Sziasztok!
Újabb pénzek, újabb rész, immáron a 15., ami kicsit hosszabb lett, mint átlagban szokott. Bár valószínűleg ezt senki sem bánja. Kellemes szórakozást a részhez! A pipákért most is hálásak vagyunk!
Kira & Vivian
Karen
Órák óta voltunk a hadsereg egyik kiképző központjában, és Jonhson parancsnok mindent elmondott, amit apámról tudott. Be kell vallanom rosszabb, sokkal rosszabb, mint amire számítottam… Gyilkosságok… Fegyverek eltűnése… és drogcsempészet kapcsolhatók az apám nevéhez.
Ökölbe szorított kézzel ácsorogtam a két férfi mellett és hatalmasat nyeltem, hogy eltűnjön a gombóc és a hányinger a torkomból. James néha aggódva pillantott rám, de próbáltam sugározni felé, hogy jól vagyok.
- Tehát az apám egy rohadék - szólaltam meg diplomatikusan.
- Ez nem biztos. Tetten sose tudták érni.
- Jonhson parancsnok úr… - vágtam a szavába. - Ne próbálja mentegetni az apámat. Rájöttem már, hogy az apám egy féreg.
- Karen… - suttogta James.
- De ez az igazság. Most már biztosra mondhatjuk, hogy minden igaz. Minden egyes szó, amit azokban az átkozott mappákban olvastunk.
Egyikőjük se szólalt meg, így inkább magukra hagytam őket. A stégre sétáltam, és a hajamba túrtam. Egyszerűen ordítani lenne kedvem. A gyomrom elszorult, és a lábaim remegtek. Megtámaszkodtam a térdeimen, majd egy hatalmas sóhaj szakadt ki a mellkasomból. Óvatosan megérintette valaki a hátamat, majd James lábait pillantottam meg.
- Jól vagy? - kérdezett rá, amikor felegyenesedtem.
- Hogy lennék James? - kérdeztem vissza rekedtes hangon. - Hogy lehetnék?
- Karen… - lépett elém. Éreztem, hogy a könnyeim végig gördültek az arcomon. Nem akartam sírni, de egyszerűen eltört nálam az a bizonyos mécses. Most közölték velem, hogy minden igaz, amit az apámról olvastam. Valahol bíztam benne, hogy hazugság. Pocsék apa volt egész életem során, de így még az is kiderül, hogy egy gyilkos.
James karjai közé zárt, én pedig erősen kapaszkodtam belé.
- Sajnálom Karen! Nagyon sajnálom - suttogta a hajamba nyugtatásként. Ő is tudta, hogy ez most nem segít.
- Az apám egy gyilkos… - suttogtam én is. - Tényleg egy rohadék.
- Megoldjuk.
- Hogyan? - kérdeztem rá csodálkozva. Hangosan szipogtam csak, majd megtöröltem az arcomat. - Tényleg ő akarhatta, hogy megverjenek Madridban. Miért? Azt sem tudom hol van, de nem is érdekelt eddig.
- Mindannyian melletted vagyunk. Együtt megvívjuk ezt a csatát - fogta közre a két hatalmas kezével az arcomat. Csak pislogtam rá, de megráztam a fejemet.
- Ezt nem kérhetem egyik barátomtól, társamtól se. Mindenkinek megvan a saját élete. Neked ott van Alanna, Carternek az apja és Oscar…
- Css… - tette a kezét a számra. - Nyugodj meg! Vegyél egy nagy levegőt!
Elengedett, többször nagy levegőt vettem, ezután egyszerűen megöleltem. A széles mellkasába temettem az arcomat.
Késő este van már, és fáradtan léptem be a szállodai szobámba. Lassú mozdulattal kapcsoltam ki a fegyvertáskámat, majd helyeztem le az éjjeli szekrényre. Fáradtnak és elkeseredetnek éreztem magam.
Már a pulóveremet vettem le magamról, amit igazából James adott rám a visszavezető úton.
Minden igaz. A szemeimbe ismét könnyek gyűltek, de megráztam a fejemet és bele szagoltam a pulóverbe. Majdnem olyan, mintha Jamest ölelném, hiszen a barátom jelenléte nyugtatott meg a katonai központban is.
Valaki kopogott az ajtómon. Először csak szépen összehajtottam a ruhadarabot, csak utána nyitottam ajtót. Fernando állt előttem. Fekete melegítő nadrágot, és fehér pólót viselt. Rájöttem hirtelen, hogy már túl késő van, ezért nem a lassan megszokott piros szerelést viseli. Az arcát is alaposan szemügyrevettem, azonnal rájöttem: jelen pillanatban ideges.
Némán léptem el az útjából, így ő belépett. Sóhajtva csuktam be az ajtót, majd fordultam felé.
- Hol voltál eddig? - kért számon szigorúan, de csak megenyhült a hangja. - Aggódtam. Nagyon aggódtam.
- James-szel voltam. Nem kell aggódnod - motyogtam miközben a két karomat keresztbe fontam a mellkasom körül.
- Sírtál? - csodálkozott el pedig már órák teltek el azóta. Nem mozdultam meg. Nem tudtam mit mondani hirtelen.
Fernando felállt az ágyamról, két lépés után pedig előttem állt. Óvatosan a karomra csúsztatta a kezeit. Csak megsimogatott óvatosan. - Édesem… - suttogta.
- Minden igaz Nando! Minden - buktam ki hirtelen.
- Nyugodj meg!
Csak pislogtam rá, majd óvatosan átölelt. Hatalmasat sóhajtottam, ahogy kibontakoztam az öleléséből, visszahúztam az ágyra. Hozzá akartam bújni. Meg akartam ölelni. Tudta, hogy mire gondoltam, hiszen elnyúlt az ágyamon, így mellé feküdhettem. A mellkasánál öleltem át. A hajamat piszkálta.
- Minden igaz.
- Most biztonságban vagy. Ne gondolj erre! - suttogta a hajamba.
- Nagy csalódás… - motyogtam halkan. Puszit nyomott a homlokomra, és egy ideig az ajkait még éreztem a homlokomon. Elmosolyodtam. Azonnal elöntött azaz érzés, hogy szeretem őt. Felemeltem a fejemet, hogy megcsókolhassam.
- Ezt miért kaptam? - jelent meg az arcán az a szeretett kisfiús mosoly.
- Csak úgy… - vontam meg a vállamat.
*
- Kérsz egy kávét? - lépett hozzám hirtelen Cesc, és már a kezembe nyomott egy jól ismert papír poharat.
- Köszönöm - mosolyogtam rá. Helyet foglaltunk egy üres padon. - Hogy-hogy nem vásárolsz te is, mint a többiek?
- Majd megyek utánuk - legyintett lazán. - De láttam, hogy itt ücsörögsz egyedül.
- Csak nem tudtam melyik klikk után csaholjak, mint egy kiskutya - a katalán focista vidáman kacagott. Kíváncsian pislogtam rá, ám ekkor rájöttem megint szabad szájú voltam.
- Bocsánat - motyogtam kicsikét elpirulva.
- Semmi baj! Megesik - rázta meg a fejét
- És veled minden rendben Cesc? - paskoltam meg a combját nevetve.
- Hölgyem, ki akar kezdeni velem? - tette fel színpadiasan a kérdést. - Mert udvariasan közlöm Önnel, hogy nem az esetem.
- Én se bukok a kertitörpékre - jegyeztem meg viccesen.
- Kapd be! - felelte azonnal. Kacagni kezdtem, és adtam egy apró puszit az arcára.
- Nem bántásból mondtam.
- Tudom, te a Kilencesre buksz.
- Igen - vallottam be csendesen. Nagyon, de ezt neki nem kell tudnia.
- Elmondhatok neked valamit? - pillantott rám.
- Bármit - bólintottam csendesen.
- A következő szezont már nem a Barcelonában kezdem.
- Hanem?
- Londonban, Fernando csapattársa leszek. Pár nap múlva írom alá a szerződést, és lesz hivatalos
- Biztos vagy a döntésedben?
- Igen - bólintott. - A karrierem miatt, a párom és a hercegnőm miatt is.
- Hercegnőd? - kérdeztem rá, ezért elővette a mobilját. A képernyőn egy aranyos kislány képét pillantottam meg.
- Lia, a kislányom… - fecsegte mosolyogva. - Már kész hölgy.
Jó hallani, hogy valaki a családjáról beszél nekem. Kicsikét természetesen irigy vagyok, de azt hiszen, ha türelmesen várok, nekem is összejöhet. Szeretném, hogy összejöjjön.
Cesc elnézést kért, magamra hagyott, de abban a pillanatban Sergio jelent meg előttem, és a kezemnél fogva húzott magával.
- Valami baj van? - kérdeztem rá csodálkozva.
- Te nő vagy.
- És miből jöttél rá? - forgattam a szemeimet szórakozottan.
- Karen… - dohogta. Kuncogtam, hiszen ő lassan elég sok intim pillanatban látott már. A vizes pólós eset, a váratlan látogatás.
- Csak vicceltem.
- Röhögök. Látod? - felelte faarccal.
- Hova megyünk?
- Segíts nekem! - torpant meg, így neki ütköztem. - Szeretnék Pilarnak venni valamit - maga mögé mutatott, ahol egy női fehérnemű üzlet volt. Hatalmasat sóhajtottam, de azért bele mentem. Miért is ne?
A csapatból csak mi ketten voltunk bent. Nézelődtünk, és az eladó nő azonnal Sergio segítségére sietett. Engem igazából szórakoztatott, hogy a spanyol férfi ennyire tanácstalan, de még is próbálkozik. A barátnője kedvében akar látni. Bár az ajándékból ő is hasznot tud húzni.
Nézegettem én is a szexi ruhadarabokat. De ez nem igazán az én világom.
- Szerinted ez milyen? - lépett mellém Sergio.
- Szexi - kuncogtam fel. - Ezt vedd meg.
Sikeresen megvásárolt fehérnemű után egy másik boltba tértünk át. Nézelődtem én is. Talán vennem kellene egy-két topot, hiszen Dél-Amerikában elég meleg lesz, de van ruhám végül is. Egy fekete testhez simuló ruhát nézegettem a vállfán.
- Próbáld fel! - szólalt meg mögöttem Pepe.
- Dehogy próbálom - tettem vissza a fogasra. A kapus lekapta a ruhadarabot, a kezembe nyomta, majd azzal a lendülettel betuszkolt a próbafülke ajtaján. Morogtam. Nem tudtam mást csinálni, mint morogni. Nem vagyok modell, akit kedvükre öltöztethetnek. Azt is tudtam, hogy addig nem hagynak békén, amíg fel nem próbálom. Morgolódtam, mint egy öregasszony, miközben lerángattam magamról a topomat. A farmeromat is levettem, és belebújtam a ruhába. Nem értem el a cipzárt, így csak próbáltam magamon tartani. Egész csinos.
Végignéztem magamon. Hirtelen két jéghideg kéz simult rá a derekamra, és kis híján fel is sikítottam a magam módján.
- Nyugi csak én vagyok - motyogta a fülembe Fernando. Igazából már rájöttem, hiszen felismertem az illatáról. Elmosolyodtam rajta. Belecsókolt a nyakamba, miközben óvatosan felhúzta a cipzárt a hátamon.
- Köszönöm.
- Jól áll ez a ruha rajtad - állapította meg miközben ő is a tükörben nézett meg engem.
- Köszi, de csak heccből próbáltam fel.
- Miért? Szexi.
- És szerinted hova tehetném ebben a fegyveremet? - fordultam felé, oldalra biccentett fejjel figyeltem őt. Újra a gyerekes mosoly jelent meg az arcán, de tanácstalan volt. - Na látod. Segíts levenni - fordultam felé, hogy megtegye amit kértem. Nagyot sóhajtva tette meg, így a ruha a bokámnál kötött ki.
Kezembe vettem, és gondosan visszahelyeztem a vállfára. Ott álltam Fernando előtt egy fekete melltartóban és hasonló bugyiban.
- Amúgy hogy kerülsz ide? És honnan tudtad, hogy pont ebben a fülkében vagyok?
- Nem a szerencsén múlt, hogy megtaláltalak.
- Tehát nem rontottál rá senki másra? - kuncogtam.
- A fiúk mondták meg, hogy itt vagy… - vonta meg a vállát, ahogy közelebb lépett hozzám és a derekamra csúsztatta a kezét. Vigyorogtam rá kacéran miközben a mellkasára csúsztattam a kezemet. Lehajolt hozzám, és megcsókolt.
New York egyik sötét utcájában sétálok, de jelenleg fázok. Összehúztam magamon a bőrkabátomat. Találkoztam volna egy olyan emberrel, aki elég közeli kapcsolatban állt régen apámmal, de nem jött el. Szerintem nem véletlen. Befordultam az egyik kisutcába, mert tudtam közelebb visszaérek a szállodába. Csak egy pillanatra nem az útra figyeltem, hanem a mobilomra.
- Szia kislányom! - szólalt meg mögöttem egy férfi, és azonnal a fegyveremért kaptam. - Azt hagyd csak ott. Nincs szükséged rá.
- Apa… - nyögtem ki. Az apám az egyik téglafalnak támaszkodott. Körülbelül úgy néz ki, mint ahogy emlékszem rá. Talán kicsikét ráncosabb, de amúgy olyan, mint az emlékeimben. Dühösen indultam el felé, és meg akartam ütni azokért a dolgokért, amikkel az elmúlt napokban szembesültem, de ő gyorsabb volt. Megragadta a nyakamat, és a falnak szorított.
- Nem így kellene köszöntened - vett elő egy édesnek szánt mosolyt. Először a levegőért kapkodtam, ahogy elengedte a nyakamat, majd fintorogtam. Lüktet a bőrömön az ujjai helye.
- Hogyan köszöntenélek?
- Ne nyúlj hozzám! - sziszegtem neki.
- Szerencsére hasonlítasz rám.
- Dehogy hasonlítok rád - ráztam meg a fejem. Megmerevedett a testem, csak őt tudtam bámulni. Szinte sértésnek vettem, hogy saját magához hasonlít. Nem hasonlítok rá. Semmiben sem.
- Dehogynem. Kinézetben anyádra hasonlítasz, de belül leginkább rám. Kitartó, harcias és ha kell vérszomjas vagy.
- Mit akarsz tőlem?
- Csak figyelmeztetni. Ha eszed lenne lelépnél - rántotta meg a vállát.
- Honnan? - csodálkoztam el.
- Innen. Magad mögött kellene hagynod a Horan céget, a focistákat és olyan életet kezdeni, aminek nincs köze ezekhez.
- Miért mondod ezt?
- Csak dönts! Ha maradsz, készülj fel a legrosszabbra! - vonta meg a vállát, majd egyszerűen faképnél hagyott. Bámultam utána, ahol eltűnt az egyik sötét sikátorban. Az sem zavart, hogy az eső eleredt, és pillanatok alatt bőrig áztam…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése