15. fejezet

Sziasztok!

Megérkezett a következő rész is, melyben két szemszögváltás is lesz. De nem is árulok el többet, majd meglátjátok Ti is! Köszönjük a pipákat! Jó szórakozást! 

Kira & Vivian

Carter

Kétszer sült el a fegyver, amire fel tudtunk rázódni a sokkból. Jay lerántott a földre, s onnan kerestük tekintetünkkel a lövöldözőt. Ugyanaz a sötét bőrű férfi volt, aki engem megtámadt a múltkor. Egyre közelebb merészkedett, így két lehetőségünk volt: menekülni, vagy szembeszállni vele.

- Nincs nálam fegyver - estem pánikba és tanácstalanul pislogtam Jayre.

- Az enyém a  kocsiban maradt - ugrott fel, és kezdett el rohanni s táska felé. Értetlenül pislogtam rá, de követtem. Hiszen, ha mozgásban vagyunk, talán nem talál el minket.

Egy fa mögé rejtőztünk, kicsit távolabb a férfitól. Meglepetésemre a barátom a táskában kezdett kotorászni. Idegesen pillantottam a fákra, hiszen bármikor felbukkanhatott a férfi.

- Befejeznéd? Nem hiszem, hogy erre van most időnk - suttogtam halkan. Nem ilyen reggelre számítottam.

- Mindjárt... - húzott ki egy távcsöves puskát a tárgyból. Értetlenkedve néztem rá, de ő a kezembe nyomta. - Meghagyom neked a lehetőséget.

- Nem az kizárt - toltam felé a fegyvert. Eszem ágában sem volt más emberre lőni.

- Dehogy az. Carter! Valahogy meg kell védeni magunkat! És te jobb vagy ebben, mint én - fogta meg a kezemet, és visszatolta. - Te is tudod, hogy nincs más megoldás.

A kezem remegett, de végülis rábólintottam. Először Jay mérte fel a terepet, de nem vette észre a támadónkat, így nekem is muszáj volt előmerészkednem.

A hátam közepére sem kívántam ezt az egészet, és abban reménykedtem, hogy talán elment. Már épp közölni akartam ezt a feltevésemet Jay-el, mikor egy gyors mozgást pillantottam meg tőlünk nagyjából 10 méterre. A jó reflexemnek köszönhetően időben lerántottam a földre a barátomat, akinek a golyót szánták. Fújtatva álltam a fatörzs mellett, és a célpontot tökéletese belőttem, úgy hogy az észre sem vette.

Az ujjaim a ravaszra tapadtak, de egyszerűen csak bámultam magam elé. Épp leeresztettem a puskát, mikor megszólalt mellettem az angol.

- Lődd le, az istenért! - csattant fel. - Ő nem lesz veled ilyen kegyes, majd!

A szavai hatására meghúztam a ravaszt, és pillanatokkal később felordított a férfi. Sikerült eltalálnom. A kezét céloztam, de fogalmam sincs, hogy hol érhette őt a golyó. Mi van, ha olyan súlyos a sérülése, hogy belehal? Ha életemben először megöltem valakit?

Fogalmam sincs, hogy keveredtünk vissza, de nem is tartottam fontosnak. Úgy éreztem megőrülök ettől a helyzettől. Megölhettem valakit.

Jay próbált megnyugtatni a szavaival, ami többé-kevésbé sikerült is. A gombóc nem tűnt el a torkomból, de már nem remegtem.

A szállodában egy ismerős arccal sem találkoztunk, aminek nagyon örültem. Össze kellett szednem magamat, mielőtt még bárki meglát így.

- Zuhanyozz le! - tanácsolta az angol. - Talán kicsit sikerült kizárnod. De kedvesem! - fogta közre két hatalmas kezével az arcomat. - Nem tettél semmi rosszat. Önvédelem volt...

- És ha meghalt? - suttogtam sokadszorra ugyanazt a kérdést.

- Akkor nem tudott volna elmenekülni - adta meg a logikus választ. Talán igaza volt, de nem tudhatjuk. Fogalmunk sincs mi történt vele később.

- Beszélj apáddal, vagy Daniellel. Ők majd megnyugtatnak, ha nekem nem sikerül - nyomta a kezembe a telefonomat. Rábólintottam, majd kirohantam a szobából. Először Daniel szobájánál dörömböltem, de nem nyitott ajtót. Valószínűleg elment valahova. Vagy még mélyen aludt. Kerestem egy csendes zúgot, és tárcsáztam egy számot.

- Szia Marco bácsi - szóltam bele halkan, és hallottam, ahogy abbahagyta a szöszmötölést.

- Kincsem. Jó hallani a hangodat. Mi a baj?- vált aggódóvá a hangja.

- Egyedül vagy? Apa nincs veled, ugye? - kérdeztem csendesen. Nem akartam apával ezt megbeszélni. Egyből iderepült volna, hogy megoldja helyettem is a helyzetet. Amire pedig semmi szükség nem volt. Nem vagyok már kislány, aki apuci szoknyája mögé bújik.

- Alannával van. Miért?

- A tanácsodra van szükségem. Apa egyből idejönne, tudod milyen - sóhajtottam fel, amire helyeselt. Túl jól ismertük. - Megtámadtak ma minket.

- Tessék? - emelkedett meg a hangja. - Mit takar ez, hogy minket?

- Jay-t és engem. Reggel az erdőben. Ugyanaz a férfi volt, aki múltkor is - nyögtem ki. Azonnal a szám elé kaptam a kezemet, még ha senki sem láthatta. Rájöttem, hogy elszóltam magamat.

- Carter Horan! Azonnal elmondod mi ez az egész, különben nem állok jót magamért! - dörrent a hangja, és még így is megrázkódtam a hanglejtésétől. Akkor szólt hozzám így, ha még kislányként rosszaságot csináltam.

Belekezdtem az egész történetbe, de meg kellett ígértetnem vele, hogy erről nem beszél apámnak. Nehezen sikerült rávennem, de sikerült. Tudtam, hogy az ígéretét nem szegi meg, sosem tette.

- Jay-nek igaza van. Kizárt, hogy megölted volna. Szóval nyugodj meg! Helyesen cselekedtél - próbált megnyugtatni. - Most mennem kell! Apádék visszaértek! Ígérd meg, hogy vigyázol magadra, jó?! - kérdezte csendesebben.

- Megígérem - bólogattam. - És Marco bácsi! Köszönöm - kezdtem búcsúzkodni, majd kinyomtam a telefont. Feltápászkodtam, és elindultam vissza a szobámba, ahol Jay-t hagytam.

*Jay*

Carter a tanácsomat megfogadva a telefonnal a kezében rohant ki a szobából, valószínűleg a bátyámhoz. Bunkóság lett volna távozni, és nem is nagyon akartam, így nem tehettem mást, mint hogy türelmesen vártam.

Arra az elhatározásra jutottam, hogy körbenézek a lakosztályban, mert igenis érdekelt, hogy milyen típusú nő e téren. Olyannak képzeltem, mint ő maga: bolondos és talán egy kicsit szétszórt.

Amikor megmentettem Marcel karmaitól, elsőre nem is az jutott eszembe, hogy mire kért meg Max. Meg akartam kapni egy alkalomra. Vagy többre. Aztán már nem csak emiatt érdekelt. Alakult minden magától. Lassacskán megismerjük egymást, és eddig nagyon tetszik az, amit látok, kapok belőle. Egy kicsit hálás lehetek az egykori barátomnak, hiszen ő segített rá a mi esetleges találkozásunkra. Megkönnyítette a dolgomat.

A központi nappaliszerűségből több ajtó is nyílt, így a legbelsőbe nyitottam be. Megérzésem nem csalt, és tényleg a hálószobába léphettem be. Meghökkenve tapasztaltam, hogy az elképzeléseim nem jöttek be, hiszen rend uralkodott a helységben. Az ágy bevetve, a cuccok rendezetten hevertek az éjjeli szekrényen es a kisasztalon.

Egy kést találtam nem messze tőlem, amit magamhoz kaptam, s amíg nézelődtem, a kezemben forgattam. Hiányzott a munka, az aktív tevékenység és a pörgés. Horan megölt ezzel a megfigyeléssel, információgyűjtéssel, és Carter felügyeletével.

- Szépségem - hallottam meg egy hangot az ajtó közeléből, amire megfordultam, egy fiatal férfi állt velem szembe. - Te meg mit keresel itt?

- Neked is hello - szólaltam meg én is anyanyelvemen. - Bár fogalmam sincs ki vagy te. Mármint tudom, hogy a Chelsea játékosa vagy - vontam vállat.

- Mit keresel Carter szobájában? - tette karba a kezeit.

- És te?

- Hozzájöttem - vágta rá dacosan.

- Nem mondod? - gúnyolódtam. A kést forgattam az ujjaim között. Kicsit megkarcolta a tenyeremet, de nem foglalkoztam vele.

Talán picikét tetszett, ahogy értetlenül bámult rám, hiszen fogalma sincs ki vagyok, és mit akarok a barátnőjétől. De még talán magam sem tudtam mit akarnék Cartertől. Talán a társa vagyok, leszek a nyár után. Addig pedig meg kell ismernem.

- Nem tudod hol van?

- Telefonál - vontam vállat. Láttam, ahogy végigmér, majd a tekintete megállapodik a késen. Összerezzent, amit egy apró, megbújó mosollyal fogadtam. - Nem kell betojni. Nem vagyok őrült természetű.

- Mit akarsz Tőle? - terelte a témát. Tudtam miért. Megijesztette a kés, de nem állt szándékomban bántani. Miért bántanám?

- Szerinted? - eresztettem meg egy vigyort. - Azt amit te is akartál a kezdetektől fogva. Vagy most nem amiatt vagy Vele? Pár jó alkalom miatt? - nem kerteltem. Kíváncsi voltam az okára, és jól esett idegesíteni is. Mert határozottan zavarta a jelenlétem.

A meglepődöttségtől nem tudott megszólalni, ez pedig elégedettséggel töltött el. Nem is értem Carter mit eszik rajta.

- Nem tudsz te semmit - sziszegte.

- Ó, dehogynem. Én is férfiból vagyok. Vonzott, és kapartál érte. Csak úgy tűnik jobb az ágyban, mint hittem. Különben miért lennél vele?

 - Fogd be a szád! - dörrent rám.

- Csak nem beletaláltam? - eresztettem meg egy vigyort. Szórakoztatott a helyzet. - Nem is vagy te olyan hülye, mint amilyennek hittelek - döntöttem oldalra a fejemet. Ki akartam hozni a sodrából. A határait feszegettem, hogy tudjam kezelni a focistát.

- Maradj már csendbe!

- A kisfiú beijedt. Már nem érzed biztosnak a helyedet? Csodás. Mert elárulom, hogy nem fogom annyiban hagyni. Csak egyszer bántsd meg, és nem fogok akkor már félreállni. Most még megteszem, de...

- Te csak ne fenyegess engem! Semmi közöd kettőnkhöz! - lépett egy lépést közelebb. - Hagyd Őt békén, és tűnj el az életéből! - magyarázott temperamentumosan, ahogy a déliek szokták.

A kezemre bámultam, melyben még mindig ott pihent a vékony pengéjű kés. Egy gonosz ötlet fogalmazódott meg bennem, s mikor megfordult, hogy magamra hagyjon, meg is valósítottam.

Szinte láthatatlanul suhant a kés az ajtófélfa felé, miután megcéloztam azt. A brazil döbbenten bámult a tárgyra, amikor az tőle nagyjából 10 centiméterre fúródott a faanyagba.

- Ajánlom, hogy ne bántsd meg! - hangzott most az én hangomból a fenyegetés. Ha Ő így, akkor én sem leszek jobb. Engem pedig ne fenyegess, mert te jársz rosszabbul.

Szó nélkül rohant ki a szobából, és csapta be maga mögött az ajtót. Felkacagtam a viselkedésén, majd kihúzta a kést az újdonsült helyéről. Csak reméltem, hogy elértem ezzel a tettel a célomat, és megbecsüli Cartert. Csak az a gond, hogy nem bíztam a focistákban. Mind egyformák. Beképzeltek, és a legtöbben úgy gyűjtik a nőket, mint a trófeákat.

*Carter*

A napi edzés után mindenki elfoglalta a szállodai szobáját, hogy elüsse az időt vacsoráig. Oscar meglepetésemre, még a pihenő alatt belopózott hozzám, így együtt töltöttük az időt.

Sokkal nyugodtabb voltam, mint délelőtt. Tudtam, hogy a két férfinek igaza volt, és tényleg csak magunkat védtem.

A szerelmem mellkasán feküdtem, s hallgattam, ahogy valami új cselről beszél, amit napok óta gyakorolt. Nem értettem mikor miről mesél, de ezt ő is tudta. Ahogy azt is, hogy bármiről beszélhetünk, számíthatunk egymásra.

- Itt alszol? - érdeklődtem Tőle felkönyökölve.

- Nem tudom - motyogta. Az egyik hajtincsemmel játszott, amin csak mosolyogtam. Szerettem, amikor ezt csinálta. - Neymartól függ.

- Akkor majd én megbeszélem vele.

- Csak okosan - ráncolta össze a homlokát.

- Megmutatom neki a fegyverem, és egyből elhallgat - csacsogtam. Valójában ere semmi szükség nem volt, hiszen mindig belement, hogy falaz nekünk. Sokkal tartozunk neki jelenleg. - Miért Te mit hittél?

- Rád mozdult.

- Ezt az első találkozás óta tudom. De csak hülyéskedik - mosolyogtam boldogan. Tényleg így volt, ezt ő maga mondta nekem. - De nekem csak egy brazil kell - minden szó után egy puszit nyomtam az arcára. Ezután a nyakát kezdtem puszilgatni, amitől ellazult. Elégedetten vigyorgott rám elterelésként, miközben a combomra rakta a kezét.

- Felejtsd el! - csaptam a kezére. Tudtam, hogy el akar csábítani.

- Csak megsimogattalak - jegyezte meg ártatlanul.

- Te az ártatlanság mintaképe - forgattam meg a szemeimet.

- Az is tudok lenni - kacagott fel. - Csak még én sem próbáltam.

- Vicces vagy - haraptam meg a fülét gonoszan. - De komolyan mondtam. Én most nem bújok ágyba veled - vállat vont, majd közelebb hajolt, és megcsókolt. Maga alágyűrt, közben a kezei elkalandoztak. - Oscar... - nyögtem fel. Akaratos és értetlen, ezért kapta tőlem a becenevét. - Nekem még ma dolgoznom kell.

- Ez téged nem tart vissza - csókolt meg újból. Mohón falta ajkaimat, s nagy harc árán sikerült eltolnom magamtól. - Velem mi lesz? - biggyesztette le az ajkait gyerekesen. Egyszerűen csak felkacagtam rajta.

- Mondanám, hogy vedd kézbe a sorsodat.

- Utállak - gördült le rólam durcásan. Ezután már csak azért is cselekedtem. Engesztelésképp megpusziltam, majd a csípőjére ültem.

- Szépségem... ne játssz, mert le foglak teperni!

- Ne vigyorogj ilyen perverzen. Nem szexelek - jegyeztem meg őszintén.

- És ha szépen lassan levetkőztetlek? - jelent meg még nagyobb mosoly az arcán. Csak megráztam a fejemet, de  a kezem gonosz módon elkalandozott a mellkasától. Megnyalta a száját, és várta, hogy folytassam, de csalódnia kellett mikor a kezemmel megtámasztottam magamat az ágyon.

- Ha jól viselkedek vacsi alatt, este bepótoljuk? - mialatt beszélt, felült, így nagyon közel kerültünk egymáshoz. Kezeit a gerincoszlopomon végigcsúsztatta, majd megállapodott a fenekemen.

- Nagyon jól kel viselkedned.

- Nagyon jó fiú leszek - suttogta a számba.

- Akkor utána nyitva lesz az ajtóm - vontam vállat kislányosan.

- Nem kell kétszer mondani - dőlt vissza a párnára. A kezei így feljebb csúszta, most már a derekamat simogatta. Eszem ágában sem volt leszállni róla. A kacérkodás már engem is beindított, s most már pokolba kívántam a vacsorát.

- Nem szeretem az erőszakos kellékeket - kotyogott bele, mikor a kezeit lefogtam. Le akartam hajolni az arcához, de az ajtó abban a pillanatban hangosan nyílódott ki. Megdermedtem a történésektől, és Oscar is tanácstalanul bámult rám. Oldalra pillantottunk mindketten, az ajtóban pedig a társam szobrozott.

- Mi a fene?