam volna? - Ezért ne merjenek árulkodni, azt hiszem.
- Egy picikét fáradt vagyok - sóhajtottam fel. Nem mondtam ki, de tény, hogy a jelenléte jobb kedvre derített.
- Ezért fogunk aludni - értünk fel az emeletemre.
- Nem úgy értem… - ráztam meg a fejemet. - Belefáradtam mindenbe. Mióta itt dolgozok a cégnél, nem igazán tudtam pihenni, és egyszer meg is vertek. Megtudtam, hogy az apám egy patkány. Tudod mire vágyok? Elmenni, nyaralni… - vontam meg a vállamat, és előszedtem a farzsebemből a szobám kulcsát.
- Mikor voltál utoljára nyaralni?
- Nem is tudom megmondani úgy igazán - engedtem be először az ajtón, majd én is követtem őt. Dzsekimet azonnal ledobtam és figyeltem, ahogy levágta magát az ágyamra. Kivettem a fülemből a kis ékszereket,. Nando meg mosolyogva figyelt, amikor kopogtak.
- Nyisd ki! - biccentette oldalra a fejét. Bólintottam, majd kinyitottam az ajtót, és legnagyobb meglepetésemre James állt előttem.
- Szia - suttogtam. Láttam, hogy észrevette a csatárt, de rendezte az arcizmait.
- Beszélhetnénk? - tette fel úgy a kérdést, mintha semmi baj nem lenne.
- Négyszemközt? - tettem fel reflexből a kérdést. Nem akartam még nagyobb konfliktust.
- Nem, jó lesz így is - felelte csendesen, majd félreálltam, így belépett az ajtón. Egy apró nyögés hagyta el a számat. Fogalmam sem volt, mi lesz a továbbiakban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése