Sziasztok!
Igazából semmi újdonsággal nem számolhatunk. Itt a következő rész, és szokás szerint szeretnénk megköszönni a visszajelzéseket. Köszönjük a hozzászólást is! És most is számítunk néhány véleményre! Legyen kellemes hetetek!
Kira & Vivian
Carter
Életem egyik legkínosabb pillanatai voltak, habár az apám által tartott felvilágosítás a nemi életről még mindig az első helyet foglalja el e bizonyos elméleti listán.
Gyorsan reagáltam a helyzetre, leszálltam a barátomról, míg az amerikai a folyosóról bámult ránk komor szemekkel. Megértettem a reakcióját, de kezdett aggasztani, hogy legalább egy perce nyitva van a szobaajtóm, és még nincs takarodó. Bárki megláthat minket.
- Tedd már be azt az ajtót! - szóltam rá a meglepett amerikaira. Oscar is felült mellém, és idegesen kulcsolta össze az ölében a kezeit.
- Azt hiszem, én inkább elmegyek - motyogta, felkapta a cipőit, és Daniel mellett egy pillanat alatt kisurrant, becsapva maga mögött az ajtót.
- Ő az? - lökte el magát idegesen a faltól. Hangja fenyegetően csengett, de nem ijedtem meg tőle. - Ezzel a gyerekkel kavarsz?
- Ez nem csak szex Daniel - ráztam a fejemet teljesen nyugodtan. Hidegvérűnek kellett maradnom, nehogy veszekedés alakuljon ki köztünk. - De igen, vele.
- Akkor micsoda, ha nem szex? Hmm, Carter?! Magyarázd el kérlek, hogy megértsem mi ez az egész - dörrent a hangja, amitől megrezzentem. Utáltam mikor néhány szavával is képes volt a megfélemlítésre. - Magyarázd el, mikor ment el a maradék eszed is!
- Mit vársz? Mit mondjak? - tártam szét tanácstalanul a kezeimet. - Most éppen kivallatsz?!
- Kockáztatod az életed, a munkádat... és az Ő életét is Carter - sóhajtott fel egy fokkal barátságosabban. - Apád nem véletlenül hozta meg ezeket a szabályokat.
- Szerinted én nem gondolok erre minden egyes nap? - csattantam fel, amin ő lepődött meg. - Mindennap ezen kattog az agyam, mikor egyedül vagyok. Minden este úgy fekszem le, hogy csak ne egy újabb rémálom legyen, hogy ne lássam újra és újra meghalni.... Szeretem Őt. Nem tudom hogyan, de elcsavarta a fejemet.
Először nem szólt egy szót sem, majd leült mellém, és a tenyerét a combomra tette. Hangos sóhajtás szakadt fel a torkából.
- Szerintem ez nem valós... - rázta a fejét.
- Tényleg szeretem - motyogtam zavartan.
- És ő? Annyira gyerek még - kereste a szemkontaktust velem, de kerültem a tekintetét. - És házas Carter.
- Ez nem számít - babráltam az ujjaimmal. Pedig tudtam, hogy igenis sokat számít.
- Hogyne számítana... Sokat számít - horkantott fel. - Nem hittem, hogy pont őt szeded össze.
- Kit hittél? - érdeklődtem témát terelve. Reméltem, hogy így megbékél. Bíztam benne.
- Valaki idősebbet... Valaki tapasztaltabbat - utalgatott, amin felkacagtam. Most mintha arra utalt volna, hogy egy hozzá hasonlót.
- Ne nevettess. A legtöbbjük családos apa, vagy épp párkapcsolatban él - pillantottam fel az arcára.
- Akkor is... Ő gyerek hozzád képest - tért vissza rám és Oscarra. Sejtettem, hogy nem lesz ilyen egyszerű, de tudtam, hogy megbékél. A hangja és a testbeszéde árulkodó volt, és ez bőven elég biztosíték.
- 2 év aztán marhára döntő...
- Hibát követsz el. Pár hét szórakozásért... De a te életed Carter... Csak éles helyzetben ne idd meg a levét!
- Nem fogom. Profi vagyok - bólogattam, amin felnevetett, majd nyomott egy puszit a homlokomra.
- Persze. Csak féltelek. Az ilyen pasik összetörik a szíveket - magyarázott komolyan. - Focista, fiatal, élvezi az életet, és azt teszi, ami neki jó.
- Bízok benne, hogy ő más. Másnak kell lennie - bizonygattam a barátomnak, és egy kicsit magamnak is. Mélyen belül tudtam, hogy nem fog örökké tartani. - Tudom, hogy mit csinálok, de kérlek, apának ne mondd el!
- Nem vagyok hülye. Előbb téged nyírna ki, majd Oscart... majd engem, mert titkoltam...
- Meghalunk együtt maximum - löktem meg kicsit, amin végre felkacagott.
- Nagy baj lenne, ha megint kimaradnék egy fél napra? - váltott témát hosszú perces csend után. - Akadt egy kis dolgom a városban.
- Karen? - kérdeztem rá, de nem válaszolt, így ráhagytam a dolgot. - Elboldogulok addig, nyugalom - kacsintottam rá.
- De nem csak a gyerekre kell figyelned, ha lehet - bökött fejével az ajtó felé, ahol Oscar távozott. A megjegyzése miatt hozzávágtam a párnámat.
- Utállak - mormogtam.
- Én is szeretlek - paskolta meg a combomat kacagva, majd felpattant az ágyról. - Mennem kell! Délutánra itt leszek! - kacsintott, majd eltűnt az ajtó mögött.
Sóhajtva dőltem el a kanapén, és bámultam a plafont csendesen. Szerencsére Daniel jól reagálta le a helyzetet, és tudtam, hogy fedezni fog engem, minket.
Egyedül ücsörögtem az egyik eldugott asztalnál, és onnan figyeltem a brazil társaságot. Végig beszélgettek, és viccelődtek egymással, mint egy nagy család. Tőlem pár asztallal odébb az edzői stáb vitatta meg az edzéstervet, így volt szerencsém néhány szót elkapni.
A sütimet majszoltam már, amikor hirtelen elcsöndesedtek a játékosok. Először rájuk néztem, majd az ajtó felé, ahol egy ismerős arcot pillantottam meg. Tátott szájjal bámultam a férfire, aki tekintetével engem keresett. Egy percen belül pedig meg is talált. Egyből felém vette az irányt, s mint mindig, most magabiztos, faarccal bámult előre.
- Jó újra látni, - állt meg az asztalomnál. Felálltam, majd a kinyújtott karjai által az ölelésébe bújtam. - Lányom.
- Apa. Te meg mit keresel itt?
- Ellenőrzést tartok. Villámlátogatás - vont vállat, majd helyet foglalt velem szemben. Éreztem a több tucat tekintetet, így csak szúrósan a focisták asztalára pillantottam, így egyből elfordultak néhányan. - És hiányoztál is.
- Te is nekem, de tudod, hogy boldogulunk, ugye? - mosolyogtam rá.
- Ó, azt látom. Látnám, ha Porter is itt ülne veled. Ő hol van? - nézett körbe az éttermen, de másodszorra sem találta.
- Alszik - találtam ki az első hazugságot, ami eszembe jutott. Fogalmam sem volt hova ment, és mit csinál, így nehezebb volt titkot tartanom. - Marco bácsi?
- Karenéknél elváltunk egymástól. Ő másokhoz ment felmérésre - gesztikulált hevesen. - Alanna egyébként kikönyörögte had jöhessen velünk. Úgy láttuk nem árt, ha ő és James is feltöltődnek - kezdett bele a mesélésbe.
- Ó, jó kislány. Bevetette a kiskutya szemeket? - nevettünk fel mindketten a megjegyzésemet. - Nos, igen, én tanítottam neki pár dolgot - vontam vállat kislányosan.
- Akkor nem engedjük többet a közeledbe.
- Vicces vagy - forgattam a szemeimet. - És meddig maradtok?
- Nos, igen. Erről akartam veled beszélni, de nem itt. Bárki meghallhat.
- Rendben, menjünk fel a szobámba - bólintottam komolyan. Útközben egy szó sem esett köztünk. Egymás mellett álltunk a liftben, de nem volt mondandónk. Ha lett is volna, azt nem ekkor kellett megbeszélnünk. Gyorsan küldtem egy sms-t Oscarnak, hogy a programot töröljük, majd követtem apámat a folyosón.
- Carter... végig maradok Brazíliában - foglalt helyet a kanapén. - És nem, nem miattad - emelte fel a kezeit, mikor bele akartam szólni. - Legalábbis nem csak miattad.
- Apa, mi ez az egész? Nem értem - ráztam a fejemet, majd mellé ültem. A kezét átlendítette magához, és szorosan ölelt.
- Az a helyzet... Patrick mozgolódik. Itt, és nem hagyhatom annyiban. Így titeket is szemmel tarthatlak, és őket is.
- És ez mennyire komoly? Mostantól mindig nézzünk a hátunk mögé? - próbáltam viccelődni, de az ő válasza teljesen komoly volt.
- Igen.
Éjjel egy percet sem tudtam aludni, csak kavarogtak a gondolatok a fejemben. Apa túl sok, és túl komoly dolgot mondott. Míg ő az ágyamban az igazak álmát aludta, addig egy nagy adag kávéval jelentéseket olvasgattam az amerikai férfiről. Az utóbbi két hónapban igencsak aktívvá vált, ami egyet jelentett: nekünk is azzá kellett válnunk.
Több tucat ügyön hámoztam át magamat, mikor azt vettem észre, hogy már hajnalodik. Felkeltem a helyemről, és az ablakon bámultam ki.
- Ugye, tudod, hogy nagyon korán van? - lépkedett mellém apa, megzavarva a csendet.
- Tudom. De nem bírtam aludni, apa - fordultam felé. - Ez már az, igaz?
- Igen. Hamarosan elkapjuk, ezt megígérem neked - simított végig a hajamon.
- Tudom.
- Ma reggelizz velem, és szeretném, ha megismernél valakit. Valakit, aki nagy segítségemre van hónapok óta, és akiben teljesen megbízom - kezdett el a hálóm felé húzni. - De előbb frissítsd fel magad. Elég nyúzott vagy!
Szó nélkül tettem, amit mondott, mert tudtam, hogy igaza van. Nyúzott voltam, és gondterhelt. Most már nem cselekedhetek meggondolatlanul.
Két órával később a szálloda éttermében ücsörögtünk, és vártuk apám emberét. Fogalmam sem volt, hogy ki lehet az, de úgyis perceken belül meg fogom tudni. Apa a telefonját nyomkodta, én pedig unalmamban az asztalon doboltam.
- Na végre! - szólalt fel apa, majd felállt, hogy üdvözölje az érkezőt. Megfordultam, és a férfi láttán elmosolyodtam. Míg ők ölelkeztek, én s felálltam, hogy köszöntsem Őt. - Carter... Ő itt...
- Kedvesem, rég láttalak - ölelt meg széles mosollyal a férfi.
- Csak nem hiányoztam? - kacagtam fel, majd nyomtam egy puszit az arcára. Apa értetlenül kapkodta a fejét kettőnk között, amire elmagyaráztuk neki, hogy ismerjük egymást.
- Ó, akkor ez könnyebben ment, mint gondoltam - ült le velünk szembe. Sikerült rendelnünk is, majd beszélgetésbe kezdtünk. Jay és apa elmesélte az első találkozásukat, amire már napok óta kíváncsi voltam. - Ó, és van itt még valami.
- Mi lenne az? - szürcsöltem a koffeinadagomba.
- Hercegnőm, köszöntsd az új társadat! - vigyorgott ránk, amire mindketten döbbenten néztünk rá. Úgy tűnik ezt még Jay se tudta.
- Ez komoly? Tényleg rám bíznád a lányod? - vonta fel a szemöldökét Jay, amin apám felnevetett, de bólintott. Rég láttam ilyen felszabadultnak, még ha csak pár percig is tartott nála ez az állapot.
- Erről majd még beszélünk mi ketten - mutogatott a barátomnak, de csak a fejemet fogtam.
- Én is itt vagyok ám - hallattam a hangomat előttük.
- Azért mondtuk hangosan.
Kellemes perceket töltöttem el a társaságukban, amire talán nekem is szükségem volt. Kellett egy kis idő, amit az apukámmal tölthettem.
Egyedül ücsörögtem az egyik eldugott asztalnál, és onnan figyeltem a brazil társaságot. Végig beszélgettek, és viccelődtek egymással, mint egy nagy család. Tőlem pár asztallal odébb az edzői stáb vitatta meg az edzéstervet, így volt szerencsém néhány szót elkapni.
A sütimet majszoltam már, amikor hirtelen elcsöndesedtek a játékosok. Először rájuk néztem, majd az ajtó felé, ahol egy ismerős arcot pillantottam meg. Tátott szájjal bámultam a férfire, aki tekintetével engem keresett. Egy percen belül pedig meg is talált. Egyből felém vette az irányt, s mint mindig, most magabiztos, faarccal bámult előre.
- Jó újra látni, - állt meg az asztalomnál. Felálltam, majd a kinyújtott karjai által az ölelésébe bújtam. - Lányom.
- Apa. Te meg mit keresel itt? - Ellenőrzést tartok. Villámlátogatás - vont vállat, majd helyet foglalt velem szemben. Éreztem a több tucat tekintetet, így csak szúrósan a focisták asztalára pillantottam, így egyből elfordultak néhányan. - És hiányoztál is.
- Te is nekem, de tudod, hogy boldogulunk, ugye? - mosolyogtam rá.
- Ó, azt látom. Látnám, ha Porter is itt ülne veled. Ő hol van? - nézett körbe az éttermen, de másodszorra sem találta.
- Alszik - találtam ki az első hazugságot, ami eszembe jutott. Fogalmam sem volt hova ment, és mit csinál, így nehezebb volt titkot tartanom. - Marco bácsi?
- Karenéknél elváltunk egymástól. Ő másokhoz ment felmérésre - gesztikulált hevesen. - Alanna egyébként kikönyörögte had jöhessen velünk. Úgy láttuk nem árt, ha ő és James is feltöltődnek - kezdett bele a mesélésbe.
- Ó, jó kislány. Bevetette a kiskutya szemeket? - nevettünk fel mindketten a megjegyzésemet. - Nos, igen, én tanítottam neki pár dolgot - vontam vállat kislányosan.
- Akkor nem engedjük többet a közeledbe.
- Vicces vagy - forgattam a szemeimet. - És meddig maradtok?
- Nos, igen. Erről akartam veled beszélni, de nem itt. Bárki meghallhat.
- Rendben, menjünk fel a szobámba - bólintottam komolyan. Útközben egy szó sem esett köztünk. Egymás mellett álltunk a liftben, de nem volt mondandónk. Ha lett is volna, azt nem ekkor kellett megbeszélnünk. Gyorsan küldtem egy sms-t Oscarnak, hogy a programot töröljük, majd követtem apámat a folyosón.
- Carter... végig maradok Brazíliában - foglalt helyet a kanapén. - És nem, nem miattad - emelte fel a kezeit, mikor bele akartam szólni. - Legalábbis nem csak miattad.
- Apa, mi ez az egész? Nem értem - ráztam a fejemet, majd mellé ültem. A kezét átlendítette magához, és szorosan ölelt.
- Az a helyzet... Patrick mozgolódik. Itt, és nem hagyhatom annyiban. Így titeket is szemmel tarthatlak, és őket is.
- És ez mennyire komoly? Mostantól mindig nézzünk a hátunk mögé? - próbáltam viccelődni, de az ő válasza teljesen komoly volt.
- Igen.
Éjjel egy percet sem tudtam aludni, csak kavarogtak a gondolatok a fejemben. Apa túl sok, és túl komoly dolgot mondott. Míg ő az ágyamban az igazak álmát aludta, addig egy nagy adag kávéval jelentéseket olvasgattam az amerikai férfiről. Az utóbbi két hónapban igencsak aktívvá vált, ami egyet jelentett: nekünk is azzá kellett válnunk.
Több tucat ügyön hámoztam át magamat, mikor azt vettem észre, hogy már hajnalodik. Felkeltem a helyemről, és az ablakon bámultam ki.
- Ugye, tudod, hogy nagyon korán van? - lépkedett mellém apa, megzavarva a csendet.
- Tudom. De nem bírtam aludni, apa - fordultam felé. - Ez már az, igaz?
- Igen. Hamarosan elkapjuk, ezt megígérem neked - simított végig a hajamon.
- Tudom.
- Ma reggelizz velem, és szeretném, ha megismernél valakit. Valakit, aki nagy segítségemre van hónapok óta, és akiben teljesen megbízom - kezdett el a hálóm felé húzni. - De előbb frissítsd fel magad. Elég nyúzott vagy!
Szó nélkül tettem, amit mondott, mert tudtam, hogy igaza van. Nyúzott voltam, és gondterhelt. Most már nem cselekedhetek meggondolatlanul.
Két órával később a szálloda éttermében ücsörögtünk, és vártuk apám emberét. Fogalmam sem volt, hogy ki lehet az, de úgyis perceken belül meg fogom tudni. Apa a telefonját nyomkodta, én pedig unalmamban az asztalon doboltam.
- Na végre! - szólalt fel apa, majd felállt, hogy üdvözölje az érkezőt. Megfordultam, és a férfi láttán elmosolyodtam. Míg ők ölelkeztek, én s felálltam, hogy köszöntsem Őt. - Carter... Ő itt...
- Kedvesem, rég láttalak - ölelt meg széles mosollyal a férfi.
- Csak nem hiányoztam? - kacagtam fel, majd nyomtam egy puszit az arcára. Apa értetlenül kapkodta a fejét kettőnk között, amire elmagyaráztuk neki, hogy ismerjük egymást.
- Ó, akkor ez könnyebben ment, mint gondoltam - ült le velünk szembe. Sikerült rendelnünk is, majd beszélgetésbe kezdtünk. Jay és apa elmesélte az első találkozásukat, amire már napok óta kíváncsi voltam. - Ó, és van itt még valami.
- Mi lenne az? - szürcsöltem a koffeinadagomba.
- Hercegnőm, köszöntsd az új társadat! - vigyorgott ránk, amire mindketten döbbenten néztünk rá. Úgy tűnik ezt még Jay se tudta. - Ez komoly? Tényleg rám bíznád a lányod? - vonta fel a szemöldökét Jay, amin apám felnevetett, de bólintott. Rég láttam ilyen felszabadultnak, még ha csak pár percig is tartott nála ez az állapot.
- Erről majd még beszélünk mi ketten - mutogatott a barátomnak, de csak a fejemet fogtam.
- Én is itt vagyok ám - hallattam a hangomat előttük.
- Azért mondtuk hangosan.
Kellemes perceket töltöttem el a társaságukban, amire talán nekem is szükségem volt. Kellett egy kis idő, amit az apukámmal tölthettem.
A telefonom csengése ébresztett fel a kora délutáni órákban. Úgy tűnt, a reggeli után sikerült elaludnom a fotelben. A nyakamat sikeresen elfeküdtem, úgy éreztem magamat, mint akin átment egy úthenger.
Hosszas harc árán a farmersortomból sikerült előhalásznom a bosszantó készüléket. Arra sem volt energiám, hogy megnézzem a számot, csak fáradt hangon beleszóltam egy köszönésnek indult morgással.
- Tudod Királylány, az hogy dolgozol és nyár van, még nem jogosít fel arra, hogy elfelejts jelentkezni.
Az angol védő olyan gyorsan beszélt, hogy szinte lemaradtam a mondandó lényegéről. Kellett néhány pillanat, amire össze tudtam szedni a szavakat.
- Törpapa! Én is örülök, hogy hallom a hangod, tényleg - motyogtam kábultan.
- Ó, felkeltettelek? Pedig nagyjából 1-2 órának kell ott lennie, ha jól számoltam - gondolkodott hangosan a telefonba, de én csak egy nagyot ásítottam.
- Most az egyszer jól számoltad. Húzós napom volt.
- Vagy inkább éjjeled?! - hallottam a hangjából, hogy nevet.
- Rossz, aki rosszra gondol - vágtam vissza. - Itt van apám - adtam neki egy tisztességes választ, mielőtt további piszkálódásba kezd.
- És hülye, aki nem - jegyezte meg, amin felkacagtam. - Akkor apuci keresztülhúzta a számításaidat. Szegény Oscar, hogy viseli? - brazil neve hallatán félrenyeltem az italomat, amit épp szürcsöltem. Fogalmam sem volt, honnan tudhat rólunk.
- Te... te meg miről beszélsz? - tetettem a hülyét, miután sikerült szavakat kipréselnem magamból.
- Ugyan már, olvastam a jeleket. És láttalak a bálról együtt távozni titeket. De nyugalom, a titkotok biztonságban van nálam.
- Rosszabb vagy, mint egy pletykás vénasszony - sóhajtottam fel megkönnyebbültem.
- Nem is tudom mi hiányzott az életemből. A sok megjegyzés tőled...
- Nekem is hiányoztál, igen - kacagtam rajta. - Örülök, hogy hívtál. Bevallom, olyan sűrűek a napjaim, hogy nekem eszembe se jutott.
- Sejtettem - mormogta. - Csak érdekelt hogy vagy. Bírod a klímát?
- Ne is mondd... ez egyszerűen szörnyű. Utálom a meleget - panaszkodtam neki. Az ajtón ebben a percben kezdtek kopogtatni, így felkeltem a helyemről, és az ajtó felé lépdeltem. Oscar bámult vissza rám, így félre álltam, hogy be tudjon lépni.
- Apa! - hallatszott Summer hangja a háttérből.
- Azt hiszem jelenésed van Törpapa! Hívj majd, jó? - mosolyodtam el, mikor Oscar puszit nyomott az arcomra.
- Mindenképp - ígérte meg, majd egy gyors búcsú után bontottuk a vonalat.
Oscart egy csókkal köszöntöttem, majd befészkeltük magunkat a kanapéra. Okkal kerültem Őt, míg apa a szállodában volt, de most már elment. Legalábbis egy időre.
- Minden rendben? Nyúzottnak tűnsz - nyomott egy puszit a homlokomra. Csak felsóhajtottam, de nem szólaltam meg. - Nagy a baj, igaz?
- Most csak légy itt velem, jó? - motyogtam a nyakába, és az ölelésébe bújtam. Nem akartam beszélgetni, csak ülni, és a gondolataimba merülni. Csak azt akartam, hogy mellettem legyen.
Hosszas harc árán a farmersortomból sikerült előhalásznom a bosszantó készüléket. Arra sem volt energiám, hogy megnézzem a számot, csak fáradt hangon beleszóltam egy köszönésnek indult morgással.
- Tudod Királylány, az hogy dolgozol és nyár van, még nem jogosít fel arra, hogy elfelejts jelentkezni.
Az angol védő olyan gyorsan beszélt, hogy szinte lemaradtam a mondandó lényegéről. Kellett néhány pillanat, amire össze tudtam szedni a szavakat.
- Törpapa! Én is örülök, hogy hallom a hangod, tényleg - motyogtam kábultan.
- Ó, felkeltettelek? Pedig nagyjából 1-2 órának kell ott lennie, ha jól számoltam - gondolkodott hangosan a telefonba, de én csak egy nagyot ásítottam.
- Most az egyszer jól számoltad. Húzós napom volt.
- Vagy inkább éjjeled?! - hallottam a hangjából, hogy nevet.
- Rossz, aki rosszra gondol - vágtam vissza. - Itt van apám - adtam neki egy tisztességes választ, mielőtt további piszkálódásba kezd.
- És hülye, aki nem - jegyezte meg, amin felkacagtam. - Akkor apuci keresztülhúzta a számításaidat. Szegény Oscar, hogy viseli? - brazil neve hallatán félrenyeltem az italomat, amit épp szürcsöltem. Fogalmam sem volt, honnan tudhat rólunk.
- Te... te meg miről beszélsz? - tetettem a hülyét, miután sikerült szavakat kipréselnem magamból.
- Ugyan már, olvastam a jeleket. És láttalak a bálról együtt távozni titeket. De nyugalom, a titkotok biztonságban van nálam.
- Rosszabb vagy, mint egy pletykás vénasszony - sóhajtottam fel megkönnyebbültem.
- Nem is tudom mi hiányzott az életemből. A sok megjegyzés tőled...
- Nekem is hiányoztál, igen - kacagtam rajta. - Örülök, hogy hívtál. Bevallom, olyan sűrűek a napjaim, hogy nekem eszembe se jutott.
- Sejtettem - mormogta. - Csak érdekelt hogy vagy. Bírod a klímát?
- Ne is mondd... ez egyszerűen szörnyű. Utálom a meleget - panaszkodtam neki. Az ajtón ebben a percben kezdtek kopogtatni, így felkeltem a helyemről, és az ajtó felé lépdeltem. Oscar bámult vissza rám, így félre álltam, hogy be tudjon lépni.
- Apa! - hallatszott Summer hangja a háttérből.
- Azt hiszem jelenésed van Törpapa! Hívj majd, jó? - mosolyodtam el, mikor Oscar puszit nyomott az arcomra.
- Mindenképp - ígérte meg, majd egy gyors búcsú után bontottuk a vonalat.
Oscart egy csókkal köszöntöttem, majd befészkeltük magunkat a kanapéra. Okkal kerültem Őt, míg apa a szállodában volt, de most már elment. Legalábbis egy időre. - Minden rendben? Nyúzottnak tűnsz - nyomott egy puszit a homlokomra. Csak felsóhajtottam, de nem szólaltam meg. - Nagy a baj, igaz?
- Most csak légy itt velem, jó? - motyogtam a nyakába, és az ölelésébe bújtam. Nem akartam beszélgetni, csak ülni, és a gondolataimba merülni. Csak azt akartam, hogy mellettem legyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése